Mire épp kezdtem megkedvelni a sört, minden keserűségével és utóízével együtt, egy éles kanyarral Franciaország felé vettük az irányt, -a változatosság kedvéért- egy borutakkal szövevényesen átszőtt borvidék kellős közepébe.
Szőlőültetvények, ameddig a szem ellát, jellegzetes, ezerszínű házak, családias kis vendéglők, borkóstolók, és gólyák. Rettentően sok gólya.
A francia bázis Andlau, egy Strasbourg és Colmar között található kis település volt, egyetlen élelmiszerüzlettel és temérdek borospincével. Bűbájos. Beleszerettünk az első pillanatban. Ami ennek a szerelemnek egy jókora lökést adott, az a falucska péksége, vagyis a patisserie-boulangerie, ahol minden reggel kígyózó sorban álltak az emberek a napi baguette-adagjukért. Mi minden délelőtt leültünk egy kis asztalhoz, rendeltünk négy kávét és négy péksüteményt. Móanyuka reggelije általában croissant volt, Mó 'pain au chocolat'-t evett a változatosság legkisebb igénye nélkül, mi, Móapukával szintén szigorúan kitartottunk a második reggel megkóstolt croix au petit chocolat mellett, ami egy hatalmas tekercs, vaníliakrémmel és temérdek pici csokoládédarabkával megszórva. Mindez frissen, még langyosan a sütőből. /Tehát tészta lágy, krém folyós, csokoládé olvadt. Ú. / A pékség-cukrászda kenyérválasztéka lenyűgözött, csakúgy, mint a kézi készítésű, házi bon-bonok, vagy a süteményköltemények.
Bár a világ legfinomabb reggelijében volt részünk, azért csaknem egy hét elteltével, /a gyomorméretem radikális kitágulásával/ vártam már, hogy a jó öreg, megszokott Oreomat belezuttyantsam a tejeskávémba, ami mellesleg ott is inkább a felmosóvízre hajazott, na de a franciákat nem is a kávéjuk miatt szeretjük.
Hanem.
Rögtön az első francia vacsoránkon kipipáltam kettőt a MUST -have helyett- TASTE listámból. Az egyik a hideg libamáj terrin, a másik pedig a tarte tatin. Az előbbit pirítóssal, rókagombasalátával és borzselével tálalták, a tortácskát ezúttal fügével és kardámommal készítették.
Mó rendületlenül csillagokat vadászott. Na nem az égboltot kémlelete, hanem a Michelin-csillagokat, és minősítő villákat kutatta. Amit megmagyaráz a foglalkozása, de amikor az ember éhes, ráadásul éhes turista, nem túlságosan hozzák lázba a csillagok. Egyik este -már feladtam a csillaglest, nyűgös voltam, fáztam, és a frusztrációm -ami a nyelv , és így az étlap teljes nem értéséből adódott- csúcsfokára hágott, ráböktem egy ételre, aminek az ára is normális volt, és aminek a háromsoros nevéből négy szót értettem: saláta, burgonya, szalonna, kenyér. Az összes közül talán ez volt a legfinomabb vacsorám, Colmar egy eldugott kis bisztrójában. Mint kiderült, főtt, füstölt, rántott /igen, panír és bő olaj/ szalonnaérmék üldögéltek egy őrületesen finom és krémes, szalonnával és tejszínnel felturbózott, kerámiatálkában megsütött burgonyaköreten. Na, és persze a zöldsaláta. Ez egyébként egy nagyon szimpatikus szokásuk. Minden ételhez -főleg a nehezebbekhez, /amikből á, alig kóstolgattunk/ -automatikusan jár egy adag friss saláta. Így azért könnyebb szívvel megy ágyba az ember egy termetes szelet Quiche Lorainne-vacsora után, ami nem más, mint egy sós torta, tejszínes, tojásos, sajtos, szalonnás töltelékkel. Amolyan 'kifejezetten könnyű' fogás.
