Majdnem gombapaprikás

Talán már említettem, hogy időszámításunk kezdetén mennyire nem volt egymással kompatibilis Mó és a magyar konyha. A nagy áttörést anyukám csele, a nokedli jelentette, közel egy év után. Először nokedli vajjal, majd nokedli vajjal és pörköltszafttal, majd nokedli és pörkölt. Ma már gyakorlatilag mindent megeszik és majdnem mindent szeret. Azért az első alkalom, amikor teljesen önszántából kérte, hogy készítsünk egy vasárnapi ebédre csirkepaprikást, meglehetősen groteszk volt, annyira valószerűtlen, hogy önmagam csipkedésén túl hosszú percekbe telt, mire csillapodott a sokkhatás és tisztáztuk, hogy nem tréfál. Ráadásul a tejfölös verziót kívánta, ami minden korábbi várakozásomat felülmúlta. /A tejföl az olaszoknál nagy mumus. Olaszul 'panna acida', ami nyersfordításban 'savanyú tejszínt' jelent. Angolul szintúgy. Belátom, hogy belőlem sem törne elő a nagy gourmand, ha azzal fenyegetnének, hogy az ételemet jól nyakon öntik savanyú tejszínnel./

Na, de miután átugrottuk a szakadékot, ami az olasz ízlés és a magyar ízvilág között tátongott, már meg sem lepődtem a spontán gombapaprikás-kívánságon. És hogy lássátok, hogy nem akármekkorát fejlődött az ínyencsége, a nokedlit maga mögött hagyva, kuszkusszal álmodta meg a történetet.

Nem vagyunk nagy raktározók, általában mindent az utolsó előtti pillanatban, frissen szerzünk be. /A friss jól hangzott, de halkan bevallom, hogy nem ez a fő motiváció az eltolt-megcsúszott nagybevásárlásoknál./ Ilyenkor aztán persze megesik, hogy a boltok kínálata nem ájul el attól, hogy mi történelmi pillanatokat élnénk át az első gulyással, az első gombapaprikással, az első lecsóval, és nem feltétlenül találkozik a kereslet és a kínálat. Akkor épp nem kaptunk olyan gombát, ami potenciális pörköltalapanyag lehetett volna. Maradt a kuszkusz, néhány utolsókat rúgó zöldség a hűtőben, virsli, olíva, mozzarella, koktélparadicsom. Gyorsan megállapodtunk egy hideg salátavacsorában /ami Mó szerint annál jobb, minél kevesebb salátalevelet tartalmaz/.

Bár én rajongok a ropogós levelekért, a mi kuszkusz salátánk a fentiek okán, -a friss zöldeket teljesen mellőzve- általában az alábbi összetevőket tartalmazza:

• hagyma (lehet vörös, új, póré, mogyoró, stb.)
• mozzarella (vagy / és egyéb sajtok)
• gomba
• cukorborsó
• paprika
• bacon
• virsli
• kuszkusz
• forró víz
• olívaolaj
• balzsamecet
• mustár
• só, bors
• parmezán

A kuszkusz nem sok törődést igényel. Egészen egyszerűen leöntjük azonos mennyiségű, forrásban lévő vízzel, és néhány percig, lefedve állni hagyjuk. Mi sóval, borssal, csilivel és egy kis olívaolajjal ízesítjük a forró vízfürdő előtt.

A zöldségeket és a pirítást jól viselő hozzávalókat összepirítjuk, az olajból -ami lehet olíva, tökmag, vagy más, salátaöntetben jól működő társuk-, balzsamecetből és mustárból pedig készítünk hozzá egy jó kis vinegrettet. Én úgy szeretem, ha az a savanyú összetevők 1/3-ad arányban képviseltetik magukat.

A jelszó itt is az ízlés szerint. /Mindenből, bármennyit./ Ha van, mehet bele olíva, kapribogyó, különböző sajtok, hús, zöldségek, friss fűszerek. A kombinációk száma végtelen, bár biztosan léteznek szofisztikáltabb változatok. Például finom lehet roston sült hal mellé köretként egy cukkinis-mentás-citromos kuszkusz.

/Belátom, hogy a virsli nem valami autentikus, se nem túl egészséges hozzávaló, de olyan jó ráharapni a virslikarikákra. Gyanítom, hogy a frankfurti leves is emiatt a szívem csücske./ 

A végén szórtunk bele némi friss újhagymakarikát, a tetjére parmezánt.

A gombapaprikást nem sirattuk, a nokedliszagattót szabadságra küldtük. 

/A képekért elnézést. Tudom, hogy nem valami nagy húzás egy kedves kis makrót lőni a kuszkuszról, na de az utóbbi időben annyira elszoktam a főzés és étkezés alatti fotózástól, hogy erről is majdnem lemaradtam./

I'm back!

Sziasztok!

Jó újra itt!

Azt mondják, hogy ha egy nő életében nagy változások állnak be, drasztikus lépéseket eszközöl a haján. Nos, engem lassan egy éve nem látott fodrász /bár ezzel lehet, hogy nem kellene dicsekednem/, mert valahogy rettegek attól, hogy az ollóját fürgén csattogtató hajszobrász a mű elkészülte előtt olthatatlan vágyat érez arra, hogy a ritkítás fegyveréhez nyúlva, a felére nyisszantsa a hajam -amúgy sem túl számottevő- tömegét. 

