2013. szeptember 24., kedd

Zeller


Rohanásban vagyok, amióta elkezdődött az olasz tanfolyam. Megrövidültek a napok, és amint az olasz-tanulás lett az első számú prioritás, vagy 15 könyvet kapásból fel tudnék sorolni, amikért remegek, hogy elolvashassam. Magyarul, persze. Olyan ez, mint vizsgaidőszakban a takarítás. A jegyzetek és a szakirodalom mögül kitekintve valahogy minden sokkal porosabbnak tűnik. /Valójában ez csak a második szükséges rossz a sorban, ami bár nem tanulás, de rövidtávú hatékonyság és eredményesség szempontjából kiüti azt./
De nincs mit tenni, egy ideig most marad a szótárazás, és a polcról szemrehányóan rám pislogó, friss, ropogós, érintetlen könyvek. /Most, hogy jobban megnézem... Mi ül ott rajtuk? Csak nem por?!/

Múlt héten volt egy végtelenül örömittas esténk. Egyrészt, mert végre együtt tölthettük Móval, és -bár csak otthonról, de- fül-és szemtanúi lehettünk annak, ahogy Sastin Marianna világbajnoki címet szerzett a budapesti Birkózó Világbajnokságon. Piszok jó érzés az embernek ilyen helyzetben viszontlátnia egy volt főiskolai csoporttársát. Szép volt, Marcsi!
Azért némi közjáték adódott. Képzeljük el, amint egy olasz-magyar pár épp élő internet kapcsolatban beszélget az olasz fél szüleivel, /ami egyébként még füldugóval sem mondható kellemesen lágy hangerejűnek/ miközben a pár magas és izmos, valamint az alacsony és (?) ... néha futócipőt húzó tagja a távirányítóért birkózik -bár lehet, hogy a pankráció jobb szó volna rá-, és ide-oda kapcsolgat a birkózás közvetítés és az irtó fontos és kihagyhatatlan olasz-litván kosármeccs között. Majd a magyar fél kiüti az olaszt /na nem testi fölényével, inkább a zsarolás hathatós erejével/ és meghatódott szipogásával és hüppögésével kísérve 'arrivederci'-t mond Mószülőknek. A lakás elcsendesül, a pár pedig kompromisszumos megoldásként, az ökrök befutó Tv Paprikára kapcsol. /Mi ez, ha nem tökéletes idill?/

Apukámmal a hétvégén velős pirítósból lakmároztunk. Becsülettel. /Tudom. Fúj, meg velő, meg koleszterin, meg zsírok, na de a levesben főtt marha lábszárcsontból kikandikáló velőnél aligha tudok finomabb pirítós feltétet. És laktatóbbat sem. Évente egyszer./  Ezt ellensúlyozandó, valami könnyűre volt szükségem, ezúttal a zellerkémleves formájában. Bevallom őszintén, hogy a zellergumót én nem több, mint kétféleképpen tudom elkészíteni.
Egyrészt salátába reszelem (waldorf- vagy zelleres cékla), másrészt az említett levesbe aprítom.

A folyamat végtelenül egyszerű és két úton is célba érhetünk. 
  1. Vajon megpirítunk aprított vöröshagymát, majd a zellerkockákat, amit felöntünk tejszínnel, egy kis alaplével és pépesítjük. 
  2. A zellerkockákat bőséges mennyiségű tejben főzzük meg, fűszerezzük, vajat adunk hozzá, majd összeturmixoljuk. 

Legutóbb kicsit sűrűbbre, már-már főzelékszerűre hagytuk, a tetejére gombát és bacon kockákat pirítottunk. Akinek a szalonna nem fér bele a "könnyű" kategóriába, /ellentétben velem, akinél valami különös okból kifolyólag igen/ a fokhagymás, rozmaringos pirított kenyérkocka is kitűnően feldobja az ételt. Ha résen vagyok, és teljes testemmel a lábos felé közeledő vajkockák útjába állok, -amiket Mó olyan lendülettel és lelkesedéssel dobál az ételbe, mintha jutalmaznák érte - tényleg egészen gyomorkímélő /egyúttal -és nem elhanyagolható pozitívumként- pénztárcakímélő/ gyors fogás fő ki belőle.






2013. szeptember 17., kedd

Szilvaszezon

Nem kifejezetten rajongok a szilváért. Kivéve, ha a nagymama szilvalekvárjáról van szó, amihez van frissen sült krumplis pogácsa.

A jelen bejegyzésben bemutatandó szilvatortába viszont már első látásra beleszerettem franciaországi utunk során. /Nem rovom fel senkinek, ha unja már a témát. Néha engem is untat. Ez lesz az utolsó "dekárhogyhazajöttünkottsokkaljobbvoltmenjünkvissza" típusú, nyáridéző bejegyzés. Becsszó. Csak még ezt a süteményt engedjétek meg!/ Lassan -ahogy egyre többet áradozok a nyaralásról- kezdem némiképp /de csak halványan/ jogosnak érezni a közösségi oldalon megosztott fotók mellé /nem tudom elképzelni, hogy milyen indíttatásból / egy abszolút 'őszinte' lájk kíséretében odabiggyesztett, "Tudsz ám élni!" vagy "Neked aztán jól megy!" típusú kommenteket, amik egyébként teljes egészükben kívül esnek az értelmezési tartományomon. 

Elzàszbòl hoztunk magunkkal egy kis füzetecskét, tele helyi recepttel. Mivel -a gyomromban óránként fellépő helyhiány miatt- odakint nem sikerült megkóstolnom, külön öröm volt, hogy megtaláltam benne a szilvatorta titkait.
Elsőként azt osztom meg, hogy hogyan kellett volna elkészíteni, majd azt, hogy én mit változtattam rajta /nem is én lennék/. Végezetül azt, hogy most milyen módosításokkal készíteném /egyre közelebb kerülve önmagamhoz/.

Hozzávalók a tésztához:
  • 200 g liszt
  • 110 g puha vaj
  • 15 g cukor
  • 1 csipet sò
  • 15 g friss élesztő
  • fél pohár meleg tej
  • 1 tk cukor
  • 1 tojás
és

 a "töltelékhez":
  • 1 kg, kimagozott szilva
  • pár csipet fahéj
  • 120 g cukor
  • 2 tojás
  • 20 cl tejszín

Az élesztőt felfuttatjuk a tejjel és a teáskanál cukorral. Ennek felhasználásával összegyúrjuk a tészta összetevőit, és miután már nem ragad a kezünkhöz, kinyújtjuk, majd egy kivajazott, 27 centis tortaformába terítjük.
Szépen rásorakoztatjuk a szilvákat, meghintjük 25 g cukorral és 180 fokra előmelegített sütőben, 25 percig sütjük.
Közben összekeverjük a tojásokat, a tejszínt, a fahéjat és a maradék cukrot, amit ráöntünk a tésztára és újabb 20 percre visszatesszük a sütőbe.

Namármost. Engem kifejezetten frusztrálnak az olyan receptek, ahol a pontos mértékegységek után elém gurítanak egy olyan átugorhatatlan sziklát, hogy "fél pohár" ez vagy az. De mégis milyen pohár? Mó szerint egy átlagos pohár két decis. Az én kedvenc poharaim és bögréim ellenben 4 decinél kezdődnek. Végül egy dl meleg tejbe morzsoltam az élesztőt. Ha nem öntöttem volna le belőle, valószínűleg még mindig ott állnék a konyhában, lisztet adagolva a tésztához, hogy összeálljon. Javaslom tehát, hogy maximum fél deci tejben gondolkodjunk. Az előirànyzott cukor is gyanúsan soknak tűnt, ezért a töltelékre eső részt kapásból megfeleztem. Nádcukrot használtam az egészségesség jegyében, ezért a kakaósan barna szín.


Alulmúlta a várakozásaimat.

A fentiek okán én a következő változtatásokat eszközölném, ha újra próbálkoznék:

  1. Előre lemérném az otthon található tortaformákatt, mert szinte 100%, hogy a franciák más léptékkel számolnak.
  2. Nem magoznék ki elhamarkodottan 1 kg szilvát. /A harmada a tortaformán kívül rekedt és még mindig egy műanyag dobozban üldögél a hűtőben./
  3. Több cukrot tennék magába a tésztába, leginkább vaníliás cukor formájában és még kevesebbet a tejszínes keverékbe. Plusz egy kis reszelt citromhéj is feldobta volna a dolgot.
  4. 5-5 perccel kevesebb ideig sütöm, így túlságosan kiszáradt a tészta.
  5. Kedves szomszédainkat csak előzetes tesztelés után kínálnám meg.
  6. Kevernék hozzá egy tökéletes mascarpone krémet /az ugyanis képes megmenteni bármit. Néha az életemet is. Na meg amúgy is, hogy lehet egy süteményt tortának nevezni krém nélkül, kéremszépen?!/


Miközben én reménytelenül nosztalgiázom, megérkezett a "kabátos idő" /juhú/.
Belevágtam a sokat halogatott olasz tanfolyamba, ahol csupa, csillogó szemű 17-20 évessel együtt igyekszem magamba szívni azt az átkozott izgalmas nyelvtant. Közben szorgalmasan koncentrálok, hogy nehogy kiszaladjon a számon egy halandzsa-mondat vagy kifejezés, Móval közös, három nyelvet ötvöző kódhalmazunkból. Még megrémülne a sok csillogó szemű. Továbbá leszűrtem azt a konklúziót, hogy lilahagymás-kőrözöttes szendvicset sem szerencsés a tanórák szünetében elmajszolgatni. Ezek a mai fiatalok túl sokat adnak a külsőségekre. A végén még úgy maradok meg az emlékezetükben, hogy "az a hagymaszagú, fáradt arcú, furcsa nyelven beszélő néni" és ez kihatna a kis fejlődésben lévő szervezetük növekedésérése és egyéniségük formálódására. Azért -ahogy az előbbi, nem kicsit szarkasztikus hangvételű mondatból is tükröződik- egy kicsit frusztrál ez. Már nem a csillogó szem, mert az enyém is csillog a könnytől, amit az egész napos, merev monitorbámulás csal elő, nem pedig a tudásszomj. Vészesen közeleg a születésnapom, és a legutóbbit /ami szinte tegnap volt, ááá/ sem viseltem túl jól. Mintha fénysebességgel felgyorsult volna az idő. /Aggodalomra semmi ok! A nagy nap elmùltàval feldolgozom, hogy ismét közelebb kerültem a harminchoz és ùjra a keblemre ölelelm az összes 18 évest./

Egyik reggel, a tejesdobozon felhívást találtam egy maraton lefutására. Elhatároztam, hogy /éljenek a rövidtávú, megfogható célok/ lefutom. Majd kortyoltam egyet a kávémból, visszacsavartam a tejre a kupakot és a következő pillanatban egy bődületesen mélyről feltörő röhögés keretében elhessegettem a gondolatot. 

Kisebb sikerélmény a közelmúltból, hogy megtanultam pálcikával vietnámi levest enni. Először nagyon hosszú ideig tartott egy tál Phò elfogyasztása, de másodszorra már profin csattogtattam a pálcáimat, Mót teljesen elképesztve, magamat pedig megmentve attól, hogy a forró, csípős leves ismét a szemembe fröccsenjen, mert a nagy erőfeszítések árán kiemelt tésztahalom inkább engedelmeskedik a gravitációnak, mintsem egy kezdő pálcikahasználó görcsbe álló ujjainak. Nagyobb elismerés jár azonban Mónak, aki legyűrve a saját határait, és thai étteremben ételt vett magához. /Javaslom egyébként minden arra járó érdeklődőnek, hogy látogasson el az újonnan nyílt és még tesztüzemben működő MADAMENOI-ba, függőséget okoz a tavaszi tekercsük és a phó levesük./
Amit, mint megtudtam, "fő"-nek kell ejteni. Pedig milyen viccesen hangzott volna, hogy Mó pót eszik!
Na igen, néha ki kell hùznunk a fejünket a spaghetti-halmok közül.







2013. szeptember 9., hétfő

Utórezgések

A nyári élmények feldolgozásával abszolút jól haladok, bár lassan ideje lenne tudatosítanom magamban, hogy vége. Finito. Basta. De még tart a gyászidőszak. Fotónézegetéssel, sanzonhallgatással, receptolvasással és a legszimpatikusabbak kipróbálásával.
Van azért itt más is. A folyamatos (túl)evéseket kompenzálandó, /nem, dehogy fogtam eszeveszett diétába/ az újságos pult előtt eltöltött 15 perc tanácstalan ácsorgás után kiemeltem egy életmódmagazint, ösztönzésként. Már akkor megbántam, amikor otthon fellapoztam és elképedve szembesültem vele, hogy ez az újság bizony nem viccel. 10 oldalban arra próbált rávenni, hogy hagyjam el a cukrot. Örökre. A címlapsztár elújságolta, hogy nem figyel oda a táplálkozására, mert ő annyira szerencsés, hogy bármit ehet, nem hízik. /Örvendek. Valószínűleg minden -egy életmódmagazinhoz segítségért forduló- olvasó pont ezt szerette volna hallani./ Majd közölte velem ez a szaklap, hogy nagy valószínűséggel nyaralás utáni depresszióban (post vacation blues) szenvedek, ha produkálom a felsorolt öt tünet valamelyikét. Nagyon elszégyelltem magam. Persze nem a vélt /vagy valós/ nyaralás utáni visszatérés és sokk okozta levertség miatt, hanem, hogy egyáltalán leemeltem a polcról. Nyilván nem azért vettem meg, hogy szépirodalmi katarzisban legyen részem, de erre így sem voltam felkészülve.   

Visszatérek inkább az evéshez és rögtön két újdonsült francia ismerősömhöz.


Egyikük a köretként kínált sült paradicsom, ami a tányér legeldugottabb zugának legjelentéktelenebb szereplője volt, de nekem mégis a legkedvesebb. A paradicsommániámról már meséltem, így talán nem meglepő forró fellángolásom a félbevágott és sütőben megsütött paradicsomok iránt. Tényleg elképesztően triviális, ugyanakkor egy zamatbomba. A megmosott paradicsomokat vágjuk félbe, tegyük tepsibe, /sütőpapír barátunkat ne feledjük/ sózzuk, borsozzuk, hintsük meg oregánóval, friss, aprított fokhagymával, bőségesen öntözzük meg olívaolajjal és 200 fokos sütőben süssük kb. 20 percig. Köretként is páratlan, de kipróbáltuk egy aglio olio tésztakupac tetejére helyezve is. Sőt, azóta már továbbfejlesztettem, és volt, hogy néhány csepp balzsamecet koncentrátummal és parmezánforgáccsal a tetején nyomtam a sütőbe. A sajt megpirul, a balzsamecet karamellizálódik, a paradicsom mosolyog. Én nemkülönben.


A másik francia -és engem nosztalgikus hangulatba hozó- szívemcsücske a pain d'epi, ami egy búzakalász formájú kenyérféle. Ránézésre bonyolult, mögé tekintve végtelenül egyszerű. /Főleg, ha van, aki megmutatja. Na, de akinél a Paprika Tv az állandó aláfestés és háttérzaj, nem nehéz találni egy profi 'mestert'./ Ezúttal Lorainne Pascal volt a kedves -és gyönyörű- tanító, aki elárulta a nagy titkot, én jól lekoppintottam és most továbbadom. 

Hozzávalók:
  • 275 g fehér liszt
  • 175 ml meleg víz
  • 1 ek. olívaolaj
  • 1 csomag élesztő (száraz)
  • 1 tk. só

Gyúrjuk össze a hozzávalókat, majd szórjunk kevés lisztet a gyúródeszkánkra és dagasszuk kb. 10 percig a tésztát. Ha a lisztbe mártott ujjunkat belenyomjuk és a tészta visszaugrik, elég a kemény és izzasztó melóból. Formázzuk rúd alakúvá, tegyük a tepsibe és fél órán át hagyjuk kelni meleg helyen, olívaolajjal megkenve és fóliával lefedve.
A formázáshoz szükségünk lesz egy konyhai ollóra, amivel -kb. 45 fokos szögben- a háromnegyedéig belemetszünk a tésztába és elfordítjuk azt. A következő vágásnál a tésztát tegyük az ellenkező irányba. /Mivel, ha kívülállóként olvasnám ezt a két mondatomat, én magam sem érteném, voilá, egy kis audiovizuális segítség.


200 fokra előmelegített sütőben, fél óra alatt készre, pirosra és ropogósra sül az előzőleg olívaolajjal megkent, és kevés liszttel meghintett pain d'epi. A lakásban kenyérillat terjeng, a türelmünk pedig vészesen fogy, és azért sóvárgunk, hogy végre letéphessünk egyet a pofás kis 'búzaszemekből'.
Állagát tekintve elég vaskos, a testvérem szerint olyan, mint a 'Tóth kiflije', azaz gyerekkorom legjobb, legtömörebb, legfoszlósabb kiflije, ami akkor volt az igazi, ha egy kicsit átvette a köré tekert, szürke csomagolópapír ízét. Tehát ennél szebb bókot nem is kaphattam volna a kenyérkémért.

Móval csodálatos vacsorát kerekítettünk a francia kenyérből, olasz sajtokból, spanyol serrano sonkából, magyar paradicsomból és házi kolbászból, a nemzetköziség jegyében. 

Maradt még a tarsolyomban a francia receptekből, és amit egyszer a fejembe veszek, nos... Abból legközelebb elzászi szilvás pite lesz. 




2013. szeptember 1., vasárnap

A valódi 'charme français'

Mire épp kezdtem megkedvelni a sört, minden keserűségével és utóízével együtt, egy éles kanyarral Franciaország felé vettük az irányt, -a változatosság kedvéért- egy borutakkal szövevényesen átszőtt borvidék kellős közepébe.
Szőlőültetvények, ameddig a szem ellát, jellegzetes, ezerszínű házak, családias kis vendéglők, borkóstolók, és gólyák. Rettentően sok gólya.  

A francia bázis Andlau, egy Strasbourg és Colmar között található kis település volt, egyetlen élelmiszerüzlettel és temérdek borospincével. Bűbájos. Beleszerettünk az első pillanatban. Ami ennek a szerelemnek egy jókora lökést adott, az a falucska péksége, vagyis a patisserie-boulangerie, ahol minden reggel kígyózó sorban álltak az emberek a napi baguette-adagjukért. Mi minden délelőtt leültünk egy kis asztalhoz, rendeltünk négy kávét és négy péksüteményt. Móanyuka reggelije általában croissant volt, Mó 'pain au chocolat'-t evett a változatosság legkisebb igénye nélkül, mi, Móapukával szintén szigorúan kitartottunk a második reggel megkóstolt croix au petit chocolat mellett, ami egy hatalmas tekercs, vaníliakrémmel és temérdek pici csokoládédarabkával megszórva. Mindez frissen, még langyosan a sütőből. /Tehát tészta lágy, krém folyós, csokoládé olvadt. Ú. / A pékség-cukrászda kenyérválasztéka lenyűgözött, csakúgy, mint a kézi készítésű, házi bon-bonok, vagy a süteményköltemények. 
Bár a világ legfinomabb reggelijében volt részünk, azért csaknem egy hét elteltével, /a gyomorméretem radikális kitágulásával/ vártam már, hogy a jó öreg, megszokott Oreomat belezuttyantsam a tejeskávémba, ami mellesleg ott is inkább a felmosóvízre hajazott, na de a franciákat nem is a kávéjuk miatt szeretjük.
Hanem.
Rögtön az első francia vacsoránkon kipipáltam kettőt a MUST -have helyett- TASTE listámból. Az egyik a hideg libamáj terrin, a másik pedig a tarte tatin. Az előbbit pirítóssal, rókagombasalátával és borzselével tálalták, a tortácskát ezúttal fügével és kardámommal készítették. 

Mó rendületlenül csillagokat vadászott. Na nem az égboltot kémlelete, hanem a Michelin-csillagokat, és minősítő villákat kutatta. Amit megmagyaráz a foglalkozása, de amikor az ember éhes, ráadásul éhes turista, nem túlságosan hozzák lázba a csillagok. Egyik este -már feladtam a csillaglest, nyűgös voltam, fáztam, és a frusztrációm -ami a nyelv , és így az étlap teljes nem értéséből adódott- csúcsfokára hágott, ráböktem egy ételre, aminek az ára is normális volt, és aminek a háromsoros nevéből négy szót értettem: saláta, burgonya, szalonna, kenyér. Az összes közül talán ez volt a legfinomabb vacsorám, Colmar egy eldugott kis bisztrójában. Mint kiderült, főtt, füstölt, rántott /igen, panír és bő olaj/ szalonnaérmék üldögéltek egy őrületesen finom és krémes, szalonnával és tejszínnel felturbózott, kerámiatálkában megsütött burgonyaköreten. Na, és persze a zöldsaláta. Ez egyébként egy nagyon szimpatikus szokásuk. Minden ételhez -főleg a nehezebbekhez, /amikből á, alig kóstolgattunk/ -automatikusan jár egy adag friss saláta. Így azért könnyebb szívvel megy ágyba az ember egy termetes szelet Quiche Lorainne-vacsora után, ami nem más, mint egy sós torta, tejszínes, tojásos, sajtos, szalonnás töltelékkel. Amolyan 'kifejezetten könnyű' fogás. 

