Aktivizàlòdàs a gyakorlatban

Sajgò izomlàzzal a làbam minden porcikàjàban, jelentem, tùléltem életem első, szabad akaratbòl elkövetett futàsàt. Eredetileg 1 "Interspar-kör" szerepelt az edzéstervemben /pill. ettől a szòtòl ràmtört egy gyors lefutàsù röhögőroham/, de végül, -köszönhetően maximalizmusomnak és tùlzott teljesìtménykényszeremnek- kettőt is megtettem. Nem mondom, hogy könnyű volt, sőt. A tüdőmet valòszìnűleg sokként érte a terhelés. 

Nagyzolòsan 15-, egészen őszintèn 12-13 percet kocoghattam. Pròbàltam figyelni az arcokat, senki nem tört ki hangos hahotàzàsban. És bàr azt megàllapìtottam, hogy Pesterzsébeten olyan ritka a futò ember, mint a bizonyos fekete madàr fehér verziòja, csak egyetlen beszòlàs kìsèrte utamat, az is a kedves fajtàbòl. Egy ùriember kiàltotta utànam, hogy :"Eeeeeez iggggeeeen!" /Titkon kifejezetten egyetértettünk, kedves uram./

Viszont egy idős, gurulòs kosaràt hùzò nénitől biztosan bocsànatot kèrnék, ha ismét összefutnànk (szò szerint, höhöhö:). Szegényre a fràszt hozhattam amikor mögé értem, mert làthatòan összerezzent a hàtulròl ràzùdulò hörgés, lihegés ès a prèselős kilègzès egyvelegétől. /Az màr a màsodik kör volt, na./

A vìz ömlött ròlam, a bőröm a testem egész felületén pedig olyan piros lett, mintha napok òta egy kàd felaprìtott csiliben hempergőznèk, a vilàg legcsìpősebb fajtàjàbòl.  Marha nehéz volt, de a cipő, amiről egyfolytàban òdàkat zengek, -agyàra menve a környezetemben èlőknek-, bevàltotta a hozzàfűzött reményeimet és csak vitte a làbaimat. Hàrom koràbbi sportsérülés -kèt bokaszalag hùzòdàs és egy rèszleges szakadàs- utàn a bokàm legjobb tàmaszànak bizonyult. Olyan kényelmes, mint még soha, egyetlen làbbelim sem. Ha tehetném, mindenhovà ebben mennék. /Majd szòljatok ràm, ha esetleg el is jutnék erre a pontra./

Tovàbbra sem tudom feldolgozni a viselkedésemet. Hogy akarhatok én (mindigisutàltamfutniKata) futni?! A konklùziò feldob: tudok én még meglepetéseket okozni sajàt magamnak.

Bàr Szeni baràtnőm jòtanànàcsàt, miszerint egy jò futànadràg nem àrt, először nem vettem komolyan, -mondvàn, hogy elèg macinaci hever a szekrèny mèlyèn. De miutàn bizonyos testrészeim, -hűtlen mòdon- tényleg önàllò èletre keltek, àt kellett, hogy gondoljam. A következő beruhàzàsom egy futònadràg lesz. Nem büntethetem a lakòkat és a gyanùtlan jàròkelőket. 

Mòt is ràbeszéltem, ùgyhogy most férfi futòcipőkeresés-projektben vagyunk. Lehet, hogy jövő vasàrnap màr együtt ròjuk a köröket. /Màrmint azt a kettőt./

Apropò, van egy szuper programötletem a következő vasàrnapra (06.16.). /Neeem, nem fogok tèrìtőmissziòba, hogy "Fusssatok emberek!!"/. Egészen màs jellegű a program. Debütáló DIP vásár. Bővebb informàciòm nincs a résztvevőket illetően, de kedvencem, a Zoe Phobic, Szimon Ágò gyermeke ott lesz, csodàs ruhàkkal, és a vadiùj (a vàsàron debutàlò) clutch-okkal egyetemben. 

Pénteken, munka utàn az Erzsébet tèr felé vettük az irànyt, és mint jò turistàk, kipròbàltuk a Sziget Eye-t.

