5 év alatt a laboratóriumként funkcionáló konyhákban sok tésztaétel tiszteletét tette már, egy mumus azonban mindeddig kimaradt. Az amerikai szabadalom, a sajtos makaróni. Mac and cheese, ha trendi akarok lenni. /De az első próbálkozás után inkább nem lennék trendi./
Az egész végtelenül bagatell. Ami miatt tulajdonképp kedvet kaptam hozzá, az nem más, mint a sült szalonna és a krémes besamel.
Hozzávalók 2 főre /plusz egy bőséges másnapi ebédadagra/:
- 250 g tészta (penne, szarvacska, tortiglioni, mezze penne, stb.)
- 3/4 liter tej
- 35 g vaj
- 35 g liszt
- só, bors
- szerecsendió
- szalonna
- vörös cheddar
- ementáli
- parmezán
- (kenyérmorzsa)
A mártást hígra készítettük, reszeltünk bele szerecsendiót, sóval, borssal ízesítettük, majd különböző féle sajtokból, tetszőleges mennyiséget /ami nekem tetszőleges, az lehet, hogy másnak hedonista túlzás, ezért pontos számokat nem mernék meghatározni/ reszeltünk hozzá a tűzről levéve. A fenti felsorolásban az általunk használt sajtféléket soroltam fel, biztosan létezik még számtalan nyerő kombináció. Az előre megpirított szalonnakockákat is ekkor adtuk hozzá.
A tésztát a dobozon feltüntetett főzési idő feléig hagyjuk csak fickándozni a lobogó vízben, a besamelben úgyis tovább fog rotyogni a sütőben.
Kivajazott, hőálló tálba öntöttük a tésztás-besameles-szalonnás keveréket, majd a tetejére ráreszeltük még a maradék sajtokat. Mi ezúttal nem használtunk morzsát, de a tetjére szórva, a ropogósságának biztosan jót tett volna.
Kb. 20-25 perc, 180 fokon, a cél az aranybarnaság.
Talán ez az eddigi legtöményebb és legnehezebb tésztaétel, amit valaha kóstoltam, már nem az elkészítését, hanem a telítőképességét tekintve. Na de itt az ősz és a hűvös napok, amik mindig jó apropói az görbe, lakmározós estéknek.
Más... Korábban már beszámoltam kalandjaimról a sporttal. A futással, egészen pontosan. Ment is egy darabig, aztán a napsütéses hónapok után beköszöntött a zimankó, nekem pedig maradtak a szőnyegen való lábemelgetéses mutatványaim. Pedig pártfogóim akadtak bőven. Nincs is hatékonyabb adrenalinstimulátor, mint a végtelenül jóindulatú szomszéd néni, akinek a neveltetésedből fakadóan, az életed árán is köszönsz, amikor lehagyod őt és a kis gurulós kocsiját, még ha a nyelved a földet súrolja is, a hangod pedig tökéletesen összekeverhető a felpaprikázott hangulatú Godzilláéval. Erre ő utánad kiabál, és megkérdezi, hogy "edzi magát, vagy fogyni szeretne?". Mivel egy kilélegzésbe nem fért volna el az "állóképességet javítok", meghagytam neki a választás lehetőségét, az övön aluli kérdés következtében pedig egyre jobb ritmust diktáltam kedvenc futócipőimnek. Bevallom őszintén, hogy -még a lakógyűlések főszereplőjének számító szomszéd néni ellenére is- ráuntam az interspar-köreimre és az aszfaltra, ami a bokámnak és a térdemnek sem hiányzik túlzottan.
Aztán hónapokkal később elkezdett hiányozni a mozgás. Mármint az ugrálós, izzadós, lihegős fajta.
Mónak nem kevésbé. A cél így a közös sport volt. Mivel az együtt futásra tett próbálkozásunk csúfos kudarcot vallott /tekintve lábunk meglehetősen eltérő paramétereit/, futópadért kiáltottunk mindketten. De aztán jöttek azok a fránya előítéletek, a kigyúrt férfiak és a narancssárgára szoláriumozott, deltás izomnők frusztráló társaságának víziója. Vacilláltunk. Végül beiratkoztunk -életünkben először- egy edzőterembe. /Ha van valakinek bármi javaslata a konditerem, edzőterem elnevezéseken túl, ami kevésbé hangzik nevetségesen a számból, ne habozzon megosztani!/ Bevallom, hogy a döntésben sokat segített a terem honlapján található képgaléria, egészen pontosan a fotókon látható, macinacis, hétköznapi embertársaim, akiket szintén a sportolás lehetősége vonzott oda, nem pedig tökéletes bombaalakjuk demonstrálása. Ezen kìvül Szeni és Bridzsi barátnőim is hosszú ideje, jó példát mutatnak e téren is. A jó példa pedig mi legyen, ha nem ragadós?
Ami a mozgás hiányán túl nyomós érv volt az intenzív és rendszeres kardio mellett, az egyszerűen munkahelyi ártalomnak nevezhető. /Nem, nem az ülőmunka, nem is a monitor elé görnyedés napi x órában. Sokkal többet nyomnak a latba a hatalmas és folyamatos közös csokizások, sütizések, kiskanállal mogyorókrém evések. Na, ezt bizony kompenzálni kell./ Ehhez jön még a vissza-visszatérő citromos pite és sós-ecetes chips mániám is.
Móval heti kettőt irányoztunk elő, de a minimum egyet mindig betartjuk. Elképesztően jó. És még egyetlen izomkolosszustól sem gyűjtöttünk be lesajnáló tekinteteket. Csak egy alkalommal, egy nyugdíjas korú iron lady méregetett a szomszédos futópadról, miközben én épp bemelegìtésként gyalogoltam, az ő combizmai pedig már füstölögtek a tempótól. De a kérdést gyorsan elrendeztük a nők között gyakran zajló metakommunikáció útján, amikor bár nem hallod a nőtársad fejében cikázó gondolatokat, azért tudod, hogy miről is "vitáztok épp". Egymás méregetése után mi is kiegyeztünk egy döntetlenben, részemről legalábbis. /"Lehet, hogy te gyorsabban taposol és kilométerekkel megelőzöl a futópadon, sőt, az izomzatod és az edzőruhád tekintetében is sok a lemaradásom, de nekem még bőven van időm eljutni eddig. Ha Odafönn is ùgy akarják. Addig pedig inkább maradnék hamvas barack."/
Sajtos maki:
***
Elhajlàsok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése