A nyári élmények feldolgozásával abszolút jól haladok, bár lassan ideje lenne tudatosítanom magamban, hogy vége. Finito. Basta. De még tart a gyászidőszak. Fotónézegetéssel, sanzonhallgatással, receptolvasással és a legszimpatikusabbak kipróbálásával.
Van azért itt más is. A folyamatos (túl)evéseket kompenzálandó, /nem, dehogy fogtam eszeveszett diétába/ az újságos pult előtt eltöltött 15 perc tanácstalan ácsorgás után kiemeltem egy életmódmagazint, ösztönzésként. Már akkor megbántam, amikor otthon fellapoztam és elképedve szembesültem vele, hogy ez az újság bizony nem viccel. 10 oldalban arra próbált rávenni, hogy hagyjam el a cukrot. Örökre. A címlapsztár elújságolta, hogy nem figyel oda a táplálkozására, mert ő annyira szerencsés, hogy bármit ehet, nem hízik. /Örvendek. Valószínűleg minden -egy életmódmagazinhoz segítségért forduló- olvasó pont ezt szerette volna hallani./ Majd közölte velem ez a szaklap, hogy nagy valószínűséggel nyaralás utáni depresszióban (post vacation blues) szenvedek, ha produkálom a felsorolt öt tünet valamelyikét. Nagyon elszégyelltem magam. Persze nem a vélt /vagy valós/ nyaralás utáni visszatérés és sokk okozta levertség miatt, hanem, hogy egyáltalán leemeltem a polcról. Nyilván nem azért vettem meg, hogy szépirodalmi katarzisban legyen részem, de erre így sem voltam felkészülve.
Visszatérek inkább az evéshez és rögtön két újdonsült francia ismerősömhöz.
Egyikük a köretként kínált sült paradicsom, ami a tányér legeldugottabb zugának legjelentéktelenebb szereplője volt, de nekem mégis a legkedvesebb. A paradicsommániámról már meséltem, így talán nem meglepő forró fellángolásom a félbevágott és sütőben megsütött paradicsomok iránt. Tényleg elképesztően triviális, ugyanakkor egy zamatbomba. A megmosott paradicsomokat vágjuk félbe, tegyük tepsibe, /sütőpapír barátunkat ne feledjük/ sózzuk, borsozzuk, hintsük meg oregánóval, friss, aprított fokhagymával, bőségesen öntözzük meg olívaolajjal és 200 fokos sütőben süssük kb. 20 percig. Köretként is páratlan, de kipróbáltuk egy aglio olio tésztakupac tetejére helyezve is. Sőt, azóta már továbbfejlesztettem, és volt, hogy néhány csepp balzsamecet koncentrátummal és parmezánforgáccsal a tetején nyomtam a sütőbe. A sajt megpirul, a balzsamecet karamellizálódik, a paradicsom mosolyog. Én nemkülönben.
A másik francia -és engem nosztalgikus hangulatba hozó- szívemcsücske a pain d'epi, ami egy búzakalász formájú kenyérféle. Ránézésre bonyolult, mögé tekintve végtelenül egyszerű. /Főleg, ha van, aki megmutatja. Na, de akinél a Paprika Tv az állandó aláfestés és háttérzaj, nem nehéz találni egy profi 'mestert'./ Ezúttal Lorainne Pascal volt a kedves -és gyönyörű- tanító, aki elárulta a nagy titkot, én jól lekoppintottam és most továbbadom.
Hozzávalók:
- 275 g fehér liszt
- 175 ml meleg víz
- 1 ek. olívaolaj
- 1 csomag élesztő (száraz)
- 1 tk. só
Gyúrjuk össze a hozzávalókat, majd szórjunk kevés lisztet a gyúródeszkánkra és dagasszuk kb. 10 percig a tésztát. Ha a lisztbe mártott ujjunkat belenyomjuk és a tészta visszaugrik, elég a kemény és izzasztó melóból. Formázzuk rúd alakúvá, tegyük a tepsibe és fél órán át hagyjuk kelni meleg helyen, olívaolajjal megkenve és fóliával lefedve.
A formázáshoz szükségünk lesz egy konyhai ollóra, amivel -kb. 45 fokos szögben- a háromnegyedéig belemetszünk a tésztába és elfordítjuk azt. A következő vágásnál a tésztát tegyük az ellenkező irányba. /Mivel, ha kívülállóként olvasnám ezt a két mondatomat, én magam sem érteném, voilá, egy kis audiovizuális segítség./
200 fokra előmelegített sütőben, fél óra alatt készre, pirosra és ropogósra sül az előzőleg olívaolajjal megkent, és kevés liszttel meghintett pain d'epi. A lakásban kenyérillat terjeng, a türelmünk pedig vészesen fogy, és azért sóvárgunk, hogy végre letéphessünk egyet a pofás kis 'búzaszemekből'.
Állagát tekintve elég vaskos, a testvérem szerint olyan, mint a 'Tóth kiflije', azaz gyerekkorom legjobb, legtömörebb, legfoszlósabb kiflije, ami akkor volt az igazi, ha egy kicsit átvette a köré tekert, szürke csomagolópapír ízét. Tehát ennél szebb bókot nem is kaphattam volna a kenyérkémért.
Móval csodálatos vacsorát kerekítettünk a francia kenyérből, olasz sajtokból, spanyol serrano sonkából, magyar paradicsomból és házi kolbászból, a nemzetköziség jegyében.
Maradt még a tarsolyomban a francia receptekből, és amit egyszer a fejembe veszek, nos... Abból legközelebb elzászi szilvás pite lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése