US food in cucina

5 év alatt a laboratóriumként funkcionáló konyhákban sok tésztaétel tiszteletét tette már, egy mumus azonban mindeddig kimaradt. Az amerikai szabadalom, a sajtos makaróni. Mac and cheese, ha trendi akarok lenni. /De az első próbálkozás után inkább nem lennék trendi./

Az egész végtelenül bagatell. Ami miatt tulajdonképp kedvet kaptam hozzá, az nem más, mint a sült szalonna és a krémes besamel.

 

Hozzávalók 2 főre /plusz egy bőséges másnapi ebédadagra/:

 

• 250 g tészta (penne, szarvacska, tortiglioni, mezze penne, stb.)
• 3/4 liter tej
• 35 g vaj
• 35 g liszt
• só, bors
• szerecsendió
• szalonna
• vörös cheddar
• ementáli
• parmezán
• (kenyérmorzsa)

 

A mártást hígra készítettük, reszeltünk bele szerecsendiót, sóval, borssal ízesítettük, majd különböző féle sajtokból, tetszőleges mennyiséget /ami nekem tetszőleges, az lehet, hogy másnak hedonista túlzás, ezért pontos számokat nem mernék meghatározni/ reszeltünk hozzá a tűzről levéve. A fenti felsorolásban az általunk használt sajtféléket soroltam fel, biztosan létezik még számtalan nyerő kombináció. Az előre megpirított szalonnakockákat is ekkor adtuk hozzá.

A tésztát a dobozon feltüntetett főzési idő feléig hagyjuk csak fickándozni a lobogó vízben, a besamelben úgyis tovább fog rotyogni a sütőben.

Kivajazott, hőálló tálba öntöttük a tésztás-besameles-szalonnás keveréket, majd a tetejére ráreszeltük még a maradék sajtokat. Mi ezúttal nem használtunk morzsát, de a tetjére szórva, a ropogósságának biztosan jót tett volna.

Kb. 20-25 perc, 180 fokon, a cél az aranybarnaság.

Talán ez az eddigi legtöményebb és legnehezebb tésztaétel, amit valaha kóstoltam, már nem az elkészítését, hanem a telítőképességét tekintve. Na de itt az ősz és a hűvös napok, amik mindig jó apropói az görbe, lakmározós estéknek.

 

Más... Korábban már beszámoltam kalandjaimról a sporttal. A futással, egészen pontosan. Ment is egy darabig, aztán a napsütéses hónapok után beköszöntött a zimankó, nekem pedig maradtak a szőnyegen való lábemelgetéses mutatványaim. Pedig pártfogóim akadtak bőven. Nincs is hatékonyabb adrenalinstimulátor, mint a végtelenül jóindulatú szomszéd néni, akinek a neveltetésedből fakadóan, az életed árán is köszönsz, amikor lehagyod őt és a kis gurulós kocsiját, még ha a nyelved a földet súrolja is, a hangod pedig tökéletesen összekeverhető a felpaprikázott hangulatú Godzilláéval. Erre ő utánad kiabál, és megkérdezi, hogy "edzi magát, vagy fogyni szeretne?". Mivel egy kilélegzésbe nem fért volna el az "állóképességet javítok", meghagytam neki a választás lehetőségét, az övön aluli kérdés következtében pedig egyre jobb ritmust diktáltam kedvenc futócipőimnek. Bevallom őszintén, hogy -még a lakógyűlések főszereplőjének számító szomszéd néni ellenére is- ráuntam az interspar-köreimre és az aszfaltra, ami a bokámnak és a térdemnek sem hiányzik túlzottan. 

Aztán hónapokkal később elkezdett hiányozni a mozgás. Mármint az ugrálós, izzadós, lihegős fajta.

Mónak nem kevésbé. A cél így a közös sport volt. Mivel az együtt futásra tett próbálkozásunk csúfos kudarcot vallott /tekintve lábunk meglehetősen eltérő paramétereit/, futópadért kiáltottunk mindketten. De aztán jöttek azok a fránya előítéletek, a kigyúrt férfiak és a narancssárgára szoláriumozott, deltás izomnők frusztráló társaságának víziója. Vacilláltunk. Végül beiratkoztunk -életünkben először- egy edzőterembe. /Ha van valakinek bármi javaslata a konditerem, edzőterem elnevezéseken túl, ami kevésbé hangzik nevetségesen a számból, ne habozzon megosztani!/ Bevallom, hogy a döntésben sokat segített a terem honlapján található képgaléria, egészen pontosan a fotókon látható, macinacis, hétköznapi embertársaim, akiket szintén a sportolás lehetősége vonzott oda, nem pedig tökéletes bombaalakjuk demonstrálása. Ezen kìvül Szeni és Bridzsi barátnőim is hosszú ideje, jó példát mutatnak e téren is. A jó példa pedig mi legyen, ha nem ragadós?