Creme brulée-t először Brüsszelben kóstoltam két éve, azóta a megszállottja vagyok. /Már csak a créme brulée-s jelenet miatt is újra és újra meg tudnám nézni az Amelié-t./ Pedig semmi extra. De vaníliás, csupa krém az egész, nincs semmi evésgátló piskóta, van viszont ropogós cukorréteg, és ez épp elég. Így aztán gyakorlatilag minden este leteszteltem az aktuális helyet créme brulée-fronton. /Ha lenne itthon olyan vagány konyhai lángszórónk, amivel a cukrot a tetejére pörkölhetném, én is készítenék, szerintem nagyjából naponta. De magamat ismerve, jobb, ha a lángszóró csak ábránd marad. Most hirtelen bevillant egy kép, ahogy kigyullad a függöny és lepörkölődik a szempillám./

A citromos pitével való bensőséges viszonyom is konkrét időponttól datálódik: Zsja kerek születésnapi menüjének ékköve volt ez egy kis pesti, francia bisztróban. Pedig nem vagyok oda különösebben a citromért. A linzertészta plusz citromos krémért már annál inkább.

Végre élesben is záporozhatott a sok "bonjour!", mert valami ismeretlen okból kifolyólag, itthon minden reggel így ébresztjük egymást telefonon Móval. Talán azért, mert egy lágy és dallamos bonzsúrral kellemesebben indul a reggel, mint egy kemény és dinamikus bondzsornóval. 
Számtalanszor bevillantak a gimis nyelvtanuláshoz fűződő emlékeim, így Nati néni hajnali, tanítás előtt megtartott, fakultatív franciaórái is. Ostorozom magam rendesen, amiért abbahagytam. 
Szerencse, hogy a konyha hivatalos nyelve a francia, így ha valamit, legalább Mó az étlapokat értette. 

Nem elég, hogy az elzásziak a gólyákat kisajátították és szent szuvenírállattá léptették elő /remek üzleti érzékkel, meg kell hagyni/, a mézeskalácsot, azaz a pain d'épices-t is saját találmánynak tartják. Ezt alátámasztandó mézeskalács múzeumot és -látogatóközpontot nyitottak, ahol a -leginkább gyerekeknek  /vagyis a gyerekeknek és nekem/- élvezetes látnivalók mellett a munkafolyamatokba való betekintésre és kóstolásra is lehetőségünk adódott. /U, de nem szeretem az ilyen közhelyes mondatokat./ Legalább 30-40 féle ízesítésű, formájú és csomagolású a régióban fellelhető készlet tartalma, ennek okán egy igazi mézeskalács-mennyország. Egy kis karácsonyíz a nyárban.

A kuglóf köré is óriási misztériumot építettek. A 'kugelhopf' számtalan méretben, ízben elérhető. Erről csak az tudom nyilatkozni, mint az osztrák bécsi szeletről: a mamáé sokkal jobb.
Egyfolytában macaron-hegyek magaslottak a horizontunkba, nem álltunk hát ellen. /Hiába bántják- ha jól készítik el, a kis szìnes, ropogòs-krémes habcsòk egy ízlelőbimbó-afrodiziákum./
A macskaköveken gyanútlanul sétálgatva sokszor előfordult, hogy egy frissen sült kókuszcsókot nyomtak a markunkba. Természetesen azt sem utasíthattuk vissza. 
Ugyanígy a sajtokkal. 
Rajongok mindenféle sajtért. Tátva maradt a szám, belépve egy-egy fromageri-be. Sokáig nem, rágni kellett ugyanis. Szaporán, ha az ember minden végig akart kóstolni. Négyünk közül én vagyok az egyetlen sajtfogyasztó, ìgy attól tartok, hogy a többiek annyira ezt a programot nem élvezték. 

A szalámikóstolásokat már annál inkább. Mivel a sajt hazaszállítását még vákuumfóliában sem mertük megkockáztatni, a szalámi pedig -mint megtudtuk- négy hónapig eláll hűtőszekrény nélkül, egy egész bőröndöt elárasztó és átitató illatú, csodás, pinot noirral készült darabot hoztunk magunkkal.


Az időjárás kegyes volt, amolyan késő tavaszi. Városnézéshez a legideálisabb. A strasbourgi városnéző nap előtt úgy határoztam, hogy elég a sportcipőből és a farmerből, felveszem a nyári ruhámat, szandállal, elvégre nyár van. Soha életemben nem áztam úgy el, mint aznap. De aztán egy közwc-ben, 20 perces manőverrel és féllábon egyensúlyozással átöltöztem. /Azért annyira vagyok már dörzsölt, hogy váltóruha nélkül nem indulok hosszabb útra./ Nem kellett a napnak két óra, és bőrpirítóan ragyogni kezdett. Újabb átöltözés, de ezúttal maradtam a cipőcserénél, nem sokon múlt ugyanis, hogy egy óvatlan mozdulat okán a közwc padlóján landoljak, az átöltözés első felvonása során. Gondolom, hogy az előzőekből kikövetkeztethető, hogy mi jött. Igen, újabb eső. A csatornajáró turistahajón, amiből a fedetlen fajtàt választottuk, mert az azért mégsem történhet meg velünk, hogy kétszer elázunk. /Ebben a percben nem értékeltem annyira az olasz optimizmust./ Képzeljünk el egy 100 fős hajót, amelyen bimbikék, szemeteszsák esőkabátba bújt, különböző nemzetiségű utas didereg. Noé bárkája, Bábel tornyával összefésülve. Amint kikötöttünk, közel másfél óra hajókázás után, kisütött a nap.     

Természetesen körülnéztünk a francia divat háza táján is, ami az esetemben annyit tesz, hogy szerelmet vallottam néhány táskának és végigtapogattam az összes derby cipőt, majd eszeveszett francia parfümkeresésbe fogtam. Nem a nagy világmárkák illatai közül szerettem volna egyet -azokat itthon is megtalálnám- hanem a kis, francia üzletek parfümjeinek egyikét. Igen ám, de a repertoár szinte minden esetben meglehetősen puritán, és ugyanaz volt: fehér tea, zöld tea, rózsa, jázmin, levendula, ámbra, pacsuli, citrus, mandula. Szegény Mó, csodálom, hogy nagyobb szédülések nélkül megúszta a profumiere-körútjaimat, gyakorlatilag estére mindkét karom összes négyzetmilliméterére jutott a különböző illatokból. Végül, francia parfüm nélkül tértem haza. Rájöttem, hogy 1) van nekem parfümöm, 2) nem szeretnék sem illatozó rózsaként, sem pedig megtermett citromként végigvonulni Pesten. 

Strasbourggal egyébként nagyon szimpatizáltam. Tökéletes elegye a réginek és a modernnek. Élhető városnak tűnt. /És ehetőnek./
Csodálom, hogy -magamhoz hűen- egyszer sem estem orra, mert rendre belefeledkeztem az üzletek ajtaja felett lógó, egyedinél egyedibb, míves cégérekbe. 

A másik nagyobb városról, Colmarról egyetlen kifejezés jut eszembe: túl szép. Már annyira bájos, vibrálóan színes és tökéletes, hogy néhány perc ott tartózkodás után nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy az ember lássa saját magát, amint reggelente, virágos szoknyában felpattan a biciklijére, elteker a patisserie-be, ahol friss és ropogós croissant várja. Reggeli után bevásárol baguette-ből, amit a hóna alá csap és tovább indul. Végigkerékpározik az óváros szűk utcáin, -közben az utcazenészek sanzonja szól- megpihen egy tisztáson, vagy virágos parkban, tör egyet a még langyos baguette-ből, elmajszolgatja. És így tovább. /Tehát vesz hozzá egy jókora darabka sajtot, házi szalámit, egy kis üveg bort és.. De befejeztem. Elvégre nem ülnék biciklire, mert félek a forgalomtól, az én első utam reggelente a buszmegállóba vezet, ja, és nem vagyok francia. Ezt majdnem elfelejtettem./

Hazaindulásunk reggelén dupláztunk a péksütiket illetően /az azért mégsem járja, hogy egy valódi croissant elfogyasztása nélkül térjek haza/ és vacsorára vettünk néhàny baguettet. A papírba tekert kenyérrudak káprázatos illattal árasztották el az autót. 5 órás kenyérillatú hazaút, ami alatt még bőven nem gondoltam bőröndkipakolásra, túlsúlyra, /ami most nem a poggyászunknál jelentkezett/, arra az àllandò félelmemre, hogy a feladott csomagunk Guatemalàban köt ki, sem a fürdőszobát elborító szennyes ruhakupacokra és végképp semmire, ami térben és időben megközelítette a hétfőt. Jó volt. Ha becsukom a szemem, még egy kicsit érzem.