Zeller

Rohanásban vagyok, amióta elkezdődött az olasz tanfolyam. Megrövidültek a napok, és amint az olasz-tanulás lett az első számú prioritás, vagy 15 könyvet kapásból fel tudnék sorolni, amikért remegek, hogy elolvashassam. Magyarul, persze. Olyan ez, mint vizsgaidőszakban a takarítás. A jegyzetek és a szakirodalom mögül kitekintve valahogy minden sokkal porosabbnak tűnik. /Valójában ez csak a második szükséges rossz a sorban, ami bár nem tanulás, de rövidtávú hatékonyság és eredményesség szempontjából kiüti azt./

De nincs mit tenni, egy ideig most marad a szótárazás, és a polcról szemrehányóan rám pislogó, friss, ropogós, érintetlen könyvek. /Most, hogy jobban megnézem... Mi ül ott rajtuk? Csak nem por?!/

Múlt héten volt egy végtelenül örömittas esténk. Egyrészt, mert végre együtt tölthettük Móval, és -bár csak otthonról, de- fül-és szemtanúi lehettünk annak, ahogy Sastin Marianna világbajnoki címet szerzett a budapesti Birkózó Világbajnokságon. Piszok jó érzés az embernek ilyen helyzetben viszontlátnia egy volt főiskolai csoporttársát. Szép volt, Marcsi!

Azért némi közjáték adódott. Képzeljük el, amint egy olasz-magyar pár épp élő internet kapcsolatban beszélget az olasz fél szüleivel, /ami egyébként még füldugóval sem mondható kellemesen lágy hangerejűnek/ miközben a pár magas és izmos, valamint az alacsony és (?) ... néha futócipőt húzó tagja a távirányítóért birkózik -bár lehet, hogy a pankráció jobb szó volna rá-, és ide-oda kapcsolgat a birkózás közvetítés és az irtó fontos és kihagyhatatlan olasz-litván kosármeccs között. Majd a magyar fél kiüti az olaszt /na nem testi fölényével, inkább a zsarolás hathatós erejével/ és meghatódott szipogásával és hüppögésével kísérve 'arrivederci'-t mond Mószülőknek. A lakás elcsendesül, a pár pedig kompromisszumos megoldásként, az ökrök befutó Tv Paprikára kapcsol. /Mi ez, ha nem tökéletes idill?/

Apukámmal a hétvégén velős pirítósból lakmároztunk. Becsülettel. /Tudom. Fúj, meg velő, meg koleszterin, meg zsírok, na de a levesben főtt marha lábszárcsontból kikandikáló velőnél aligha tudok finomabb pirítós feltétet. És laktatóbbat sem. Évente egyszer./  Ezt ellensúlyozandó, valami könnyűre volt szükségem, ezúttal a zellerkémleves formájában. Bevallom őszintén, hogy a zellergumót én nem több, mint kétféleképpen tudom elkészíteni.

Egyrészt salátába reszelem (waldorf- vagy zelleres cékla), másrészt az említett levesbe aprítom.

A folyamat végtelenül egyszerű és két úton is célba érhetünk. 

1. Vajon megpirítunk aprított vöröshagymát, majd a zellerkockákat, amit felöntünk tejszínnel, egy kis alaplével és pépesítjük. 
2. A zellerkockákat bőséges mennyiségű tejben főzzük meg, fűszerezzük, vajat adunk hozzá, majd összeturmixoljuk. 

Legutóbb kicsit sűrűbbre, már-már főzelékszerűre hagytuk, a tetejére gombát és bacon kockákat pirítottunk. Akinek a szalonna nem fér bele a "könnyű" kategóriába, /ellentétben velem, akinél valami különös okból kifolyólag igen/ a fokhagymás, rozmaringos pirított kenyérkocka is kitűnően feldobja az ételt. Ha résen vagyok, és teljes testemmel a lábos felé közeledő vajkockák útjába állok, -amiket Mó olyan lendülettel és lelkesedéssel dobál az ételbe, mintha jutalmaznák érte - tényleg egészen gyomorkímélő /egyúttal -és nem elhanyagolható pozitívumként- pénztárcakímélő/ gyors fogás fő ki belőle.