Miniszünidő

Igazából semmi különös, csupán egy hétvége, nem itthon, hanem kicsit odébb, Pozsonyban. 

/A miniszünidőről nekem mindig bevillan egy idilli kép, egy dél-angliai, vízparti, mohával benőtt, apró kőházikóról, és magunkról, ahogy oda vonulunk el a világ zajától. Mondjuk ez rögtön versengeni kezd egy másik vízióval, egy végtelen szünidőről, valamint egy terrakotta színű, toszkán házról. Még nem döntöttem, hogy melyik nyerjen. Erősen hajlok az utóbbi felé, bár valószínűségszámításba egyelőre nem bocsátkoznék./

Nagyon kellett már, először is, mert muszáj időnként elmenekülnünk innen, másrészt az utóbbi hetekben akkor botorkálok haza /majd egyenesen a pihe-puha tollpaplan alá/, amikor a hörcsög már ébren van. Ez pedig semmiképp sem jelent jót, tekintve, hogy Ludwig úr alapvetően éjszaka aktív. Egyre kínosabb a barátaimnak rendre nemet mondani és egyre kínosabb óriási táskákkal a szemem alatt kilépni az utcára, elrettentve ezzel minden jókedélyű embertársamat. De nem panaszkodom, mert jelenlegi elfoglaltságaim között túlteng az, amit kedvelek, és elvétve akad néhány, amit nem. Ezúttal egy fontosabb apropója is volt az utazásnak, mégpedig Móanyuka születésnapja, ami ott került megünneplésre.

Pozsonyról csak áradozni tudok. Várakozásaimmal /és elítélendő előítéleteimmel/ ellentétben szép, rendezett, tiszta, bájos város. Amolyan "kétnapos". Persze azért megvan a maga szocrerál retró hangulata /lásd pl. kólásüveg címke és a végeláthatatlan panelrengeteg/, de épp ettől olyan különleges. Prágát is elsősorban emiatt szeretem. Mert csillogó-villogó Vencel tér ide vagy oda, ami a város sava-borsát megadja, az -többek között- az egyforma kockaházak, Svejk, az öreg kis sörözők, a trapéznadrág és a barna, ezüstpatentos bomber bőrkabátok. Tökéletesen szemlélteti ezt "a '80-as évek-hangulatot" egyik kedvenc borúűző könyvem, -Martina Formanovától az Illatos fehérneműk hajtogatója- amit Szeni barátnőm ajánlott és mindig előkapom, ha szükségét érzem egy kis könnyed közép-európai időutazásnak. /Vagy Kisvakondot nézek. Ez kevésbé publikus, ám annál könnyedebb./ 

Valami különös okból kifolyólag vonzódom a fent említett hangulathoz. /Ha nem lenne ilyen erős az olasz "ráhatás", lehet, hogy leendő fiamnak a Pavel nevet adnám./ 

Pozsony gyönyörű. A 18 fokban és tűző napsütésben elkapott a hév és sört ittam. Amióta jóban vagyunk, a sör meg én, ez volt a második testközeli találkozásunk. Mintha csak minket várt volna a város, ugyanis gyanútlanul belesétáltunk a helyi sörfesztiválba. Sörsátrak, amíg a szem ellát, gyönyörű "gömbölyű" pohár pívok, koncertek és sok mosolygós, söröspoharat szorongató ember. Láttunk direkt bemutatót a középkori sörfőzésről és indirekt szemléltetést mai korunk sörfogyasztási szokásairól. /Meg kellett állapítanom, hogy elég zöldfülű vagyok a témában./

Alig hagytuk el a fesztivál helyszínét, belefutottunk egy másikba, csak ez a különböző régiók jellegzetes ételeinek adott otthont. A felhozatal kifejezetten sokszínű volt. Az én szemem egy tál remegő, lila hagymával tálalt kocsonyán akadt meg, de annyira, hogy azóta is látom magam előtt. /Hamarosan sugalmaznom kell nagymamànak a kocsonyafőzés lehetőségét./ Valószínűleg egészen a gyomromig rezgett volna, ha előtte nem lakmározunk olyan lelkesen knédliből. 

Ezenkívül szemtanúi lehettünk vagy 8 esküvői menetnek, templom előtt várakozó aráknak, akik óránként váltották egymást. Elgondolkoztunk rajta, hogy odacsapódunk egy násznéphez /főleg, ahol népviseletbe öltözött férfiak nagylelkűen pálinkát osztogattak/ de arra jutottunk, hogy nem lenne túl sikeres az rögtönzött asszimiláció, és -szlovák nyelvtudás híján- angolul mégsem kérdezhetjük meg, hogy "Szia, te is a menyasszony rokona vagy?". Magyarul meg pláne nem. Ha ehhez még hozzágondoljuk a turista-külsőt... Füstbe ment terv. 

A nyári, Kürti Borfesztivál óta ez volt az idei második szlovákiai utazásunk, amikor ismét megtapasztaltuk, hogy milyen a tót vendégszeretet. /Nagylelkű és bőkezű, egyébként./ 

Búcsúzóul kifosztottuk egy kis boltocska Studentská-készletét, jelentősen megnövelve csomagunk súlyát a 200 grammos táblákkal, és hazavonatoztunk. 

A vonatút kényelmes, viszonylag rövid és pénztárcabarát. Ja, és tiszta, valamint pontos. Ezek különösen meglepő és lelkesítő tényezők annak, akit nem kifejezetten ilyen erényekkel rendelkező vonatokhoz szocializált a MÁV. 

De még mielőtt negatív szájízzel érne véget ez a bejegyzés, és még több szót fecsérelnék az előbb említett szervezetre, elrohanok és ráveszem az olasz "magántanáromat", hogy intenzíven gyakoroljuk az igeragozást, mìg a homlokom az asztallal nem koccan.