Kedvesek (és türelmesek)!
Kezdhetném azzal is, hogy belekiàltom a virtuàlis levegőbe, hogy "Buon giornoooooo!", de sajnos a leírásával egyidejűleg éles fájdalommal hasít belém a felismerés, hogy már itthon vagyunk, messze-messze olaszhontól.
Különleges alkalom volt a mostani szülőlátogatás, mert először tartottak velünk az én szüleim. Apukám első repülőútja, ami miatt én talán még nála is izgatottabb voltam. Nehéz volt lebeszélni az autóról, és rávenni a repülésre. Minden bevetettem. A repülés rövid, kicsivel több, mint egyetlen óra, és Milánóban termünk.
A repülés kényelmes. A repülés jó. A repülés móka, kacagás. Előadtam idillikus mesémet a biztonsági ellenőrzésről, a
szokásos Szamos-islerezésünkről, a szuvenír- és pálinkavásárlásról /valójában a kettő egy és ugyanaz/, a beszállásról, a transzferbuszról, a nagy üvegajtókról. Szegény apukám ebből mit sem látott. Találkozott viszont közel négy órás késéssel /feladtam annak a számolását, hogy hányszor hangzott el a "bezzeg, ha autóval megyünk, már rég ott lennénk" szemrehányás/, nulla tájékoztatással, morcos csekkoló nénivel, aki egyetlen mondatot tudott, de azt tökéletes magyarsággal: "Áj dónt nó". De volt még ott prérin gyaloglás, bádoghangárba beterelés, sorban kígyózás, lázongó tömeg, élén egy üvöltő olasz ügyvéddel, aki látszólag mindenkinél jobban tisztában volt a jogaival. Végül fény derült a turpisságra, ami mélyebben gyökerezett, mint a néni időközben megtanult második félmondata, a "teknikál problem". Londonban, egy felszálló gépet pakisztáni terroristák próbáltak meg eltéríteni, ennek okán az egész aznapi menetrend borult. Nem panaszkodom, mert volt, aki kisgyerekekkel és nagy csomagokkal 6-8 órás várakozásra kényszerült, és hálás vagyok, hogy nem törölték el kapásból a gépünket. /Lehet, hogy ebben szerepe van a vehemens ügyvédpajtásnak. Grazie./
A hazaút már kétségtelenül kellemesebb volt, 4 óra telt el háztól-házig. Azért ide is jutott a fekete levesből. Szörnyű a biztonsági kapunál, -ahonnan már nincs visszaút- a várakozás közben megélt felismerés pillanata, miszerint a hűtőben felejtettük a másnapra tervezett cacio e pépe tésztavacsora alapanyagát, a csodás darab pecorinót, kedvenc olasz szalámimat, a cacciatorinit, illetve anyukám gondosan kivàlasztott parmezánját. Az önnyugtatás, vagyis annak mormolása, hogy "de úgysem fért volna be két kiló kávé, 3 csomag biscotti és társai mellé" némiképp kedvezően hatott labilis lelkiállapotunkra.
Más nehézségek is adódtak ezúttal, mint például a fülgyulladásom, ami igencsak megnehezítette a rágást, és ez Olaszországban elég nagy hátrány. De említhetném a reptéri taxit, ami nemes egyszerűséggel nem indult el, majd miután végre bedurrant a motor, dugóba keveredett és árkon-bokron átnyargalva érkeztünk meg a reptérre. /Állítom, hogy több ízben elemelkedtünk a talajtól./
Az is elég méltatlan helyzet, amikor remegő gyomorral próbálsz 3 nap szabadságot (nem, nem elírás, nem 3 hetet, csupán 3 szabadnapot) elkérni a munkahelyeden, természetesen jó előre, hogy nehogy megnehezítsd a munkaszervezést, és amiből végül csak kettőt sikerül kivenned. /Szeni barátnőm nemrég abszolút pontosan rávilágított a problémára: valami nagyon nincs rendben a világgal, ott, ahol a munkaidőd végén sunnyogva kell kivonulnod, mert ugyebár, aki becsülettel elvégzi a munkáját 8 órában, de nem marad pluszban, az nem lehet elég elhivatott. Az sincs rendben, hogy nem szívességet kérsz félve, remegve, előre begyakorolva a mondókádat, bízva egy szemrehányó "igen"-ben, hanem a jogosan megillető szabadságodat. Véletlenül sem 5 teljes napot, mert az már egy hét, és az a főnököd fülében nagyon rosszul cseng. Szóval nem szívességet szeretnél. A szívesség szinonimája ebben a kontextusban az, amikor arra kérnek, hogy szombaton is dolgozz. Vagy akár vasárnap is, otthonról. És te, hülye/lelkiismeretes/
Mószülők több karácsonyt is nálunk töltöttek, megismerkedtek a magyar vendéglátással és vendégszeretettel. /A kalandos, multikulturális karácsonyok érzékletes bemutatására kevés lenne ez a bejegyzés, talán ezt majd máskor. Egyelőre a 'bábeli zűrzavar' kifejezés legyen elegendő./
A kezdeti viszontagságokat leszámítva (és villámgyorsasággal elfelejtve) csodás út volt, és bár Móval már volt szerencsénk megfordulni a meglátogatott helyszíneken, a szüleimmel teljesen új volt minden, és más megvilágításba kerültek a dolgok. A kommunikáció gördülékenyebben ment, köszönhetően Mó egyre jobb magyarjának, és az én előkapart, pangó olaszomnak. Sűrű volt a program, amit még sűrűbb evések kereszteztek. /Ó, az a sok rágás! Belesajog a még mindig fájó fülem, ha csak rágondolok!/
Csodálatos az olasz gasztronómiában az, hogy bár jellegzetes, egységes, mégis ahány régió, annyi változat, íz, elkészítési mód, annyi kenyèrtìpus, specialitás, tésztaféle, szalàmifajta. Hogy egy abszolút triviális példát említsek a területi-konyhai különbözőségek soràbòl: északon főként vajjal főznek, délen pedig olívaolajjal. A most, általunk bejárt területek (Piemonte, Lombardia) specialitásai közül muszáj megemlítenem a polentát (sòsan és édesen egyarànt), a nervettit, a sajtok közül a tomàt, a gorgonzolàt. Édeségként a giandujàt, amit -bàr Mò felhàborodik- , legegyszerűbben a noisette tìpusù lila tehenes csokolàdèhoz tudnèk hasonlìtani, persze kétségtelenül "olaszabb" és mogyoròsabb, hàla a piemonteiek egyik büszkeségének, az òriàs szemű mogyorònak. Lombardia sajàtos ìzeit jòl pèldàzza az innen szàrmazò mascarpone, a cotechino, a coppa mantovana, vagy a salame milano, a karàcsonyi időszakban népszerű panettone, a ciabatta, és sorolhatnàm, mert a felhozatal majdnem végtelen. Szerintem az is.
A szülők végigkóstolták a felvágottkölteményeket, a grappát, és Móapukával közös kedvencünket, a limoncellót. Külön fénypontok voltak Móanyuka vacsorái, aki bár magáról azt hangoztatja, hogy nem jó vendéglátó, egyáltalán, hogy nem vendéglátó, azért könnyedén rácáfolt a tényre a pancettával göngyölt borjúszelet -édeskömény-, vagy a friss-kolbászos mezzepenne-vacsorájával (mindjàrt közkiccsé teszem a titkàt és megosztom az előbbi receptjét).
Igyekeztem nem mindenkinek az idegeire menni a folyamatos fotózással, néha nagyon nehéz volt megállni.
Voilá, az eredmény.
/Igen, valójában tolakodó paparazzóként töltöttem a három olasz napot./
Mivel Mó egy időre kiszorult a konyhából, a hazatérésünket követő első munkanapja után egy friss, egész tengeri sügérrel (nekem) és egy óriás szelet hátszínnel (neki) tért haza, és úgy főzött, mint akinek eddig megtiltották volna. Helyreállt a béke magyar lakásunk olasz konyhájában.
Végezetül jöjjön a beìgért recept, a göngyölt borjú, édeskömény körettel.
A vékony borjúdiò szeletek mindegyikére tegyünk egy olasz bacont, valamint egy szelet sajtot. (Móanyuka ömlesztettet, olasz nevén sotilettat használ.) Ezt követően tekerjük fel a húst és rögzítsük fogpiszkálóval. A serpenyőben, vaj és olaj keverékén megpirítjuk, az ízesítéséhez fokhagymát, sót, borsot és friss zsályalevelet használunk (Móanyuka esetében egyenesen az udvarról, nálunk pedig a szomszédos lakópark virágágyásából). Miután a tekercsek szép színt kaptak, felöntjük tejszínnel, és akinek szimpatikus, mehet bele még 1-2 szelet az olvadós sajtból. A tejszínnel készre főzzük. A köret elkészítése nagyon egyszerű. Az édesköményeket megtisztítjuk, majd vékonyan felszeleteljük. Serpenyőben, olajon/vajon megpirítjuk, sózzuk, borsozzuk, fedő alatt puhára pároljuk. Utolsó lépésként szórjunk rá reszelt parmezánt, hagyjuk egy kicsit megolvadni, és máris tálalható.
Van egy másik, bevált verziónk édesköményre, mégpedig a gratin. A pár percig, mikróban párolt, szintén szeletelt zöldséget besamellel összeforgatva, sajttal bőségesen meghintve pirulásig sütjük, előmelegített sütőben. Ezekben a borongós napokban erősen ajánlott a kipròbàlàsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése