Fesön

A legutóbbi bejegyzést a MC Fashion Days-ről tett fél mondatommal zártam, ezt hadd folytassam vele. Nem, nem fogok részletes élménybeszámolót írni, azt majd jobbnál-jobb divatbloggereink elvégzik /vélhetően sokkal nagyobb szakmai hozzáértéssel/. Inkább csak egyetlen fotót osztanék meg ezen a ponton, korábban is említett elfogultságomat alátámasztandó.

Ígérem, hogy egyszer megtanulok fotózni. Egyébként, pont, amikor ez a mondat elhagyta a számat a Zoe Phobic divatbemutató előtt, az első sorban üldögélve, hátulról odajött egy hölgy, és megkérdezte, hogy fotózni fogok-e az esemény alatt. Nyilvánvaló volt, hogy ő bizony elégedetlen a hátsó sorban lévő helyével, és az én, egy órája lefoglalt, kiváló stratégiai pozícióban lévő székemre pályázik. Nos, ez a hátsó gondolatom, védekező reakcióként egy lendületes "persze" formájában tört utat magának a külvilágba. A hölgy következő mondatát azóta sem tudtam feldolgozni. "De jó, akkor kérhetek egy névjegykártyát?" A kérdőjel manifesztálódásának utolsó görbülete óta azon töröm a fejemet, hogy 1) hogy szúrhatta ki az én, -hatalmas objektívek dzsungelében elvesző- alapobjektívvel rendelkező gépemet, 2) ha lenne névjegykártyám /ó, hogy miért nincs?!/, vajon mit is írhatnék rá a nevemen kívül. Valahogy egyetlen kifejezés rajzolódik ki ezzel kapcsolatosan a homályból: szabadúszó. De addig nem erőltetem a témát, amíg maximum így egészíteném ki a "titulusomat": 'szabadúszó (az árral szemben)'. Névjegykártyán nem mutatnak jól a zárójelek. Na, de tragikomikus fordulatból épp elég lesz ennyi egy bejegyzésbe.

A fenti ruha a Zoe Phobic bemutató fináléjaként libbent a kifutóra, elkápráztatva gyakorlatilag mindenkit. De az ezt megelőző darabok is varázslatosak voltak, mind anyagukban, mind színeikben. Na és azok a válltömések és vállmegoldások?! Hogy a cipőválasztásról ne is beszéljek. A lehető legjobb döntés volt a bakancs, szívemből szólt. /Minél tovább néztem az extra magas platócipőkben előttem elhaladó modelleket, annál inkább elment a kedvem a magassarkú viselésétől./  

Szimon Ágó legújabb, tavaszi-nyári kollekciója mellett az Iner show-ja láttán maradt tátva a szánk Móval. A pulik után az erdei állatok is telitalálatnak bizonyultak. /Ó, az a nyuszikás ruha!/ 

Továbbá ajánlom mindenki szíves figyelmébe az eVe ékszereit, mert olyannyira becsillogták magukat az elmémbe a rezes csodák, hogy legszívesebben addig aggatnám magamra őket, amíg nem maradna szabad testfelület rajtam. 

Voltak azonban olyan kreációk, amik még az én lázadó, újdonságot szomjazó, ellentmondásokat kedvelő, művészlelkemnek is befogadhatatlannak bizonyultak. Gyakorlatilag felidézték azokat a gyerekkori estéket, amikor "divatbemutatóst" játszottunk, felhasználva a fellelhető összes bizsut, klipszeket, hajcsatokat, pörgős "lambada" szoknyát neon-neylon "biciklis" nadrággal, és persze az avas illatú, arany tubusos, orosz rúzst, ami alapállapotban zöld színű volt, ám testhőmérséklet hatására a legkevésbé sem szolidnak mondható fuksziára váltott. Aláfestésként Demjén Rózsi szólt. Kazettáról. Na, ilyen képek villantak be néhány kollekció láttán.  

Beleszerettem viszont egy mosógépbe. Ez nálam óriási szó, ugyanis nem fűznek mély érzelmek elektronikai eszközökhöz. Azt sem tudnám megmondani, hogy a saját telefonom milyen típusú. Azzal a kérdéssel, hogy mi az az 'ájfón', vagy 'ájpad' pedig végképp zavarba lehetne hozni. Egyszerűen nem érdekel, nem hoz lázba, nem lelkesít. Azaz akad egyetlen kivétel, amit sokszor, jól érthetően Mó tudtára is adok: a KitchenAid pompás habverői. Na, azok szíven ütnek. Főleg almazöld színben.

Mezei látogatóként /csúnya szóval vásárlóként, még csúnyábban fogyasztóként/ konklúzióim a következők:

• Igazán nagy kár, hogy a vígan, ingyen cidert és pezsgőt kortyolgató, 14 éves "fashion queeneknek" nem az én anyukám az anyukájuk.
• Nem túl hízelgő egy, a bejáraton éppen csak belépő nőnek- aki az otthonról való elindulása pillanatában még egészen ki volt békülve az aznapi megjelenésével- plasztikai műtétre jogosító kedvezményt ajánlani, teljes átéléssel. Innen egyenes út vezetett az alkoholos- vagy esetemben- csokoládés standhoz.
• A cider és a pezsgő továbbra sem a kedvenceim, pedig biztosan nagyon stílusos mindkettő.
• Legközelebb vászontáskával felszerelkezve megyek, és nem adom el a lelkemet. /Azaz nem úgy megyek oda egy hostesslányhoz, hogy "Mit kell tennem, hogy kapjak egy ilyen táskát?", miközben a többkilónyi, előtte begyűjtött, csúszós prospektusokat igyekszem egy kézzel egyensúlyban tartani./ Aztán vaku villan, közösségi oldalra a márkajelzéses kép felkerül. Prospektusok az ajándékszatyorban hazacipelve, majd természetesen néhány napnyi ide-oda pakolgatás után kidobva. A plasztikai sebészet ajándékutalványával egyetemben. /Valószínűleg ezen a ponton többen felszisszennek. Igen, ilyenkor nekem is eszembe jutnak az értelmetlenül kiirtott erdők./ 
• KELL egy névjegykártya. /És az isteni sugallat, hogy mit írjak rá./
• Nagyon tehetségesek a tervezőink. Kár, hogy a divatmagazinok -tisztelet a kivételnek- ezt kampányszerűen hirdetik, azonban a lapjuk hasábjain már annál kevésbé. Várom azt az időt, amikor a magyar- és a külföldi divatanyagok aránya kiegyenlített lesz. És itt nem csak a már befutott tervezőinkre gondolok. 
• Jó néha kizökkenni a megszokottból, át egy -kívülről- varázslatosnak tűnő világba és órákig nem gondolni semmi másra, csak elmerülni a szebbnél szebb -és adott esetben sokkolóbbnál sokkolóbb- ruhákban, anyagokban, és ünnepelni a tervezőket, akik a mieink.