Torta della nonna

Megszakìtom szombati aktìv, és végtelenül hasznos tevékenységemet /természetesen egy parkban szépirodalmat olvasok és közben friss répacsìkokat ropogtatok, madárcsicsergést hallgatok, nem a TV szól és nem a sós-ecetes chips zacskója csörög/ és elmesélem a múlt vasárnapi nagy dobásunkat.

Nagymama tortája. Ráérős sütemény, értem ezalatt, hogy ezúttal sajnos nem tudom leírni, ami az olasz ételekre általában jellemző és unásig ismétlet, hogy "gyors, könnyű, az egyszerűnél is egyszerűbb". Nem nehéz ugyan, de meglehetősen idő- és tojásigényes. Az elnevezést -a torta hivatalos története ismeretének hiányában- egyrészt azzal indokolnám, hogy kifejezetten a nagymamák időbeosztásához igazítható, /kivétel az én két, folyton rohanó és időhiányban szenvedő nagymamám/, illetve nekünk ők a tojásbeszállítóink is, így a nagymamák tyúkudvarának igazán nem okoz fennforgást 12 tojás mínusz. Pontosabban a sárgája. /Na igen, ezen a ponton a recept meglehetősen szívfájdító és pazarló, a fehérjéknek ugyanis (majdnem) semmi szerepük./  

/Miután a fenti két bekezdésben kettőnél jóval többször sikerült leírnom a "nagymama" szót, kimerítve a halmozott szóismétlés fogalmát, ezennel befejeztem./

A végeredmény mindenért kárpótol. Egy-két falat a krémes-linzeres süteményből, és a bűntudat is villámgyorsan elillan /a fakanál okozta tenyérpirossággal ellentétben, ami még órákig megmarad/.

Két legjobb tulajdonsága egyébként ennek a tortának /azon kívül, hogy valójában pite/, hogy a krémet nagyobb mennyiségben tartalmaz, mint tésztát, viszont ennél a linzertésztánál azt sem bánnám, ha ennek a fordítottja valósulna meg. 

A receptet itt találtuk, most gyorsan "lemagyarítom".

Hozzávalók

Tészta:

• 400 g liszt
• 200 g vaj
• 150 g porcukor
• 4 tojás sárgája 
• 1 csipet só

Krém:

• 250 g kristálycukor
• 8 tojás sárgája
• vanília (rúd, vagy kivonat)
• 1 liter tej
• 80 g liszt
• fél citrom héja

A teteje:

• tej/tojásfehérje/víz
• 120 g fenyőmag
• porcukor

Kezdjük a linzertésztával, majd egy órára tegyük a hűtőbe. /Hideg vaj, liszt összedolgoz, tojás, cukor, só belegyúrmáz és egy kis reszelt citromhéj sem árt./

Ezalatt elkészíthetjük a krémet. /Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e, hogy én 40 percig kevergettem csomósodástól rettegve mire elkészült, de jobb a teljes őszinteség./  

A tejet ízesítsük citromhéjjal és vaníliával, forraljuk fel, majd húzzuk le a tűzről. Ezalatt a tojássárgákat keverjük habossá a cukorral, majd adjuk hozzá a lisztet is. Ezt a keveréket kezdjük el apránként higítani a tejjel, hogy beindulhasson a termikus kölcsönhatás, és kiegyenlítődjön a hő /eme mondat elsütésére már oly régóta vártam/. Ha már kellő mennyiségű tejet sikerült elkeverni a tojásos, cukros, lisztes masszával anélkül, hogy cukros rántottát gyártottunk volna, minden mehet a tejhez, a lábos pedig vissza a tűzre, alacsony lángra. Ezt követően indulhat a maratoni keverés-kavarás, egészen addig, amíg puding sűrűségű cukrászkrémet nem kapunk. /A komoly karizmot igénylő műveletnél egyébként számomra nehezebb kivárni, míg kihűl és mutatóujj-kompatibilissé válik./ Egy óra múlva a krém megfelelő hőmérsékletű lesz ahhoz, hogy a hűtőből kivett, kinyújtott, és kivajazott, kilisztezett piteformába/tortaformába terített, villával megszúrkált tésztára kerülhessen. Ehhez a tészta 2/3-át használjuk fel, a maradék 1/3-ot a tetjére borítsuk, dolgozzuk össze a széleken, majd kenjük meg tojásfehérjével /veszteség minimalizálás gyanánt döntöttem ez, és nem a tej, vagy víz mellett/ és szórjuk rá a fenyőmagot.

Újabb reménytelennek tűnő várakozás következik: 180 fokon, 40-50 perc alatt sül készre /pirosra, ropogósra, de belül krémesre/. 

A recepttel ellentétben, a fenti cukormennyiség mellett nem javaslom a plusz porcukorszórást, valamint a fele mennyiségű /és aranyárú/ fenyőmag is bőven elegendő.

Mi a sütőből való ünnepélyes kiemelés után 3 órával vágtuk az első szeleteket /amikor is többszörös könyörgés, nyüszítés és szomorú kutya-nézés után Mó beadta a derekát és engedélyezte a kóstolást/, akkor a krém még gőzölgött és nehézkesen ment a szeletelés.

Szerintem ne is számolja össze senki a receptben nyakoncsíphető órák számát, felesleges /és túl sok időbe telne/. Koncentráljunk a lényegre, a végeredményre /és a mutatóujjal megtisztogatható vaníliakrémes lábosra/!

Májusi mediterrán mókusmese

Egy kis nosztalgiázás következik, ami egy nyaralás nélkül eltelt nyár után szívfacsaró bár, de néhány pillanatra éreztetni engedi velem az Égei-tenger sós illatát és a faszénen sült húsok ízét.

Májusban jött egy nagy "elég az itthonból"-hullám, és egészen Görögországig sodort minket. 

Pár napra csupán, de pont elég időre ahhoz, hogy felvegyük az elcsúsztatott, kényelmes napi ritmust, hogy a 'kalimera' váljon az alapbeállított köszönésünkké, a frappé pedig az üzemanyagunkká. /Volt ott némi ouzo is, erről talán majd máskor./

Több szempontból is különleges út volt. Elsősorban amiatt, hogy hosszú idő után végre találkozhattam Anita barátnőmmel, aki jó ideje, egy görög adonisz miatt Athént választotta lakhelyéül, és ideális találkahelynek bizonyult a kettőnk között, majdnem féluton található Thesszaloniki. /Valójában egyáltalán nincs félúton, de így romantikusabb a mese./ Nagy élmény volt a találkozás, jó pár hónapra feltöltött. /Azért most már igazán jöhetne a következő!/

Másrészt én már jártam ott, így számos emlék öntött el a legváratlanabb pillanatokban. Történt például, hogy nagyon szerettünk volna betérni egy templomba. De valahogy egész nap nem akart összejönni a dolog. Vagy zárva voltak, vagy teljesen más intézményt néztünk templomnak, vagy egész egyszerűen nem találtunk a környéken. Aztán az esti sétánál egy kicsit rosszul lettem, /biztosan nem a intravénásan adagolt frappé és a csodálatosanszaftosízleteszamatos görög konyha legkevésbé sem mértékletes élvezete okán/ vettünk egy elsősegélyitalt /nem, most nem ouzót/, és leültünk Móval egy padra. Amikor végre meg mertem mozdítani a fejemet és nem forgott a világ, feléztem és észrevettem, hogy egy templom előtti téren szürcsöljük a kólát, így amint elfogyott, bementünk. A sokkhatást nem az eltérő kultúra, a túldíszítettség, a hívők által egytől-egyig végigcsókolt ikonok, vagy az illatok okozták, hanem a belémhasító felismerés, hogy 12 éve, egy szaloniki városnézés során egyetlen templomot látogattunk meg, és az ez volt. Álltam ott, és jöttek a könnyek. /Kőkemény "hazatérés-érzés" volt, libabőrrel./

A helyiek kedvesége legendás. /Vagy ha még nem az, én most azzá teszem./ Megérkezésünkkor ez okozott is némi galibát. Mert hiába néztem meg előre, hogy hol kell leszállnunk a reptéri buszról, hogy a hotel a lehető legközelebb legyen, Mó rendkívül fontosnak tartotta megkérdezni egy helyitől, mert "ők biztosan jobban tudják". Igen ám, csak a mi végtelenül kedves és segítőkész útbaigazítónk angolul nem beszélt. Viszont amint meghallotta a szállásunk nevét, rögtön karon ragadott minket /szó szerint/, felültetett maga mellé egy érkező buszra, és egy megállónál kilökött /szintén szó szerint/. Közben pedig végig görögül beszélt hozzánk. Megérkeztünk egy ókori romhoz. Térkép elő, majd jött a nagy felismerés, hogy leendő szállásunk egy műemlék nevét viseli. A hölgy a szállodát nem ismerte, a műemléket annál inkább, így biztos, ami biztos, oda irányított bennünket. A döbbenetből felocsúdva, számtalan "na ugye én megmondtam" elsütése mellett felszálltunk a következő buszra, és visszatérünk a kiindulási ponthoz. Csak egy kicsit kellett volna körülnézni, és már elsőre is megtaláljuk a szállodát. Ójé. De legalább a következő napokban már magabiztosan buszoztunk a városban.

A már említett görög adonisznak és Athénéjének /akarom mondani Anitájának/ köszönhetően a legkevésbé sem éreztük magunkat hátizsákos turistának, sokkal inkább beavatott idegeneknek, akik tágra nyílt szemmel szemlélték az igazi görög életérzést. Ebből kifolyólag autentikus helyeken kóstolhattunk meg tradícionális ételeket, olyannyira tradicionálisakat, hogy csak az elfogyasztásuk után árulták el, hogy mi is volt az. /Belsőségekkel töltött báránygyomor, egyébként./ Egyszer sem csalódtunk. /És volt ott egy desszert. Mit desszert?! Desszertköltemény. Egy eldugott kis utcácskában, a dombtetőn, egy icipici cukrászdában, ahol csak ezt gyártják és fáradhatatlanul töltik vanílíakrémmel a kis, cukorszirupba mártott levelestészta-süvegeket. Sajnos elfelejtettük a nevét, pedig Mó azóta is azzal álmodik, és folyamatosan emlegeti. Én a krémes, sűrű, tejszínes ízű görög joghurttal vagyok hasonlóképp./ 

Az árak abszolút barátiak voltak, az adagok pedig - tapasztalataink alapján- végeláthatatlanul bőségesek.

Igazán hozzá tudtunk volna szokni a nagy, közös, éjszakába nyúló vacsorákhoz és borozásokhoz /és ezek végtelenül aranyos aláfestéséhez, amit a mi görög és olasz férfiaink magyarul lefolytatott párbeszédei szolgáltattak/.

A piac hatalmas élmény, az eladók zéró angoltudással is kiderítik, hogy honnan jöttél, és nem érdekből kedvesek, abban bízva, hogy vásárolsz náluk, a hátadon lévő hátizsák és a folyamatosan kattogó fényképezőgép ugyanis biztosíték arra, hogy nem fogod telepakolni a puttonyodat a hajnali órákban még a tengerben felhőtlenül lubickoló polipokkal és halakkal.

Tengerben fürdésre még nem volt alkalmas az idő, de én bőven beértem a napsütéssel, néháhy úszkáló medúzával és azzal, hogy a napi több óra parton sétálás miatt összeragadt a hajam a sós-párás levegőtől.

Thesszaloniki kiváló 2-3 napos város, amibe bőven belefér egy kis kultúra, megszámolhatatlan frappé, tzatziki és az elfelejtett nevű, ám felejthetetlen sütemény.