Part 1.

Ma hajnalban valami iszonyatos, visító, szűnni nem akaró csipogásra ébredtem. Aztán megfejtettem, hogy ez bizony az ébresztőóra, majd gondolatban jól fejbe kólintottam magam, amiért a vakáció kellős közepén, valami szörnyű tévedés okán beállítottam a telefonomon az undok hangot. Lélekben és tudat alatt valószínűleg még nem tértem haza teljesen. Összeszedtem minden erőmet, megtárgyaltam magammal, hogy nincs mese, vége a mókának, legurítottam a két hete nélkülözött kávémat, és egy bátor lépéssel felszálltam a tömegközlekedésre. Hogy milyen volt? Mint akit épp levágtak a köldökzsinórról.

 

Nagyon hiányzott már két hét, összefüggő távollét. Mónak is, nekem is. Rajta talán jobban látszott /én csak szimplán lebetegedtem/. A reptérre indulásunk előtt, taxira várva, hajnali háromkor, az erkélyen állva az Ó sole mio-t áriázta bele a fekete pesterzsébeti koromsötétbe. /Bocsánatot kérünk a kedves szomszédainktól, de nem sűrűn történik velünk olyan, hogy feladjuk a poggyászt, azaz háromnál több napra távozunk. Apropó, poggyász. Végül minden belefért. Utolsó mozdulattal még bedobtam egy sálat, hátha szeles lesz az idő. Milyen jól tettem! A sál gyakorlatilag indulástól-érkezésig a nyakamon volt./

A hajnali Olaszországba repülések legpozitívabb velejárója és egyben fénypontja a reggeli egy eldugott kis olasz bárban. Cappuccinóval, cornettóval, édesen. 

A cukorsokk után útra keltünk Mószülőkkel Ausztria felé, ahol a következő egy hetet töltöttük. 

Hegyek, zöld legelők, kristálytiszta levegő, végeláthatatlan szerpentinek. Határtalan nyugalom és perecillat. Valószínűleg ezek kombinációjának köszönhetem, hogy a harmadik reggelre eltűntek a fekete, néha ijesztő méreteket öltő táskák a szemem alól, amik közel három éve ragaszkodnak kivívott helyükhöz, nem tágítva, és amik eltüntetésén mesterkedve hosszú perceket veszítek minden egyes reggelemből.

A bázisunk egy gyönyörű hegyi falu, Sibragtsfäll volt. Innen indultunk portyázni szerte Ausztriába, illetve Németországba. Ez utóbbi területen megnéztük Füssent, illetve a Disney-logónak alapjául szolgáló Neuschwanstein kastélyt. Kívülről. /A japán turisták nagyon ijesztő tüneteket produkáltak. Nem mertünk megkockáztatni a bejutást./  Lindau lett a "szívemcsücske város" a Bodensee partján, ahol egy újabb darabbal gazdagítottam világítótorony-gyűjteményemet, a tóparti város szimbólumának számító és kikötőjében álló, gyönyörű torony kicsiny, kézműves másával. Lindau olyan, mint egy mediterrán település, pálmafák, vízcsobogás, hajók. Szorosan ezt követi a szintén tóparti Bregenz és Konstanz. 

Münchennek köszönhetem, hogy életemben először megkívántam a sört. Nem tudom, hogy mi történhetett, de kétségtelenül ez az elmúlt időszak legnagyobb meglepetése, amit magamnak okoztam. Bár az útikönyv kifejezetten óva intett a Hofbrauhaus, -mint elsődleges turistacélpont- megtekintésétől, azért a kíváncsiságunk odavitt, leültetett és rendelt nekünk két korsó bajor sört. Na, meg elvégre turisták voltunk, vagy mik. Tökéletes turista külsővel együtt, természetesen. Az elmúlt két hetet gyakorlatilag futócipőben és hátizsákkal a hátamon töltöttem. És ahogy teltek a napok, egyre távolabbinak és értelmetlennek tűnt az erőltetett végzetasszonya-külső, amit bizony néha megkövetelnek a dolgos hétköznapok. 

Jártunk 2020 méteren, ahol kereken 5 fokos volt a hőmérséklet, ahol a szívem egy fájót dobbant a gondosan bőröndbe tűrt és minden gyűrődést bravúrosan megúszó nyári ruhácskáimért, és ahol végső elkeseredésemben, -fülemet védendő- a fejemre tekertem a már említett sálat. /Ami Móanyuka szerint strandkendő, a reptéri biztonsági ellenőrzést végző úriember szerint pedig 'lepel'./ Ezzel a fejemen, hátizsákkal a hátamon, piros capri nadrágban, fukszia futócipőben, Móanyuka melegítőfelsőjében úgy festettem, mint egy pakisztáni menekült. /És most egyúttal bocsánatot kérek a pakisztáni menekültektől./ Az igencsak eklektikus megjelenésem a csodaszép alpesi teheneket egy cseppet sem zavarta. /A rajongásunk egymás iránt kölcsönös. Nem tudom, hogy létezik-e szebb állat a tehénnél. Talán csak a ló és az őz./ 

Túllépve a külcsínen és a tényen, hogy mellettünk vidáman húznak el 80 év körüli túrázók, míg mi lihegve kapaszkodunk a fűcsomókba, Móanyukával rávetettük magunkat az utunkat övező áfonyabokrokra. 

