Aktivizálódás

Vettem egy futócipőt. Ne aggódjatok, valószínűleg teljesen normális, hogy rajtam kívül senki mást nem tölt el totàlis eufóriával. 

Magamhoz képest ez óriási lépés. Múlt szombaton felébredtem, és jött ez az elsöprő erejű gondolat, hogy futnom kell. / Világmegváltó ötleteim rendre így születnek. A "belém hasít"-fajtából. Mó retteg is tőlük rendesen./

Összegeztem egy kicsit napi aktivitásomat, és valójában marha egyhangù és cseppet sem sokszìnű a teendőim listája. Egy átlagos napon 12 óra telik el elindulástól hazaérkezésig, ennek nagy részét egy íróasztal mögött üldögélve tengetem. A nap végén gyors vacsora, amit vagy még gyorsabb kómába esés, majd éjfélkor, ruhában felriadás, vagy egy rövid rubintrékázás / egy önállóan kifejlesztett gyakorlatsor követ, ez utóbbi persze csak akkor, ha Mó dolgozik.

/Egyszer már próbáltam úgy is, hogy otthon van és látja. Kár volt. Bár ő jót derült./

Ennyi. Semmi szíverősítő kardió, semmi vérkeringés élénkítő aerob mozgás. Muszáj lépni, és aktivizálódni, mert az energiaszintem egy csigáéval vetekszik. /De hogy hogy tört rám épp a futás iránti vágy?! Erre hiába is keresem a választ./ Meglibbent az edzőteremben ugrabugrálás gondolata is a fejemben, de gyorsan elhessegettem. /Tudom, azok a fránya előítéletek./ Gondolkodtam a kerékpározáson. Nagyon gyönyörűnek és kecsesnek találom a  belvárosban, szép, vékony kerekes, régimódi vázas bringákon tekerő, elegáns, szoknyás nőtársaimat. Egyrészt félek a biciklizéstől, másrészt valószínűleg vízárban úszva /izzadság/, lihegve, bogarakkal a számban, szoknyámmal a nyakamban érkeznék meg a munkahelyemre reggelente. Kilőve. 

De aztán láttam magam előtt, ahogyan könnyedén szelem a kilométereket, hajamba tép a szél, a vádlim szuperszálkás, fülemben pedig Freddy győzelmi indulòja, a We are the champions zeng. 

Határozottan meggyőző vízió volt. Felülírta még a dédnagymamám gyakran emlegetett mondását is, miszerint :"Kislányom, akkor fuss, ha kergetnek!" /Pesterzsébet vadregényes tájain még ez sem kizárt./

Mivel eddigi életem legsportosabb cipőjét a jó öreg Chuck Taylornak köszönhetem, futócipő választáshoz gyakorlott futó Szeni barátnőmet hívtam segítségül. /Aki nem csak futócipő vásárlásban jó támasz. Elég rápillantani a cipős szekrényemre. De jobb ha nem./

Ő a bárgyú és ártalmatlan kérdéseimre szó szerint ezt válaszolta: "Na persze kérdés, hogy hol akarsz futni? Padon, gumiszőnyegen vagy terepen? Mert kb. mindegyikhez mást ajánlanak. De szerintem a kezdeti napi 5-6 kilométerhez megteszi egy univerzális kis futócipi, szóval ne hagyd, hogy majd minden csodasuhanóra rábeszéljenek! ;)". Kezdeti napi 5-6 kilométer. Harsogó röhögésben törtem ki. Jelen, puhány állapotomban örülök, ha tüdőleszakadás és oldalszurka nélkül körbefutom az Interspart. Egyszer. Ami legjobb barátok közt sem lehet több 800 méternél. De inkább 500.

A terveim nagyra törők, elszánt vagyok. A cipő most is a lábamon van, egymàshoz akklimatizálódunk. Beleedzem magam a sportosság gondolatába. És várom, hogy végre kisüssön a nap.

Ja, és keresek valami más zenét. A kezdetekhez Freddy túlontúl magasztos. 

Hogy egy picit büszkélkedjek is, nézzétek mit dobott össze Mó a minap, mialatt én röpke 3 órát ücsörögtem arra várva, hogy bejussak végre a fül-orr-gégészhez, eldurvuló fülfájásom miatt. Osso bucco, azaz csontos borjúlábszár, lassan főzve, zöldséges raguval körítve. Az olaszok risottoval fogyasztják, mi a sült újburgonyát választottuk. /Amióta megjelent a piacon az első szem újkrumpli, màst sem eszünk./ A receptet később megosztom, és bár már többször is készítettük együtt, azért mégiscsak megvárnám Mó instrukcióit a 100%-os bizonyosság érdekében.

Van itt még valami, ami kikívánkozik.

A héten volt szerencsém részt venni egy munkahelyi képzésen, alapjogi témában. Két óra egykori főiskolai tanárom előadásában, tiszta nosztalgia. Ezt egy "érzékenyítő tréning" követte, a Nem Adom Fel Alapítvány szervezésében.

Történt ezalatt, hogy egy másik intézmény, ugyanazon képzésen részt vevő dolgozója, meglátva a foglalkozást tartó, sérült embereket, a vakvezető kutyát, vagy a kerekesszékeket, fintorgásban tört ki, többször elhangzott a szájából a "fúj" indulatszó. Egy darabig hallgattam, tűrtem, és nyugtattam magam, hogy biztosan csak viccel (?), és igyekeztem nem remegő kézzel mártogatni a kekszet a kapucsínómba, de a "Nehogy már az ő nyomorukat meg panaszkodásukat kelljen hallgatnom, nem akarom ezeket sajnálni. Nem erről volt szó!" mondategyüttesnél elpattant az a bizonyos húr, és kitörtem. Legszívesebben azt üvöltöttem volna, hogy "Nyuszikám, ez az élet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!", de sikerült disztingválnom és a Nyuszikámat lehagyva csak annyit mondtam, magamhoz képest teljesen higgadtan, hogy "DE EZ az élet! Ez vesz körül, ebben élsz te is." Valamint még hozzáfűztem, amit valószínűleg mindenki elmondott volna, nevezetesen, hogy bármikor történhet bármi vele vagy a családjával, ami a jelen állapotát fenekestül felforgatja, ergo még ő is kerülhet ilyen helyzetbe. A másik érvem pedig az volt, hogy higgye már el, hogy ezek az emberek az esetek többségében sokkal de sokkal életrevalóbbak, erősebbek és toleránsabbak, és lehet, hogy őket nem vágná földhöz egy általunk katasztrófának ítélt, mindennapi probléma. Nem ért célba a mondókám, a válasz ugyanis a következő volt: "Tudom-tudom, de addig ne kelljen már ezzel foglalkoznom!" Nem hittem a fülemnek. /A keksz teljesen megázott és beleolvadt a kávéba és azon gondolkoztam, hogy vajon megoldható lenne-e valahogy, hogy kötelező önkéntességre küldjék pl. az Ability Parkba./ Nem tudom elfogadni, hogy valaki, aki a munkahelyén is emberekkel foglalkozik, így álljon hozzá a témához. Mert lehet különböző véleményünk arról, hogy milyen színűre festetjük a hajunkat vagy a körmünket. Lehet különböző véleményünk arról, hogy bájalex vagy nem bájalex, vagy, hogy narancssárga narancs vagy piros alma. /Higgyük el, van akinek ezek a legnagyobb problémái./ Na de homokba dugni, vagy elfordítani a fejünket, ha az utcán szembejön velünk egy látássérült ember vagy szembegurul egy kerekesszék?! Nem veszi be a gyomrom. /De lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny a témában./

Nem bántani szeretném az illetőt, sőt. Talán épp ezért vannak ezek az alkalmak, hogy egy picit formáljanak a látásmódján azoknak, akik hozzá hasonlóan viszolyognak az ilyen élethelyzetektől. Úgy láttam egyébként, -örömmel- hogy nála bevált.  

Ajándéknak tartom azt a napot, csodás tapasztalatokat szedtem magamra, és azt sem bánom, hogy azóta is sajog a búb a homlokomon, amit fehér bottal közlekedés közben szereztem, lefejelve a lépcsőfeljárót. /Nincs vész, én nyitott szemmel is bármit lefejelek, bárminek nekimegyek. Anyukám elmondása alapján, kiskoromban két lábon álló, stabil helyzetből képes voltam egy mozdulattal fejre esni./

Volt ott még kerekesszékezés, beszélgetés fogyatékkal élő fiú édesapjával, vagy magával a gyermekkel, aki halmozott fogyatékossága ellenére teljes életet él, elvégezte a jogi egyetemet, a szakmàjàban dolgozik, sikeres sportoló és csillogó szemmel mesélt a kislányáról. Ha megkérdeznék tőlem, hogy ki a hősöm, én biztosan őket mondanám. 

/Fotò: http://www.nemadomfel.hu/index.php/a-nemadomfel-lelkuelet/

Végezetül hadd osszam meg J., a Down-szindrómával élő, lelkes, mindig vidám, öleléseket és puszikat teljes szívéből, korlátlanul osztogató férfiú kedvenc dalát, amit elénekelt nekünk, és őszintén sajnálom, hogy csak ketten hallottuk. A dalt eddig csak a lagzik végén, részegen összeboruló férfikórus előadásában ismertem, ami inkább volt vicces, mintsem egy megható szeretethimnusz. J. szájából korántsem hatott közhelyesnek, sem giccsesnek. Beleborzongtam, a szó jó értelmében. Megindító volt, veleje volt, őszinte volt, sokat adott, feltöltött egy időre. Köszönöm neki!

  

"Szeressük egymást gyerekek,

A szív a legszebb kincs.

Ennél szebb szó, hogy szeretet a

A nagyvilágon nincs.

Az élet úgyis tovaszáll,

A sír magába zár.

Szeressük egymást gyerekek,

Hisz minden percért kár!"