Szilvaszezon

Nem kifejezetten rajongok a szilváért. Kivéve, ha a nagymama szilvalekvárjáról van szó, amihez van frissen sült krumplis pogácsa.

A jelen bejegyzésben bemutatandó szilvatortába viszont már első látásra beleszerettem franciaországi utunk során. /Nem rovom fel senkinek, ha unja már a témát. Néha engem is untat. Ez lesz az utolsó "dekárhogyhazajöttünkottsokkaljobbvoltmenjünkvissza" típusú, nyáridéző bejegyzés. Becsszó. Csak még ezt a süteményt engedjétek meg!/ Lassan -ahogy egyre többet áradozok a nyaralásról- kezdem némiképp /de csak halványan/ jogosnak érezni a közösségi oldalon megosztott fotók mellé /nem tudom elképzelni, hogy milyen indíttatásból / egy abszolút 'őszinte' lájk kíséretében odabiggyesztett, "Tudsz ám élni!" vagy "Neked aztán jól megy!" típusú kommenteket, amik egyébként teljes egészükben kívül esnek az értelmezési tartományomon. 

Elzàszbòl hoztunk magunkkal egy kis füzetecskét, tele helyi recepttel. Mivel -a gyomromban óránként fellépő helyhiány miatt- odakint nem sikerült megkóstolnom, külön öröm volt, hogy megtaláltam benne a szilvatorta titkait.

Elsőként azt osztom meg, hogy hogyan kellett volna elkészíteni, majd azt, hogy én mit változtattam rajta /nem is én lennék/. Végezetül azt, hogy most milyen módosításokkal készíteném /egyre közelebb kerülve önmagamhoz/.

Hozzávalók a tésztához:

• 200 g liszt
• 110 g puha vaj
• 15 g cukor
• 1 csipet sò
• 15 g friss élesztő
• fél pohár meleg tej
• 1 tk cukor
• 1 tojás

és

 a "töltelékhez":

• 1 kg, kimagozott szilva
• pár csipet fahéj
• 120 g cukor
• 2 tojás
• 20 cl tejszín

Az élesztőt felfuttatjuk a tejjel és a teáskanál cukorral. Ennek felhasználásával összegyúrjuk a tészta összetevőit, és miután már nem ragad a kezünkhöz, kinyújtjuk, majd egy kivajazott, 27 centis tortaformába terítjük.

Szépen rásorakoztatjuk a szilvákat, meghintjük 25 g cukorral és 180 fokra előmelegített sütőben, 25 percig sütjük.

Közben összekeverjük a tojásokat, a tejszínt, a fahéjat és a maradék cukrot, amit ráöntünk a tésztára és újabb 20 percre visszatesszük a sütőbe.

Namármost. Engem kifejezetten frusztrálnak az olyan receptek, ahol a pontos mértékegységek után elém gurítanak egy olyan átugorhatatlan sziklát, hogy "fél pohár" ez vagy az. De mégis milyen pohár? Mó szerint egy átlagos pohár két decis. Az én kedvenc poharaim és bögréim ellenben 4 decinél kezdődnek. Végül egy dl meleg tejbe morzsoltam az élesztőt. Ha nem öntöttem volna le belőle, valószínűleg még mindig ott állnék a konyhában, lisztet adagolva a tésztához, hogy összeálljon. Javaslom tehát, hogy maximum fél deci tejben gondolkodjunk. Az előirànyzott cukor is gyanúsan soknak tűnt, ezért a töltelékre eső részt kapásból megfeleztem. Nádcukrot használtam az egészségesség jegyében, ezért a kakaósan barna szín.

Alulmúlta a várakozásaimat.