Ami a gasztronómiát illeti, már napokkal az indulásunk előtt tervezgettük Móval, hogy mi mindent kóstolunk majd meg, de ha az ember három olasszal indul nyaralni, egyben biztos lehet: nem sokáig marad pasta, pizza és a társai nélkül. Felvetésem a harmadik napon teljes bizonyosságot nyert, amikor egy olasz trattoriában találtam magam, pizzát majszolgatva. Ezen kívül természetesen mást is majszolgattunk. Perecet például, ami valami kábulatos. Édes-sós, tömör, ropogós és vaj puha egyszerre. Nem számoltam, de valószínűsítem, hogy tízes nagyságrendű az elfogyasztott darabszámuk.

 Kihagyhatatlan volt a wiener schnitzel /a mamáé jobb/, vagy az általam eddig ismert és nem túl nagyra tartott kaiserschmarrn, alias császármorzsa. A sörrel együtt ő is kapott egy új esélyt, jól vizsgázott. Amit viszont egy darabig nem szeretnék látni a tányéromon, az a kartoffel és minden megvalósítási formája. Tagadhatatlanul finom a német/osztrák burgonyasaláta, de 6/6 nap mindenhez /még a sajtos nokedlire hajazó, käsespätzel mellé is/ ezt szolgálni fel, az több, mint tömény. 

/Vajon a csokoládé esetén miért nem érem el soha a telítődési pontot?/

A nagy alpesi idill természetesen nem lehetett teljes, hiszen engem nem Heidinek, Mòt pedig nem Peternek hìvjàk. A fekete leves a szállás volt. Tiszta Zimmer Feri. 

/Szenzációs film. Volt olyan nyár, hogy hetente többször megnéztük a testvéremmel és az unokahúgunkkal, könnyesre röhögve a szemünket minden alkalommal. Hazatérve Móval is megtekintettük, mindent megértett./

Azért a saját bőrömön megtapasztalva nem volt olyan vicces. Eleinte minden jól indult, bár furcsànak tartottuk, hogy a vacsora pontban fél hétkor kezdődött, egy perccel sem később, valamint, hogy az udvaron zajlott, ami bár nagyon szép, de egy üvegablak mögül, meleg szobából még inkább átjárt volna a hegyvidéki romantika. Szabályosan dideregtünk és remegő kézzel kanalaztuk a forró levest. Másnap, minden némettudásunkat összeszedve, megkértük, hogy bent ehessünk. Duzzogva, de tudomásul vették. Lakótársaink, vakmerőségünkön felbátorodva szintén beltéri vacsorát kértek ezután. Második este már nem bírtunk az embertelen méretű adagokkal, mire a tulajdonos, nevezzük az egyszerűség -és a szemléletesség- kedvéért Maresinek, és smasszer kinézetű lánya /vagy fia?/ - aki úgy ejtette ki a schwartz szót, teát ajánlva a reggelinél, hogy beleborzongtunk- ránk ordított, hogy miért küldünk vissza mindent. Terror volt, keményen. Na, de elfogadtuk, hogy Maresi nem a vendéglátók csimborasszója, -és valószínűleg a lánya sem önként választotta ezt a szakmát-  minden reggel, mosolyogva 'morgent' kívántunk, este pedig annyit ettünk, amennyi csak belénk fért. /Egyetlen egyszer volt rémálmom a héten. Aznap Maresi a pultot támasztva, végig dermedten figyelte, ahogy a villát újra és újra a szánkhoz emeljük. Nem volt mese, üres tányért kellett produkálni. Álmomban be kellett mennem dolgozni a munkahelyemre. Ezt sosem bocsátom meg neki és a kartoffelsalatjának./

Abszolút bocsánatos 'bűn' azonban, hogy nem volt internet. A második naptól már eszünkbe sem jutott, a harmadiktól elkezdtük élvezni a hiányát.

Az első hét tanulsága, hogy futòcipőben a vilàg végére is elmennék, hogy meg kell tanulnom németül, továbbá szerencsés mindent megenni, ami a tányéron van, rémálmok árán is. 

Nem titok, hogy sokkal közelebb áll a szívemhez /és egyértelműen a gyomromhoz is/ következő úti célunk, Elzász. De erről majd a következőkben mesélek.

Addig is megosztok néhány képet, a fenti élményeket alátámasztandó.