Bimbóhasadás

Egy kicsit mindig elkap a rettegés, amikor Mó egyedül indul el bevásárolni. Pedig nem kellene féltenem, mert már magyarul is abszolút jól tud érdeket érvényesíteni /jajnekem/, és mogorva krumpliárus néniket két magyar szóval levenni a lábukról. Tulajdonképpen jobb is az, amikor ő intézi a piaci beszerzést, mert garantáltan a a legszebb portékával tér haza. A legmosolygósabb almákkal és a legroppanósabb szemű szőlőfürtökkel. Néha viszont kifejezetten meglepő dolgokkal. 

Legutóbb azzal a kérdéssel hívott fel zöldségválogatás közben, hogy "Ugye szereted a kelbimbót?". Néma csend volt a válaszom. "Ó, de sosem mondtad, hogy nem szereted." Valóban. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én zöldség-és gyümölcskerülő olaszom, -aki csak a jól bevált fajtákat fogyasztja, nem túl nagy gyakorisággal és sosem nyersen- kelbimbóvásárlásra adja majd a fejét. De nem volt mit tenni, mert akkor már ott lapult a zsákban egy zacskó a tökéletes kis minikáposztákból.

Mó meglátogatta a kedvenc húsboltunkat is, így összeállt az aznapi vacsora: saltimbocca, kelbimbókörettel. Mivel a hús a Férfi reszortja, rám maradt a zöldség. Szkeptikusan álltam neki, és megkockáztatom, hogy még fintorogtam is közben.

A végeredmény falakat döntött le és két évtized gyűlöletét oldotta fel. Miután Mó tányérjáról is ellopkodtam a zöld elemeket, meg kell állapítanom, hogy szeretem a kelbimbót. /Azért a biztonság kedvéért, érthetően kinyilvánítottam, hogy a tökfőzeléket és zöldbabból készült társát megdönthetetlenül utálom. Ki tudja? Ezek után bármi előfordulhat a konyhánkban./

A körethez eltávolítottam a külső, sérült levélkéket, majd pár percre, forrásban lévő, sós vízbe dobtam a kis zöld golyókat, ezt követően pedig sokkoló, jéghideg vízfürdőben részesítettem őket. /Még mindig fintorogva./ Félbevágásuk után a serpenyőben landoltak, felforrósított olaj és vaj keverékén, amiben egy összeroppantott gerezd fokhagyma is ugrándozott. Vékony szeletekre vágtam egy fél chili paprikát, azt is hozzáadtam, só és borsszórás kíséretében. Aranyszínűre pirítottam őket. /Pirított vaj-illatfelhő. Fintorgás alábbhagy./

Sehol a gyermekkoromból felsejlő keserű utóíz, csak roppanós, pirult minikel. /Na de most komolyan. Tényleg nem a "sok chilivel és sok borssal bármi ehető"-kategória. Én mondom./

Ja, hogy a húsról még nem is meséltem? 

Becsületes nevén saltimbocca alla Romana, amit mi annyiban becstelenítettünk meg, hogy az eredeti verzióban szereplő olasz prosciutto crudo helyett spanyol serrano sonkát használtunk.

Csípem a beszédes nevű olasz ételeket, mint például a tiramisu ('dodj fel'), vagy ez is: a 'saltare in bocca' kifejezés kényelmes elharapása, ami valami olyasmit jelent, hogy 'ugrás a szájba'.   

A húst -jelen esetben vékonyra szeletelt borjúdiót- klopfoljuk, sózzuk, borsozzuk, ráhelyezünk egy friss zsályalevelet és egy szelet sonkát. 

A másik felét lisztbe mártjuk, és lisztes felével lefelé helyezzük a serpenyőbe. Mó -északi lévén- vajat használ hozzá. /Erős a gyanúm, hogy minden egyes alkalommal, ha csak félig elfordítom a fejemet, hozzáad még egy vajdarabkát az ételhez./ Pirulás után megfordítjuk. Csodák csodája, nem fog szétesni. /Bár attól tartok, hogy ez kizárólag azért nem következett be, mert nem én csináltam. Akkor már rég atomjaira hullott volna, velem együtt./ A hússzeleteket kivesszük, az utánuk visszamaradt zsiradékra öntsünk fehérbort, majd forraljuk egy kicsit. A végén pottyantsunk bele még egy darabka vajat /biztos, ami biztos/. Szépen besűríti majd a szaftunkat. Ebbe szedjük vissza a húsokat, pár másodpercig rotyogtassuk, és tálalhatjuk is. Kedvenc borral a legjobb.

Végezetül, a bejegyzése eme abszolút nem ideillő pontján, egy kis ráadásként, fogadjátok szeretettel Ludwig úr egyik hajnali mutatványát, -egy megkérdőjelezhető minőségű telefonos házi videón- és legyetek szemtanúi annak, ahogy a kis torkosborz fő ellenségével, a gravitációval küzd. /Nem, még sosem mondta senki, hogy kisbabákkal és kisállatokkal bármit el lehet adni. Soha./

Denevérhörcsög bevetésen!

Én pedig nagy változások előtt, de itthon, -ahol a legszebbek és legropogósabbak a lehulló falevelek- biztonságban, október legszebb hétvégéjén, kocsonyával az asztalon. Nagymama valahonnan megneszelte a dolgot.