A fentiek okán én a következő változtatásokat eszközölném, ha újra próbálkoznék:

1. Előre lemérném az otthon található tortaformákatt, mert szinte 100%, hogy a franciák más léptékkel számolnak.
2. Nem magoznék ki elhamarkodottan 1 kg szilvát. /A harmada a tortaformán kívül rekedt és még mindig egy műanyag dobozban üldögél a hűtőben./
3. Több cukrot tennék magába a tésztába, leginkább vaníliás cukor formájában és még kevesebbet a tejszínes keverékbe. Plusz egy kis reszelt citromhéj is feldobta volna a dolgot.
4. 5-5 perccel kevesebb ideig sütöm, így túlságosan kiszáradt a tészta.
5. Kedves szomszédainkat csak előzetes tesztelés után kínálnám meg.
6. Kevernék hozzá egy tökéletes mascarpone krémet /az ugyanis képes megmenteni bármit. Néha az életemet is. Na meg amúgy is, hogy lehet egy süteményt tortának nevezni krém nélkül, kéremszépen?!/

Miközben én reménytelenül nosztalgiázom, megérkezett a "kabátos idő" /juhú/.

Belevágtam a sokat halogatott olasz tanfolyamba, ahol csupa, csillogó szemű 17-20 évessel együtt igyekszem magamba szívni azt az átkozott izgalmas nyelvtant. Közben szorgalmasan koncentrálok, hogy nehogy kiszaladjon a számon egy halandzsa-mondat vagy kifejezés, Móval közös, három nyelvet ötvöző kódhalmazunkból. Még megrémülne a sok csillogó szemű. Továbbá leszűrtem azt a konklúziót, hogy lilahagymás-kőrözöttes szendvicset sem szerencsés a tanórák szünetében elmajszolgatni. Ezek a mai fiatalok túl sokat adnak a külsőségekre. A végén még úgy maradok meg az emlékezetükben, hogy "az a hagymaszagú, fáradt arcú, furcsa nyelven beszélő néni" és ez kihatna a kis fejlődésben lévő szervezetük növekedésérése és egyéniségük formálódására. Azért -ahogy az előbbi, nem kicsit szarkasztikus hangvételű mondatból is tükröződik- egy kicsit frusztrál ez. Már nem a csillogó szem, mert az enyém is csillog a könnytől, amit az egész napos, merev monitorbámulás csal elő, nem pedig a tudásszomj. Vészesen közeleg a születésnapom, és a legutóbbit /ami szinte tegnap volt, ááá/ sem viseltem túl jól. Mintha fénysebességgel felgyorsult volna az idő. /Aggodalomra semmi ok! A nagy nap elmùltàval feldolgozom, hogy ismét közelebb kerültem a harminchoz és ùjra a keblemre ölelelm az összes 18 évest./

Egyik reggel, a tejesdobozon felhívást találtam egy maraton lefutására. Elhatároztam, hogy /éljenek a rövidtávú, megfogható célok/ lefutom. Majd kortyoltam egyet a kávémból, visszacsavartam a tejre a kupakot és a következő pillanatban egy bődületesen mélyről feltörő röhögés keretében elhessegettem a gondolatot. 

Kisebb sikerélmény a közelmúltból, hogy megtanultam pálcikával vietnámi levest enni. Először nagyon hosszú ideig tartott egy tál Phò elfogyasztása, de másodszorra már profin csattogtattam a pálcáimat, Mót teljesen elképesztve, magamat pedig megmentve attól, hogy a forró, csípős leves ismét a szemembe fröccsenjen, mert a nagy erőfeszítések árán kiemelt tésztahalom inkább engedelmeskedik a gravitációnak, mintsem egy kezdő pálcikahasználó görcsbe álló ujjainak. Nagyobb elismerés jár azonban Mónak, aki legyűrve a saját határait, és thai étteremben ételt vett magához. /Javaslom egyébként minden arra járó érdeklődőnek, hogy látogasson el az újonnan nyílt és még tesztüzemben működő MADAMENOI-ba, függőséget okoz a tavaszi tekercsük és a phó levesük./

Amit, mint megtudtam, "fő"-nek kell ejteni. Pedig milyen viccesen hangzott volna, hogy Mó pót eszik!

Na igen, néha ki kell hùznunk a fejünket a spaghetti-halmok közül.