Nálam inkább a csend jelezhetett felétek valamicskét, ami kifejezetten szükséges volt és nagyon jót tett. Mondhatnám, hogy alkotói szabadságra küldtem magamat, na de az egyrészt borzalmasan nagyképűnek hatna, másrészt meg nem igaz, az viszont kétségtelen, hogy szükségem volt egy hosszabb szünetre, hogy átgondoljam a dolgaimat, a hovatovábbot. 

Időközben új munkahelyem lett, új /nagyon jófej/ munkatársakkal, új helyszínekkel, ismeretlenebbnél ismeretlenebb és izgalmasabbnál izgalmasabb szituációkkal. Még tanulom a megtanulhatatlannak tűnőt, de azt hiszem, hogy a kíváncsiságom és a tudásvágyam egész jó tempót diktálva visz előre. 

Előtte volt egy hosszabb, munka nélkül eltelt időszak, és bár senkit nem biztatok arra, hogy a példámat követve, "B"-terv nélkül felmondjon, vakrepüléses zuhanással az ismeretlenbe, mégis: soha, senkivel nem cserélném el azokat a hónapokat, mert felértek egy intenzív önismereti kurzussal, annak minden mélységével és magasságával. /Nem elhanyagolható tény az sem, hogy életemben először kellett olyan döntést hoznom, ami szembement a józan ésszel, és emiatt kifejezetten vagánynak éreztem magam./

Most jó. Nagyon jó. /Még ha csak remegő kézzel is merem leírni, attól tarva, hogy hirtelen tovaillan./

Közben számtalan dolog történt velünk, sok helyen jártunk, sok ételt megkóstoltunk és változatlanul sokat főztünk, /a konyhànkat nem érintette az üzemszünet/ szóval majd beszámolok mindenről, szépen, sorban. Lesz itt borfesztivál, görög miniszünidő, gasztroesemények, és még sok más, felhalmozódott és kikívánkozó élmény és fotó.

 

Legfrissebb ezek közül egy bécsi hétvége. A próbaidőm miatt nem volt lehetőségünk hosszabb nyaralásra idén, úgyhogy maradtak a hétvégék, egészen pontosan Mó szabad hétvégéi.

Bécset szeretjük, könnyen megközelíthető, jól bejárható, és nem utolsó sorban nagyon finom. Bécsbe jó megérkezni. A korábbi látogatások során gyakorlatilag az összes múzeumot, nevezetességet kipipáltuk, az állatkertet és a Pratert kivéve, úgyhogy most ezekre összpontosítottunk. Na és a vínersniccelre.  

Az állatkert fantasztikus. Talán területét tekintve kisebb a budapestinél, de sok olyan állatot láttunk testközelből, amit itthon nem. Na de egyetlen panda és koala sem tudta elvonni a figyelmemet a szívem csücskeiről, az orangutánokról. /Bakancslistás vágyam Borneo. Egészen pontosan legalább fél év Borneón, egy orangután-rezervátumban, árva orangutánbébik nevelő-gondozójaként. Egy, a realitást teljes mértékben nélkülöző terveim közül. Persze elsőként egy "szimpla" Borneó-körút is megtenné. Szegény Mó mennyit hallgatja ezt! Mondanom sem kell, hogy neki esze ágában sincs orangutáncsemetéket dajkálni. De majd talán, egyszer. Azt hiszem, hogy addig bőven lesz időm megtanulni a helyi nyelvek valamelyikét, az ugyanis alapfeltétel./

Ha arányt kellene felállítanom az egy-egy utazás alkalmával az étkezésre és az egyéb turista tevékenységre fordítandó energiákból, erősen az előbbi felé dőlne a mérleg nyelve.

Azt hiszem, az elmúlt hétvége után egyikünk sem érez a közeljövőben olthatatlan vágyat semmiféle rántott étel után, sőt, burgonyasalátát sem lát egyhamar a konyhánk.

Szomorúan jelentem, hogy sörivásban nem fejlődtem, szigorúan kitartottam a radler mellett, tovább nem merészkedtem.

Életemben először kóstoltam Sacher-tortát, és mivel egyenesen Bécs legjobbjával kezdtük, bíztam benne, hogy rácáfol azon nézetemre, hogy a torta krém nélkül nem torta. De a szomorú tényt, hogy ez a sütemény gyakorlatilag 99%-ban piskóta, a mellé halmozott, óriási adag tejszínhab sem tudta elhalványítani. /Bocsánat a Sacher torta összes rajongójától, de én borzasztóan csalódott voltam./

Két kanyarral arrébb, egy kis pofás Lindt-szaküzlet /leginkább annak kifosztása/ minden viszontagságot feledtetett.

Kihagyhatatlan a tafelspitz, ami gyakorlatilag levesben főtt marhahús, almás tormával és snidlinges szósszal, valamilyen körettel, és magával a levessel, amit fazékban szervíroztak, és amiben ott úszkált a napom megfényesítője, a velő. /Apukám büszke lett volna ránk, ha szemtanúja annak, ahogy a velős pirítóst habzsoltuk./ 

Nem szeretem a nyers húst, egyetlen kivétel van, a tatar beefsteak. Abból bármikor, bármennyit. Csak legyen elég piritós! Nos, az elmúlt hétvégén volt.

Íme a képi bizonyítékok, sok szeretettel.

Nemsokára jövök /tényleg/ és hozok receptet is.

 

PS. Köszönöm a sok biztató és a blogot hiányoló sort, üzenetet, szót!

Szívmelengetőek voltak, egytől-egyig.