Creme brulée-t először Brüsszelben kóstoltam két éve, azóta a megszállottja vagyok. /Már csak a créme brulée-s jelenet miatt is újra és újra meg tudnám nézni az Amelié-t./ Pedig semmi extra. De vaníliás, csupa krém az egész, nincs semmi evésgátló piskóta, van viszont ropogós cukorréteg, és ez épp elég. Így aztán gyakorlatilag minden este leteszteltem az aktuális helyet créme brulée-fronton. /Ha lenne itthon olyan vagány konyhai lángszórónk, amivel a cukrot a tetejére pörkölhetném, én is készítenék, szerintem nagyjából naponta. De magamat ismerve, jobb, ha a lángszóró csak ábránd marad. Most hirtelen bevillant egy kép, ahogy kigyullad a függöny és lepörkölődik a szempillám./
A citromos pitével való bensőséges viszonyom is konkrét időponttól datálódik: Zsja kerek születésnapi menüjének ékköve volt ez egy kis pesti, francia bisztróban. Pedig nem vagyok oda különösebben a citromért. A linzertészta plusz citromos krémért már annál inkább.
Végre élesben is záporozhatott a sok "bonjour!", mert valami ismeretlen okból kifolyólag, itthon minden reggel így ébresztjük egymást telefonon Móval. Talán azért, mert egy lágy és dallamos bonzsúrral kellemesebben indul a reggel, mint egy kemény és dinamikus bondzsornóval.
Számtalanszor bevillantak a gimis nyelvtanuláshoz fűződő emlékeim, így Nati néni hajnali, tanítás előtt megtartott, fakultatív franciaórái is. Ostorozom magam rendesen, amiért abbahagytam.
Szerencse, hogy a konyha hivatalos nyelve a francia, így ha valamit, legalább Mó az étlapokat értette.
Nem elég, hogy az elzásziak a gólyákat kisajátították és szent szuvenírállattá léptették elő /remek üzleti érzékkel, meg kell hagyni/, a mézeskalácsot, azaz a pain d'épices-t is saját találmánynak tartják. Ezt alátámasztandó mézeskalács múzeumot és -látogatóközpontot nyitottak, ahol a -leginkább gyerekeknek /vagyis a gyerekeknek és nekem/- élvezetes látnivalók mellett a munkafolyamatokba való betekintésre és kóstolásra is lehetőségünk adódott. /U, de nem szeretem az ilyen közhelyes mondatokat./ Legalább 30-40 féle ízesítésű, formájú és csomagolású a régióban fellelhető készlet tartalma, ennek okán egy igazi mézeskalács-mennyország. Egy kis karácsonyíz a nyárban.
A kuglóf köré is óriási misztériumot építettek. A 'kugelhopf' számtalan méretben, ízben elérhető. Erről csak az tudom nyilatkozni, mint az osztrák bécsi szeletről: a mamáé sokkal jobb.
Egyfolytában macaron-hegyek magaslottak a horizontunkba, nem álltunk hát ellen. /Hiába bántják- ha jól készítik el, a kis szìnes, ropogòs-krémes habcsòk egy ízlelőbimbó-afrodiziákum./
A macskaköveken gyanútlanul sétálgatva sokszor előfordult, hogy egy frissen sült kókuszcsókot nyomtak a markunkba. Természetesen azt sem utasíthattuk vissza.
Ugyanígy a sajtokkal.
Rajongok mindenféle sajtért. Tátva maradt a szám, belépve egy-egy fromageri-be. Sokáig nem, rágni kellett ugyanis. Szaporán, ha az ember minden végig akart kóstolni. Négyünk közül én vagyok az egyetlen sajtfogyasztó, ìgy attól tartok, hogy a többiek annyira ezt a programot nem élvezték.
A szalámikóstolásokat már annál inkább. Mivel a sajt hazaszállítását még vákuumfóliában sem mertük megkockáztatni, a szalámi pedig -mint megtudtuk- négy hónapig eláll hűtőszekrény nélkül, egy egész bőröndöt elárasztó és átitató illatú, csodás, pinot noirral készült darabot hoztunk magunkkal.
Az időjárás kegyes volt, amolyan késő tavaszi. Városnézéshez a legideálisabb. A strasbourgi városnéző nap előtt úgy határoztam, hogy elég a sportcipőből és a farmerből, felveszem a nyári ruhámat, szandállal, elvégre nyár van. Soha életemben nem áztam úgy el, mint aznap. De aztán egy közwc-ben, 20 perces manőverrel és féllábon egyensúlyozással átöltöztem. /Azért annyira vagyok már dörzsölt, hogy váltóruha nélkül nem indulok hosszabb útra./ Nem kellett a napnak két óra, és bőrpirítóan ragyogni kezdett. Újabb átöltözés, de ezúttal maradtam a cipőcserénél, nem sokon múlt ugyanis, hogy egy óvatlan mozdulat okán a közwc padlóján landoljak, az átöltözés első felvonása során. Gondolom, hogy az előzőekből kikövetkeztethető, hogy mi jött. Igen, újabb eső. A csatornajáró turistahajón, amiből a fedetlen fajtàt választottuk, mert az azért mégsem történhet meg velünk, hogy kétszer elázunk. /Ebben a percben nem értékeltem annyira az olasz optimizmust./ Képzeljünk el egy 100 fős hajót, amelyen bimbikék, szemeteszsák esőkabátba bújt, különböző nemzetiségű utas didereg. Noé bárkája, Bábel tornyával összefésülve. Amint kikötöttünk, közel másfél óra hajókázás után, kisütött a nap.
Természetesen körülnéztünk a francia divat háza táján is, ami az esetemben annyit tesz, hogy szerelmet vallottam néhány táskának és végigtapogattam az összes derby cipőt, majd eszeveszett francia parfümkeresésbe fogtam. Nem a nagy világmárkák illatai közül szerettem volna egyet -azokat itthon is megtalálnám- hanem a kis, francia üzletek parfümjeinek egyikét. Igen ám, de a repertoár szinte minden esetben meglehetősen puritán, és ugyanaz volt: fehér tea, zöld tea, rózsa, jázmin, levendula, ámbra, pacsuli, citrus, mandula. Szegény Mó, csodálom, hogy nagyobb szédülések nélkül megúszta a profumiere-körútjaimat, gyakorlatilag estére mindkét karom összes négyzetmilliméterére jutott a különböző illatokból. Végül, francia parfüm nélkül tértem haza. Rájöttem, hogy 1) van nekem parfümöm, 2) nem szeretnék sem illatozó rózsaként, sem pedig megtermett citromként végigvonulni Pesten.
Strasbourggal egyébként nagyon szimpatizáltam. Tökéletes elegye a réginek és a modernnek. Élhető városnak tűnt. /És ehetőnek./
Csodálom, hogy -magamhoz hűen- egyszer sem estem orra, mert rendre belefeledkeztem az üzletek ajtaja felett lógó, egyedinél egyedibb, míves cégérekbe.
A másik nagyobb városról, Colmarról egyetlen kifejezés jut eszembe: túl szép. Már annyira bájos, vibrálóan színes és tökéletes, hogy néhány perc ott tartózkodás után nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy az ember lássa saját magát, amint reggelente, virágos szoknyában felpattan a biciklijére, elteker a patisserie-be, ahol friss és ropogós croissant várja. Reggeli után bevásárol baguette-ből, amit a hóna alá csap és tovább indul. Végigkerékpározik az óváros szűk utcáin, -közben az utcazenészek sanzonja szól- megpihen egy tisztáson, vagy virágos parkban, tör egyet a még langyos baguette-ből, elmajszolgatja. És így tovább. /Tehát vesz hozzá egy jókora darabka sajtot, házi szalámit, egy kis üveg bort és.. De befejeztem. Elvégre nem ülnék biciklire, mert félek a forgalomtól, az én első utam reggelente a buszmegállóba vezet, ja, és nem vagyok francia. Ezt majdnem elfelejtettem./
Hazaindulásunk reggelén dupláztunk a péksütiket illetően /az azért mégsem járja, hogy egy valódi croissant elfogyasztása nélkül térjek haza/ és vacsorára vettünk néhàny baguettet. A papírba tekert kenyérrudak káprázatos illattal árasztották el az autót. 5 órás kenyérillatú hazaút, ami alatt még bőven nem gondoltam bőröndkipakolásra, túlsúlyra, /ami most nem a poggyászunknál jelentkezett/, arra az àllandò félelmemre, hogy a feladott csomagunk Guatemalàban köt ki, sem a fürdőszobát elborító szennyes ruhakupacokra és végképp semmire, ami térben és időben megközelítette a hétfőt. Jó volt. Ha becsukom a szemem, még egy kicsit érzem.
