Vakàciò

Péntek 07:45

A mai reggel határozottan más, mint az előzők. Ez a hét semmilyen szempontból nem mondható harmonikusnak. Amikor az ember intenzíven több 'puhaorrúval' van körülvéve, mint keménnyel, és az igazságérzete olyan orbitális méretű, mint az enyém, nehezen viseli azt.

De ma reggel már annak a felvillanyozó gondolatnak a tudatában indultam el otthonról, hogy hétfőtől megkezdődik életem első olyan, teljes hetes szabadsága, amit nem a vizsgaidőszakra való tekintettel vagyok kénytelen kivenni. 

A tömegközlekedésen, néhány megállóra mindig formálódik egy közösség, amelynek permanens tagjai a következők. Mindig van egy büdös. Egy alkoholszagú. /A kettő làtszòlag ugyanaz. Megtapasztalva mégsem./ Ülőhelyért hisztiző kisgyerek. Reggel fél hétkor, a munkàba sietőkkel egyidejűleg- elinduló kisnyugdíjas, aki úgy szalad a villamosra, mint a sicc, de aztán tüntetőleg sántikál. Van a kemény, feketébe és szegecsekbe öltözött szimatszatyros rokker, akinek a felkarja olyan vastagsàgù, mint a csuklóm. Van a csinos bombanő, hipermagassarkùban /kell, hogy legyen a tàskàjàban vàltòcipő../ az öltönyös, a diák, a notórius csevegő, akit a fülhallgató sem tart vissza attól, hogy beavasson élete szövevényes történetébe. Csupa különböző ember, de van, ami közös bennük, mégpedig a megfáradt tekintet, meggyötört arc. A hét első felében igyekeztem én is beolvadni, és napszemüveg mögé rejteni a gigantikus méretű táskákat a szemem alatt, amik eltüntetése, azt hiszem, óriási próbatétel lenne még egy csillivilli hálivúdi maszkmesternek is. Minden reggel önsajnáló, 'szabadságharcos' dalokat dalokat hallgattam, remélve, hogy ha elég erősen koncentrálva mantrázom őket, majd jól igazságot szolgáltatnak.(!?) De ma reggel csoda történt, és az, ami néhány napja még bántott, ami miatt elmorzsoltam 1-2 krokodilkönnyet, most már inkább hat siralmasan nevetségesnek, mint sem szomorùnak. Ezeken gondolkodva, legszívesebben végighahotáztam volna a 45 perces, monoton utat, de sikerült visszafognom magam, és csak mosolyogtam. Így újabb taggal bővült az utazóközönség: a labilis lelkiállapotú, hullafáradt, "mitmosolyogez?biztosbolond" jómagammal. 

Kicsivel több, mint 6 óra, és felszabadulok, megszabadulok, kiszabadulok. 

Igen, tudom, ez sem tart majd örökké, de àtmenetileg megteszi.

Most pedig gyorsan leellenőrzöm, hogy tényleg kikaptak-e az olaszok tegnap este, mert Mó nagyon tapintatosan csak addig üvöltött és veszekedett felváltva a műsörvezetővel és a bíróval, amíg villámgyorsasággal álomba nem szenderültem a követnisemtudtam hányadik félidő első perceiben. 

Jaj-jaj. Igen, már értem a Móból áradó melankóliát.

Szombat 11:30

Reggeliztünk. Elindítottam egy mosást. Porszívóztam. Olvastam az aktuális könyvemből 20 oldalt. Futottam. Hajat mostam. Manikűr, pedikűr. Mégis mit csinálnak az emberek, amikor szabadságon vannak?! Meg kell keresnem a mùlt év nyàri slàgerét. De mi volt az? Az előző nyàrròl lemaradtam.