 A fülfàjàsom egész jòl torelàlta a dolgot, a gyomromnak viszont nem jött be. Szàmunkra a Belvàrosi Fesztivàl ezen a ponton vèget is ért. /Nincs mese, öregszem. Régebben még az àtfordulòs hullàmvasùt sem kottyant meg./ Budapest madàrtàvlatbòl csodàs, de az egyre duzzadò Duna felülnèzetből a még baljòsabb arcàt mutatta. Hiàba szép a Parlament, ès a Bazilika, nem tudtuk levenni a szemünket az àradò vìzről. A Duna-parton egymàst fotòzò, röhögcsélő emberek. Nem tudom, hogy belegondolt-e abba a medréből kilépett Dunàval pòzolò illető, hogy mìg ő marha viccesnek és menőnek tartja a potenciàlis fészbùkfotòt, több ezer embernek ugyanez a Duna az otthonàt ùsztatta el, ès nagy valòszìnűséggel még fogja is.. 

Hogy jò hìrrel is szolgàljak, ìme a produkciò, amivel az Attraction magyar àrnyékszìnhàz tegnap este megnyerte a Britain's Got Talentet. Gondolom, a jò öreg magyar mentalitàs okàn, màtòl minden létező csatornàn beindul a gyűlölködő, cinikus kommentgyàr, és a "mièrt nem Magyarorszàgon pròbàlkoztak", és egyéb, épületes megjegyzèsàradat. Csak egy aprò, pici kèrdèst tennék fel: Vajon itthon erre sor kerülhetett volna??? Itthon, ahol hiteltelen előadòk bìràlnak még hiteltelenebbeket? (Tisztelet a kivételnek, màr ha van.) Itthon, ahol kisgyerekekből csinàlnak kirakati majmot, cuki kis médiaterméket? Ne vicceljünk màr egymàssal!

Gratulàlok nekik!

Recept jön, mégpedig egy igazi nyàri!  

Pasta al forno, ahogy mi szeretjük.

Szükségünk lesz hozzà tésztàra (mennyiségét tekintve fejenként kb. 80 g-ot szàmoljunk), egy doboz paradicsomkonzervre, 1-2 csomag mozzarellàra (inkàbb kettőre), parmezànra, olìvaolajra, vöröshagymàra és a jòl összeszokott sò-bors-fokhagyma triumviràtusra.

Kezdjük a paradicsomszòsszal, mert kicsivel több idő kell neki, mint a tèsztànak. Olajon fokhagyma pirìt. Ezen a ponton màris vàlaszùt elé èrkezünk, mert dönthetünk ùgy, hogy egész fokhagymagerezdeket dobunk az olajba, amiket, miutàn minden aromàjàtòl megfosztottunk, eltàvolìtunk. De fel is aprìthatjuk őket, elvàlaszthatatlannà téve ìgy a szòsztòl. /Magambòl kiindulva javaslom az utòbbit. Bàr a kidobàsra ìtèlt, egész gerezdek is nàlam végzik. Nem tudunk tehàt hibàzni./ Közben tegyük fel a tésztànk főzővizèt. 

A fokhagyma utàn következik a felaprìtott vöröshagyma, majd a paradicsom. Egy jòtanàcs: a paradicsom belezuttyantàsàval ne vàrjunk addig, mìg a fokhagyma megpirul, ìgy ugyanis keresű lehet az ètel. Egy csipet cukor ajànlatos, a paradicsom savassàgàt ellensùlyozandò. Sòzzuk, borsozzuk, és beledobjuk a friss bazsalikomleveleket, majd fedő alatt rotyogtatjuk. Nagyjàbòl 20 perc-fél òra kell a szòsz elkészìtésèhez. Làtni fogjuk, hogy ezalatt mennyit mélyül majd a pirossàga. 

A kifőtt tésztàt beleszedjük a szòszba, összeforgatjuk, ezt követi a rétegezés. Kivajazunk egy hőàllò tàlat (tepsi is hasznàlhatò), alulra menjen a tèszta fele, majd az egyik felaprìtott mozzarella, bazsalikom és a reszelt parmezàn. Ismételjük meg, végezetül a tetejère dobjunk pàr kocka vajat, és sütőben, 180-200 fokon, pirìtsuk aranybarnàra.

Aktivizálódás

Vettem egy futócipőt. Ne aggódjatok, valószínűleg teljesen normális, hogy rajtam kívül senki mást nem tölt el totàlis eufóriával. 

Magamhoz képest ez óriási lépés. Múlt szombaton felébredtem, és jött ez az elsöprő erejű gondolat, hogy futnom kell. / Világmegváltó ötleteim rendre így születnek. A "belém hasít"-fajtából. Mó retteg is tőlük rendesen./

Összegeztem egy kicsit napi aktivitásomat, és valójában marha egyhangù és cseppet sem sokszìnű a teendőim listája. Egy átlagos napon 12 óra telik el elindulástól hazaérkezésig, ennek nagy részét egy íróasztal mögött üldögélve tengetem. A nap végén gyors vacsora, amit vagy még gyorsabb kómába esés, majd éjfélkor, ruhában felriadás, vagy egy rövid rubintrékázás / egy önállóan kifejlesztett gyakorlatsor követ, ez utóbbi persze csak akkor, ha Mó dolgozik.

/Egyszer már próbáltam úgy is, hogy otthon van és látja. Kár volt. Bár ő jót derült./

Ennyi. Semmi szíverősítő kardió, semmi vérkeringés élénkítő aerob mozgás. Muszáj lépni, és aktivizálódni, mert az energiaszintem egy csigáéval vetekszik. /De hogy hogy tört rám épp a futás iránti vágy?! Erre hiába is keresem a választ./ Meglibbent az edzőteremben ugrabugrálás gondolata is a fejemben, de gyorsan elhessegettem. /Tudom, azok a fránya előítéletek./ Gondolkodtam a kerékpározáson. Nagyon gyönyörűnek és kecsesnek találom a  belvárosban, szép, vékony kerekes, régimódi vázas bringákon tekerő, elegáns, szoknyás nőtársaimat. Egyrészt félek a biciklizéstől, másrészt valószínűleg vízárban úszva /izzadság/, lihegve, bogarakkal a számban, szoknyámmal a nyakamban érkeznék meg a munkahelyemre reggelente. Kilőve. 

De aztán láttam magam előtt, ahogyan könnyedén szelem a kilométereket, hajamba tép a szél, a vádlim szuperszálkás, fülemben pedig Freddy győzelmi indulòja, a We are the champions zeng. 

Határozottan meggyőző vízió volt. Felülírta még a dédnagymamám gyakran emlegetett mondását is, miszerint :"Kislányom, akkor fuss, ha kergetnek!" /Pesterzsébet vadregényes tájain még ez sem kizárt./

Mivel eddigi életem legsportosabb cipőjét a jó öreg Chuck Taylornak köszönhetem, futócipő választáshoz gyakorlott futó Szeni barátnőmet hívtam segítségül. /Aki nem csak futócipő vásárlásban jó támasz. Elég rápillantani a cipős szekrényemre. De jobb ha nem./

Ő a bárgyú és ártalmatlan kérdéseimre szó szerint ezt válaszolta: "Na persze kérdés, hogy hol akarsz futni? Padon, gumiszőnyegen vagy terepen? Mert kb. mindegyikhez mást ajánlanak. De szerintem a kezdeti napi 5-6 kilométerhez megteszi egy univerzális kis futócipi, szóval ne hagyd, hogy majd minden csodasuhanóra rábeszéljenek! ;)". Kezdeti napi 5-6 kilométer. Harsogó röhögésben törtem ki. Jelen, puhány állapotomban örülök, ha tüdőleszakadás és oldalszurka nélkül körbefutom az Interspart. Egyszer. Ami legjobb barátok közt sem lehet több 800 méternél. De inkább 500.

A terveim nagyra törők, elszánt vagyok. A cipő most is a lábamon van, egymàshoz akklimatizálódunk. Beleedzem magam a sportosság gondolatába. És várom, hogy végre kisüssön a nap.

Ja, és keresek valami más zenét. A kezdetekhez Freddy túlontúl magasztos. 

Hogy egy picit büszkélkedjek is, nézzétek mit dobott össze Mó a minap, mialatt én röpke 3 órát ücsörögtem arra várva, hogy bejussak végre a fül-orr-gégészhez, eldurvuló fülfájásom miatt. Osso bucco, azaz csontos borjúlábszár, lassan főzve, zöldséges raguval körítve. Az olaszok risottoval fogyasztják, mi a sült újburgonyát választottuk. /Amióta megjelent a piacon az első szem újkrumpli, màst sem eszünk./ A receptet később megosztom, és bár már többször is készítettük együtt, azért mégiscsak megvárnám Mó instrukcióit a 100%-os bizonyosság érdekében.

Van itt még valami, ami kikívánkozik.

A héten volt szerencsém részt venni egy munkahelyi képzésen, alapjogi témában. Két óra egykori főiskolai tanárom előadásában, tiszta nosztalgia. Ezt egy "érzékenyítő tréning" követte, a Nem Adom Fel Alapítvány szervezésében.

Történt ezalatt, hogy egy másik intézmény, ugyanazon képzésen részt vevő dolgozója, meglátva a foglalkozást tartó, sérült embereket, a vakvezető kutyát, vagy a kerekesszékeket, fintorgásban tört ki, többször elhangzott a szájából a "fúj" indulatszó. Egy darabig hallgattam, tűrtem, és nyugtattam magam, hogy biztosan csak viccel (?), és igyekeztem nem remegő kézzel mártogatni a kekszet a kapucsínómba, de a "Nehogy már az ő nyomorukat meg panaszkodásukat kelljen hallgatnom, nem akarom ezeket sajnálni. Nem erről volt szó!" mondategyüttesnél elpattant az a bizonyos húr, és kitörtem. Legszívesebben azt üvöltöttem volna, hogy "Nyuszikám, ez az élet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!", de sikerült disztingválnom és a Nyuszikámat lehagyva csak annyit mondtam, magamhoz képest teljesen higgadtan, hogy "DE EZ az élet! Ez vesz körül, ebben élsz te is." Valamint még hozzáfűztem, amit valószínűleg mindenki elmondott volna, nevezetesen, hogy bármikor történhet bármi vele vagy a családjával, ami a jelen állapotát fenekestül felforgatja, ergo még ő is kerülhet ilyen helyzetbe. A másik érvem pedig az volt, hogy higgye már el, hogy ezek az emberek az esetek többségében sokkal de sokkal életrevalóbbak, erősebbek és toleránsabbak, és lehet, hogy őket nem vágná földhöz egy általunk katasztrófának ítélt, mindennapi probléma. Nem ért célba a mondókám, a válasz ugyanis a következő volt: "Tudom-tudom, de addig ne kelljen már ezzel foglalkoznom!" Nem hittem a fülemnek. /A keksz teljesen megázott és beleolvadt a kávéba és azon gondolkoztam, hogy vajon megoldható lenne-e valahogy, hogy kötelező önkéntességre küldjék pl. az Ability Parkba./ Nem tudom elfogadni, hogy valaki, aki a munkahelyén is emberekkel foglalkozik, így álljon hozzá a témához. Mert lehet különböző véleményünk arról, hogy milyen színűre festetjük a hajunkat vagy a körmünket. Lehet különböző véleményünk arról, hogy bájalex vagy nem bájalex, vagy, hogy narancssárga narancs vagy piros alma. /Higgyük el, van akinek ezek a legnagyobb problémái./ Na de homokba dugni, vagy elfordítani a fejünket, ha az utcán szembejön velünk egy látássérült ember vagy szembegurul egy kerekesszék?! Nem veszi be a gyomrom. /De lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny a témában./

Nem bántani szeretném az illetőt, sőt. Talán épp ezért vannak ezek az alkalmak, hogy egy picit formáljanak a látásmódján azoknak, akik hozzá hasonlóan viszolyognak az ilyen élethelyzetektől. Úgy láttam egyébként, -örömmel- hogy nála bevált.  

Ajándéknak tartom azt a napot, csodás tapasztalatokat szedtem magamra, és azt sem bánom, hogy azóta is sajog a búb a homlokomon, amit fehér bottal közlekedés közben szereztem, lefejelve a lépcsőfeljárót. /Nincs vész, én nyitott szemmel is bármit lefejelek, bárminek nekimegyek. Anyukám elmondása alapján, kiskoromban két lábon álló, stabil helyzetből képes voltam egy mozdulattal fejre esni./

Volt ott még kerekesszékezés, beszélgetés fogyatékkal élő fiú édesapjával, vagy magával a gyermekkel, aki halmozott fogyatékossága ellenére teljes életet él, elvégezte a jogi egyetemet, a szakmàjàban dolgozik, sikeres sportoló és csillogó szemmel mesélt a kislányáról. Ha megkérdeznék tőlem, hogy ki a hősöm, én biztosan őket mondanám. 

/Fotò: http://www.nemadomfel.hu/index.php/a-nemadomfel-lelkuelet/

Végezetül hadd osszam meg J., a Down-szindrómával élő, lelkes, mindig vidám, öleléseket és puszikat teljes szívéből, korlátlanul osztogató férfiú kedvenc dalát, amit elénekelt nekünk, és őszintén sajnálom, hogy csak ketten hallottuk. A dalt eddig csak a lagzik végén, részegen összeboruló férfikórus előadásában ismertem, ami inkább volt vicces, mintsem egy megható szeretethimnusz. J. szájából korántsem hatott közhelyesnek, sem giccsesnek. Beleborzongtam, a szó jó értelmében. Megindító volt, veleje volt, őszinte volt, sokat adott, feltöltött egy időre. Köszönöm neki!

  

"Szeressük egymást gyerekek,

A szív a legszebb kincs.

Ennél szebb szó, hogy szeretet a

A nagyvilágon nincs.

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár!"

Család menni famigliához

Kedvesek (és türelmesek)!

Kezdhetném azzal is, hogy belekiàltom a virtuàlis levegőbe, hogy "Buon giornoooooo!", de sajnos a leírásával egyidejűleg éles fájdalommal hasít belém a felismerés, hogy már itthon vagyunk, messze-messze olaszhontól.

Különleges alkalom volt a mostani szülőlátogatás, mert először tartottak velünk az én szüleim. Apukám első repülőútja, ami miatt én talán még nála is izgatottabb voltam. Nehéz volt lebeszélni az autóról, és rávenni a repülésre. Minden bevetettem. A repülés rövid, kicsivel több, mint egyetlen óra, és Milánóban termünk. 

A repülés kényelmes. A repülés jó. A repülés móka, kacagás. Előadtam idillikus mesémet a biztonsági ellenőrzésről, a

szokásos Szamos-islerezésünkről, a szuvenír- és  pálinkavásárlásról /valójában a kettő egy és ugyanaz/, a beszállásról, a transzferbuszról, a nagy üvegajtókról. Szegény apukám ebből mit sem látott. Találkozott viszont közel négy órás késéssel /feladtam annak a számolását, hogy hányszor hangzott el a "bezzeg, ha autóval megyünk, már rég ott lennénk" szemrehányás/, nulla tájékoztatással, morcos csekkoló nénivel, aki egyetlen mondatot tudott, de azt tökéletes magyarsággal: "Áj dónt nó". De volt még ott prérin gyaloglás, bádoghangárba beterelés, sorban kígyózás, lázongó tömeg, élén egy üvöltő olasz ügyvéddel, aki látszólag mindenkinél jobban tisztában volt a jogaival. Végül fény derült a turpisságra, ami mélyebben gyökerezett, mint a néni időközben megtanult második félmondata, a "teknikál problem". Londonban, egy felszálló gépet pakisztáni terroristák próbáltak meg eltéríteni, ennek okán az egész aznapi menetrend borult. Nem panaszkodom, mert volt, aki kisgyerekekkel és nagy csomagokkal 6-8 órás várakozásra kényszerült, és hálás vagyok, hogy nem törölték el kapásból a gépünket. /Lehet, hogy ebben szerepe van a vehemens ügyvédpajtásnak. Grazie./

A hazaút már kétségtelenül kellemesebb volt, 4 óra telt el háztól-házig. Azért ide is jutott a fekete levesből. Szörnyű a biztonsági kapunál, -ahonnan már nincs visszaút- a várakozás közben megélt felismerés pillanata, miszerint a hűtőben felejtettük a másnapra tervezett cacio e pépe tésztavacsora alapanyagát, a csodás darab pecorinót, kedvenc olasz szalámimat, a cacciatorinit, illetve anyukám gondosan kivàlasztott parmezánját. Az önnyugtatás, vagyis annak mormolása, hogy "de úgysem fért volna be két kiló kávé, 3 csomag biscotti és társai mellé" némiképp kedvezően hatott labilis lelkiállapotunkra.

Más nehézségek is adódtak ezúttal, mint például a fülgyulladásom, ami igencsak megnehezítette a rágást, és ez Olaszországban elég nagy hátrány. De említhetném a reptéri taxit, ami nemes egyszerűséggel nem indult el, majd miután végre bedurrant a motor, dugóba keveredett és árkon-bokron átnyargalva érkeztünk meg a reptérre. /Állítom, hogy több ízben elemelkedtünk a talajtól./

Az is elég méltatlan helyzet, amikor remegő gyomorral próbálsz 3 nap szabadságot (nem, nem elírás, nem 3 hetet, csupán 3 szabadnapot) elkérni a munkahelyeden, természetesen jó előre, hogy nehogy megnehezítsd a munkaszervezést, és amiből végül csak kettőt sikerül kivenned. /Szeni barátnőm nemrég abszolút pontosan rávilágított a problémára: valami nagyon nincs rendben a világgal, ott, ahol a munkaidőd végén sunnyogva kell kivonulnod, mert ugyebár, aki becsülettel elvégzi a munkáját 8 órában, de nem marad pluszban, az nem lehet elég elhivatott. Az sincs rendben, hogy nem szívességet kérsz félve, remegve, előre begyakorolva a mondókádat, bízva egy szemrehányó "igen"-ben, hanem a jogosan megillető szabadságodat. Véletlenül sem 5 teljes napot, mert az már egy hét, és az a főnököd fülében nagyon rosszul cseng. Szóval nem szívességet szeretnél. A szívesség szinonimája ebben a kontextusban az, amikor arra kérnek, hogy szombaton is dolgozz. Vagy akár vasárnap is, otthonról. És te, hülye/lelkiismeretes/kötelességtudó/világ barma -nézőpont és időtávlatok kérdése- bevállalod. Bocsánat a kirohanásomért, de kikívánkozott. És igen, tudom, legyek hálás, hogy egyáltalán van állásom. Az vagyok. Tényleg. Csak "még nem törtem be rendesen", hogy az egyik felettesemet idézzem./ 

Mószülők több karácsonyt is nálunk töltöttek, megismerkedtek a magyar vendéglátással és vendégszeretettel. /A kalandos, multikulturális karácsonyok érzékletes bemutatására kevés lenne ez a bejegyzés, talán ezt majd máskor. Egyelőre a 'bábeli zűrzavar' kifejezés legyen elegendő./

A kezdeti viszontagságokat leszámítva (és villámgyorsasággal elfelejtve) csodás út volt, és bár Móval már volt szerencsénk megfordulni a meglátogatott helyszíneken, a szüleimmel teljesen új volt minden, és más megvilágításba kerültek a dolgok. A kommunikáció gördülékenyebben ment, köszönhetően Mó egyre jobb magyarjának, és az én előkapart, pangó olaszomnak.  Sűrű volt a program, amit még sűrűbb evések kereszteztek. /Ó, az a sok rágás! Belesajog a még mindig fájó fülem, ha csak rágondolok!/ 

Csodálatos az olasz gasztronómiában az, hogy bár jellegzetes, egységes, mégis ahány régió, annyi változat, íz, elkészítési mód, annyi kenyèrtìpus, specialitás, tésztaféle, szalàmifajta. Hogy egy abszolút triviális példát említsek a területi-konyhai különbözőségek soràbòl: északon főként vajjal főznek, délen pedig olívaolajjal. A most, általunk bejárt területek (Piemonte, Lombardia) specialitásai közül muszáj megemlítenem a polentát (sòsan és édesen egyarànt), a nervettit, a sajtok közül a tomàt, a gorgonzolàt. Édeségként a giandujàt, amit -bàr Mò felhàborodik- , legegyszerűbben a noisette tìpusù lila tehenes csokolàdèhoz tudnèk hasonlìtani, persze kétségtelenül "olaszabb" és mogyoròsabb, hàla a piemonteiek egyik büszkeségének, az òriàs szemű mogyorònak. Lombardia sajàtos ìzeit jòl pèldàzza az innen szàrmazò mascarpone, a cotechino, a coppa mantovana, vagy a salame milano, a karàcsonyi időszakban népszerű panettone, a ciabatta, és sorolhatnàm, mert a felhozatal majdnem végtelen. Szerintem az is. 

A szülők végigkóstolták a felvágottkölteményeket, a grappát, és Móapukával közös kedvencünket, a limoncellót. Külön fénypontok voltak Móanyuka vacsorái, aki bár magáról azt hangoztatja, hogy nem jó vendéglátó, egyáltalán, hogy nem vendéglátó, azért könnyedén rácáfolt a tényre a pancettával göngyölt borjúszelet -édeskömény-, vagy a friss-kolbászos mezzepenne-vacsorájával (mindjàrt közkiccsé teszem a titkàt és megosztom az előbbi receptjét).  

Igyekeztem nem mindenkinek az idegeire menni a folyamatos fotózással, néha nagyon nehéz volt megállni. 

Voilá, az eredmény.

/Igen, valójában tolakodó paparazzóként töltöttem a három olasz napot./

Mivel Mó egy időre kiszorult a konyhából, a hazatérésünket követő első munkanapja után egy friss, egész tengeri sügérrel (nekem) és egy óriás szelet hátszínnel (neki) tért haza, és úgy főzött, mint akinek eddig megtiltották volna. Helyreállt a béke magyar lakásunk olasz konyhájában.

 

Végezetül jöjjön a beìgért recept, a göngyölt borjú, édeskömény körettel.

A vékony borjúdiò szeletek mindegyikére tegyünk egy olasz bacont, valamint egy szelet sajtot. (Móanyuka ömlesztettet, olasz nevén sotilettat használ.) Ezt követően tekerjük fel a húst és rögzítsük fogpiszkálóval. A serpenyőben, vaj és olaj keverékén megpirítjuk, az ízesítéséhez fokhagymát, sót, borsot és friss zsályalevelet használunk (Móanyuka esetében egyenesen az udvarról, nálunk pedig a szomszédos lakópark virágágyásából). Miután a tekercsek szép színt kaptak, felöntjük tejszínnel, és akinek szimpatikus, mehet bele még 1-2 szelet az olvadós sajtból. A tejszínnel készre főzzük. A köret elkészítése nagyon egyszerű. Az édesköményeket megtisztítjuk, majd vékonyan felszeleteljük. Serpenyőben, olajon/vajon megpirítjuk, sózzuk, borsozzuk, fedő alatt puhára pároljuk. Utolsó lépésként szórjunk rá reszelt parmezánt, hagyjuk egy kicsit megolvadni, és máris tálalható. 

Van egy másik, bevált verziónk édesköményre, mégpedig a gratin. A pár percig, mikróban párolt, szintén szeletelt zöldséget besamellel összeforgatva, sajttal bőségesen meghintve pirulásig sütjük, előmelegített sütőben. Ezekben a borongós napokban erősen ajánlott a kipròbàlàsa.