Ami a mozgás hiányán túl nyomós érv volt az intenzív és rendszeres kardio mellett, az egyszerűen munkahelyi ártalomnak nevezhető. /Nem, nem az ülőmunka, nem is a monitor elé görnyedés napi x órában. Sokkal többet nyomnak a latba a hatalmas és folyamatos közös csokizások, sütizések, kiskanállal mogyorókrém evések. Na, ezt bizony kompenzálni kell./ Ehhez jön még a vissza-visszatérő citromos pite és sós-ecetes chips mániám is.

Móval heti kettőt irányoztunk elő, de a minimum egyet mindig betartjuk. Elképesztően jó. És még egyetlen izomkolosszustól sem gyűjtöttünk be lesajnáló tekinteteket. Csak egy alkalommal, egy nyugdíjas korú iron lady méregetett a szomszédos futópadról, miközben én épp bemelegìtésként gyalogoltam, az ő combizmai pedig már füstölögtek a tempótól. De a kérdést gyorsan elrendeztük a nők között gyakran zajló metakommunikáció útján, amikor bár nem hallod a nőtársad fejében cikázó gondolatokat, azért tudod, hogy miről is "vitáztok épp". Egymás méregetése után mi is kiegyeztünk egy döntetlenben, részemről legalábbis. /"Lehet, hogy te gyorsabban taposol és kilométerekkel megelőzöl a futópadon, sőt, az izomzatod és az edzőruhád tekintetében is sok a lemaradásom, de nekem még bőven van időm eljutni eddig. Ha Odafönn is ùgy akarják. Addig pedig inkább maradnék hamvas barack."/   

Sajtos maki:

***

Elhajlàsok:

Torta della nonna

Megszakìtom szombati aktìv, és végtelenül hasznos tevékenységemet /természetesen egy parkban szépirodalmat olvasok és közben friss répacsìkokat ropogtatok, madárcsicsergést hallgatok, nem a TV szól és nem a sós-ecetes chips zacskója csörög/ és elmesélem a múlt vasárnapi nagy dobásunkat.

Nagymama tortája. Ráérős sütemény, értem ezalatt, hogy ezúttal sajnos nem tudom leírni, ami az olasz ételekre általában jellemző és unásig ismétlet, hogy "gyors, könnyű, az egyszerűnél is egyszerűbb". Nem nehéz ugyan, de meglehetősen idő- és tojásigényes. Az elnevezést -a torta hivatalos története ismeretének hiányában- egyrészt azzal indokolnám, hogy kifejezetten a nagymamák időbeosztásához igazítható, /kivétel az én két, folyton rohanó és időhiányban szenvedő nagymamám/, illetve nekünk ők a tojásbeszállítóink is, így a nagymamák tyúkudvarának igazán nem okoz fennforgást 12 tojás mínusz. Pontosabban a sárgája. /Na igen, ezen a ponton a recept meglehetősen szívfájdító és pazarló, a fehérjéknek ugyanis (majdnem) semmi szerepük./  

/Miután a fenti két bekezdésben kettőnél jóval többször sikerült leírnom a "nagymama" szót, kimerítve a halmozott szóismétlés fogalmát, ezennel befejeztem./

A végeredmény mindenért kárpótol. Egy-két falat a krémes-linzeres süteményből, és a bűntudat is villámgyorsan elillan /a fakanál okozta tenyérpirossággal ellentétben, ami még órákig megmarad/.

Két legjobb tulajdonsága egyébként ennek a tortának /azon kívül, hogy valójában pite/, hogy a krémet nagyobb mennyiségben tartalmaz, mint tésztát, viszont ennél a linzertésztánál azt sem bánnám, ha ennek a fordítottja valósulna meg. 

A receptet itt találtuk, most gyorsan "lemagyarítom".

Hozzávalók

Tészta:

• 400 g liszt
• 200 g vaj
• 150 g porcukor
• 4 tojás sárgája 
• 1 csipet só

Krém:

• 250 g kristálycukor
• 8 tojás sárgája
• vanília (rúd, vagy kivonat)
• 1 liter tej
• 80 g liszt
• fél citrom héja

A teteje:

• tej/tojásfehérje/víz
• 120 g fenyőmag
• porcukor

Kezdjük a linzertésztával, majd egy órára tegyük a hűtőbe. /Hideg vaj, liszt összedolgoz, tojás, cukor, só belegyúrmáz és egy kis reszelt citromhéj sem árt./

Ezalatt elkészíthetjük a krémet. /Sokat gondolkodtam, hogy leírjam-e, hogy én 40 percig kevergettem csomósodástól rettegve mire elkészült, de jobb a teljes őszinteség./  

A tejet ízesítsük citromhéjjal és vaníliával, forraljuk fel, majd húzzuk le a tűzről. Ezalatt a tojássárgákat keverjük habossá a cukorral, majd adjuk hozzá a lisztet is. Ezt a keveréket kezdjük el apránként higítani a tejjel, hogy beindulhasson a termikus kölcsönhatás, és kiegyenlítődjön a hő /eme mondat elsütésére már oly régóta vártam/. Ha már kellő mennyiségű tejet sikerült elkeverni a tojásos, cukros, lisztes masszával anélkül, hogy cukros rántottát gyártottunk volna, minden mehet a tejhez, a lábos pedig vissza a tűzre, alacsony lángra. Ezt követően indulhat a maratoni keverés-kavarás, egészen addig, amíg puding sűrűségű cukrászkrémet nem kapunk. /A komoly karizmot igénylő műveletnél egyébként számomra nehezebb kivárni, míg kihűl és mutatóujj-kompatibilissé válik./ Egy óra múlva a krém megfelelő hőmérsékletű lesz ahhoz, hogy a hűtőből kivett, kinyújtott, és kivajazott, kilisztezett piteformába/tortaformába terített, villával megszúrkált tésztára kerülhessen. Ehhez a tészta 2/3-át használjuk fel, a maradék 1/3-ot a tetjére borítsuk, dolgozzuk össze a széleken, majd kenjük meg tojásfehérjével /veszteség minimalizálás gyanánt döntöttem ez, és nem a tej, vagy víz mellett/ és szórjuk rá a fenyőmagot.

Újabb reménytelennek tűnő várakozás következik: 180 fokon, 40-50 perc alatt sül készre /pirosra, ropogósra, de belül krémesre/. 

A recepttel ellentétben, a fenti cukormennyiség mellett nem javaslom a plusz porcukorszórást, valamint a fele mennyiségű /és aranyárú/ fenyőmag is bőven elegendő.

Mi a sütőből való ünnepélyes kiemelés után 3 órával vágtuk az első szeleteket /amikor is többszörös könyörgés, nyüszítés és szomorú kutya-nézés után Mó beadta a derekát és engedélyezte a kóstolást/, akkor a krém még gőzölgött és nehézkesen ment a szeletelés.

Szerintem ne is számolja össze senki a receptben nyakoncsíphető órák számát, felesleges /és túl sok időbe telne/. Koncentráljunk a lényegre, a végeredményre /és a mutatóujjal megtisztogatható vaníliakrémes lábosra/!

Májusi mediterrán mókusmese

Egy kis nosztalgiázás következik, ami egy nyaralás nélkül eltelt nyár után szívfacsaró bár, de néhány pillanatra éreztetni engedi velem az Égei-tenger sós illatát és a faszénen sült húsok ízét.

Májusban jött egy nagy "elég az itthonból"-hullám, és egészen Görögországig sodort minket. 

Pár napra csupán, de pont elég időre ahhoz, hogy felvegyük az elcsúsztatott, kényelmes napi ritmust, hogy a 'kalimera' váljon az alapbeállított köszönésünkké, a frappé pedig az üzemanyagunkká. /Volt ott némi ouzo is, erről talán majd máskor./

Több szempontból is különleges út volt. Elsősorban amiatt, hogy hosszú idő után végre találkozhattam Anita barátnőmmel, aki jó ideje, egy görög adonisz miatt Athént választotta lakhelyéül, és ideális találkahelynek bizonyult a kettőnk között, majdnem féluton található Thesszaloniki. /Valójában egyáltalán nincs félúton, de így romantikusabb a mese./ Nagy élmény volt a találkozás, jó pár hónapra feltöltött. /Azért most már igazán jöhetne a következő!/

Másrészt én már jártam ott, így számos emlék öntött el a legváratlanabb pillanatokban. Történt például, hogy nagyon szerettünk volna betérni egy templomba. De valahogy egész nap nem akart összejönni a dolog. Vagy zárva voltak, vagy teljesen más intézményt néztünk templomnak, vagy egész egyszerűen nem találtunk a környéken. Aztán az esti sétánál egy kicsit rosszul lettem, /biztosan nem a intravénásan adagolt frappé és a csodálatosanszaftosízleteszamatos görög konyha legkevésbé sem mértékletes élvezete okán/ vettünk egy elsősegélyitalt /nem, most nem ouzót/, és leültünk Móval egy padra. Amikor végre meg mertem mozdítani a fejemet és nem forgott a világ, feléztem és észrevettem, hogy egy templom előtti téren szürcsöljük a kólát, így amint elfogyott, bementünk. A sokkhatást nem az eltérő kultúra, a túldíszítettség, a hívők által egytől-egyig végigcsókolt ikonok, vagy az illatok okozták, hanem a belémhasító felismerés, hogy 12 éve, egy szaloniki városnézés során egyetlen templomot látogattunk meg, és az ez volt. Álltam ott, és jöttek a könnyek. /Kőkemény "hazatérés-érzés" volt, libabőrrel./

A helyiek kedvesége legendás. /Vagy ha még nem az, én most azzá teszem./ Megérkezésünkkor ez okozott is némi galibát. Mert hiába néztem meg előre, hogy hol kell leszállnunk a reptéri buszról, hogy a hotel a lehető legközelebb legyen, Mó rendkívül fontosnak tartotta megkérdezni egy helyitől, mert "ők biztosan jobban tudják". Igen ám, csak a mi végtelenül kedves és segítőkész útbaigazítónk angolul nem beszélt. Viszont amint meghallotta a szállásunk nevét, rögtön karon ragadott minket /szó szerint/, felültetett maga mellé egy érkező buszra, és egy megállónál kilökött /szintén szó szerint/. Közben pedig végig görögül beszélt hozzánk. Megérkeztünk egy ókori romhoz. Térkép elő, majd jött a nagy felismerés, hogy leendő szállásunk egy műemlék nevét viseli. A hölgy a szállodát nem ismerte, a műemléket annál inkább, így biztos, ami biztos, oda irányított bennünket. A döbbenetből felocsúdva, számtalan "na ugye én megmondtam" elsütése mellett felszálltunk a következő buszra, és visszatérünk a kiindulási ponthoz. Csak egy kicsit kellett volna körülnézni, és már elsőre is megtaláljuk a szállodát. Ójé. De legalább a következő napokban már magabiztosan buszoztunk a városban.

A már említett görög adonisznak és Athénéjének /akarom mondani Anitájának/ köszönhetően a legkevésbé sem éreztük magunkat hátizsákos turistának, sokkal inkább beavatott idegeneknek, akik tágra nyílt szemmel szemlélték az igazi görög életérzést. Ebből kifolyólag autentikus helyeken kóstolhattunk meg tradícionális ételeket, olyannyira tradicionálisakat, hogy csak az elfogyasztásuk után árulták el, hogy mi is volt az. /Belsőségekkel töltött báránygyomor, egyébként./ Egyszer sem csalódtunk. /És volt ott egy desszert. Mit desszert?! Desszertköltemény. Egy eldugott kis utcácskában, a dombtetőn, egy icipici cukrászdában, ahol csak ezt gyártják és fáradhatatlanul töltik vanílíakrémmel a kis, cukorszirupba mártott levelestészta-süvegeket. Sajnos elfelejtettük a nevét, pedig Mó azóta is azzal álmodik, és folyamatosan emlegeti. Én a krémes, sűrű, tejszínes ízű görög joghurttal vagyok hasonlóképp./ 

Az árak abszolút barátiak voltak, az adagok pedig - tapasztalataink alapján- végeláthatatlanul bőségesek.

Igazán hozzá tudtunk volna szokni a nagy, közös, éjszakába nyúló vacsorákhoz és borozásokhoz /és ezek végtelenül aranyos aláfestéséhez, amit a mi görög és olasz férfiaink magyarul lefolytatott párbeszédei szolgáltattak/.

A piac hatalmas élmény, az eladók zéró angoltudással is kiderítik, hogy honnan jöttél, és nem érdekből kedvesek, abban bízva, hogy vásárolsz náluk, a hátadon lévő hátizsák és a folyamatosan kattogó fényképezőgép ugyanis biztosíték arra, hogy nem fogod telepakolni a puttonyodat a hajnali órákban még a tengerben felhőtlenül lubickoló polipokkal és halakkal.

Tengerben fürdésre még nem volt alkalmas az idő, de én bőven beértem a napsütéssel, néháhy úszkáló medúzával és azzal, hogy a napi több óra parton sétálás miatt összeragadt a hajam a sós-párás levegőtől.

Thesszaloniki kiváló 2-3 napos város, amibe bőven belefér egy kis kultúra, megszámolhatatlan frappé, tzatziki és az elfelejtett nevű, ám felejthetetlen sütemény.