Olasz roham

Aki kalauzolt már egyszerre nyolc olaszt a fővárosban huzamosabb ideig, nos, az pontosan tudja, hogy most mit érzek. /Fáradtságot, elsősorban./ De még mielőtt bárkinek úgy tűnne, hogy panaszkodom, gyorsan elárulom, hogy az igazság ennek pont az ellenkezője. Kifejezetten élvezem Mó szüleinek, barátainak, rokonainak, ismerőseinek az ilyenfajta látogatásait. Mindig izgatottan várjuk őket és nagyon készülünk. Szeretem megmutatni, és magam is időről-időre felfedezni Budapest csodáit, mint ahogy erről korábban már írtam is. /Magasba emelt plüss virágig azért nem fajult a dolog./

A kimerültség ennek természetes következménye. /Vasárnap este, miután elbúcsúztunk a famigliától, a buszon hazafelé zötykölődve csak annyit kértem Mótól, hogy legyen szíves, mondja azt, hogy most kezdődik a hétvége./

Egyre nehezebb a dolgunk a programokat illetően, ugyanis Mószülők viszonylag gyakori visszajárók, már egyedül is kiválóan kiismerik magukat. Ez alkalommal a csoport három komponensből tevődött össze, az állandó- és alkalomadtán visszatérőkből, valamint az első alkalommal magyarhonba látogatókból. 

Az "újoncok" miatti kötelező programokon kívül, négy év után sikerült végre rávennünk Móanyukát a libegőzésre. /Még jó, hogy erről a hajmeresztő hírről csak később értesültünk./ 

Természetesen Mó munkahelye mindig sarokbástyája a látogatásoknak. Megkerülhetetlen és kihagyhatatlan.

Rendre rájövök, hogy Budapest csodálatos. /Leszámítva a bunkó tömeget, és a jelen állapotokat, amikor az összes tér, látványosság, útvonal szó szerint ki van fordulva önmagából, még az olasz hangerőt is elnyomják a betontörő légkalapácsok, és 10 méter, építési területen (pl. Váci utca) való séta után ropog a por a fogam között. De ugyebár rohamléptekkel közeleg az április... Ez az idelátogató turistáknak keserédes vigasz. Nekik is./ 

A másik mélypont a Szent István Bazilika volt. Pár hónapja, amikor Mó néhány olasz barátját kísérte el, elképedt arccal mesélte, hogy képzeljem el, hogy áll egy pap a bejáratnál, aki "belépőt szed" és nem enged tovább, amíg nem "adakozol". Ennél jobban csak a pap volt elképedve, miután Mó olaszból átváltott magyarra, és elmondta őszinte és indulatoktól nem mentes véleményét az "ajtónállónak". Nevezetesen, hogyha majd ő úgy gondolja, hogy adakozni szeretne, azt megteszi önszántából, illetve ne várja el tőle egy pap Budapesten, hogy belépőt fizessen, ha a Vatikán Szent Péter-bazilikájába ingyen és bérmentve  besétálhat. Reménykedtem benne, hogy valami szerencsétlen véletlen történhetett akkor, és biztos csak félreértette a helyzetet. De most mit látok Isten házába belépve? A bejárat előtt egy jókora persely, ráírva, hogy "erre és erre gyűjtünk, 200 Ft". A persely mellett egy papi öltözékben álló úr /azt hiszem, hogy ez a legdiplomatikusabb megnevezés, maradjunk is ennyiben/ utasítóan mutat a perselyre, és szúrósan néz a belépőkre, miközben röntgenszemekkel figyeli, hogy vajon a betérő tényleg 200 Ft-ot dob, vagy sem. Ennél visszataszítóbb dolgot régen tapasztaltam. Inkább legyen belépődíj, bár alapvetően ellenzem, hogy egy templom nem mindenki számára, ingyenesen hozzáférhető, hacsak nem már használaton kívüli, műemléképületről van szó. Nem csak turisták járnak a bazilikába. A mezei hívő embernek kiírhatnák akár ezeket is: "egy ima = 200 Ft", "egy szippantás a bazilika szent oxigénmolekuláiból = 200 Ft", "mécsesgyújtás = 200 + 200 Ft". Nagyon érdekelne, hogy egy szegény, imádkozni vágyó hajléktalannak például mit mondana ez a pénzszedő a bejáratnál? Ugye mindenki számra világos, hogy a hangsúly nem a 200 Ft-on van? Maga az adomány lényegi értelme veszik el, tudva, hogy "a jókedvű adakozót szereti (és megáldja) az Isten". Hogy a papok megítéléséről ne is beszéljek. Alázat? Szerénység? Szelídség?Jóban való buzgóság? Lelki tisztaság? Jókedvű adakozó? Ez most komoly?! 

Megnyugtat a tudat, hogy nem csak engem háborít fel a dolog.  

/Olyan érzés ez, mint amikor kiderült, hogy mégsem én vagyok az egyetlen ember, akit lever a víz O.N. közhelyes, semmitmondó és 'jajjdeátlátszó' gondolataitól. Persze, biztosan csak az irigység beszél belőlem. Biztosan../

Túl azon, hogy végtelenül jó érzés, amikor látogatóink Citadelláról csillogó szemekkel fürkészik a tájat, van néhány olasz jellegzetesség, ami kifejezetten szórakoztatóvá tesz egy-egy ilyen hosszú hétvégét. Olaszossá. /Valószínűleg a legszórakoztatóbb nem más, mint az én gyengécske próbálkozásaim olasz nyelven./

Az első -és talán legjellemzőbb ilyen olasz-faktor a napi program összeállításánál üti fel a fejét. Szemléltetem, hogy világosabb legyen. Szombati program például: reggeli-......-ebéd-.....-uzsonna-.....vacsora. A többi, meg majd, ahogy két étkezés közé belefér. A következő az előbbihez szervesen kapcsolódik, én csak úgy nevezem: "minden kanyarban egy eszpresszó". Néha tartom a lépést, néha a koffeintúltengés rémes következményeitől rettegve láthatatlanná válok, amíg ők megisszák a feketét. Sőt, ezen a ponton rögtön idecsatolnék egy másik jelenséget: az olaszok, bárhol legyenek a világban, olasz ételt esznek. Nincs nap pasta nélkül. De nincs ám. Továbbá gondolkodás- és az étlap átlapozása nélkül rendelnek profiterolt magyar halászcsárdában. És nem értik, hogy lehet, hogy ott nincs ilyen. Valahogy nekem még akkor sem jutna eszembe gulyást kérni például Rómában, ha nevezetesen az lenne a kedvencem. Pont ezért igyekeztük úgy szervezni a vacsorákat, hogy minél színesebb legyen a repertoár. Ettünk hortobágyi húsost és cigánypecsenyét, de spanyol tapast is és görög muszakát is. Nem én leszek, aki megreformálja az ízlésüket (és egyébként, miért is kellene?), de egy kis változatosság sosem árt. Élvezték, mi pedig örültünk. És ettünk. Majd még többet ettünk.    

Van itt még valami. A késés, vagyis a folytonos megcsúszás, illetve az a mentalitás, amit tökéletesen kifejez a "Fél 8-ra szól az asztalfoglalás? De az nem baj, ha késünk egy negyed órácskát, ugye?" kérdéspár. Ilyenkor a vérnyomásom amplitúdója hirtelen az egekbe szökken, főleg, ha egyébként semmi vis major oka nem lenne a késésnek. Én igyekszem mindenhol 10 perccel korábban ott lenni a megbeszéltnél, és tiszteletlenségnek tartom a más idejével való, önkényes rendelkezést. Pont ezért, vagyis ennek áthidalására, mi Móval kétféle időzónában élünk egyszerre. Ha például azt mondja, hogy fél ötre jön értem, mindig megkérdezem, hogy magyar, vagy olasz időszámítás szerinti fél ötre gondolt, felesleges feszültségeket megelőzendő. 

Végtelenül csodálom bennük, hogy nem aggódják túl a dolgokat, nem stresszelnek feleslegesen. Más ritmusban "sietnek", mint mi. Ebből még van hová fejlődnöm. 

Gesztikulálás és földübörögtető hangerő a következő páros. Azt már pontosan tudom, hogy Mó lendületes kézmozdulatai elől, milyen ütemben és melyik irányba kell épp kitérnem, ha nagyon belemerül a beszédbe. Na de amikor minden irányból körülvesz egy olasz-ajkú, akik egyszerre próbálnak elmagyarázni valamit, maximális hangerősséggel...az minden pénzt megér. /Hát még az, ahogy a kanyargós Citadelláról lefelé ereszkedve egyszerre kiabálták a "curva" szót, ami náluk kanyart jelent. Láthatóan, a szembejövő kisnyugdíjas csoportnak ez sem lett volna elegendő magyarázat a feloldozáshoz./

Ráadásul nem elég, ha arra koncentrálok, hogy megértsem, ami elhagyja a szájukat /a tekintetemet egy pillanatra sem leemelve a szájmozgásról/, még a gesztikulációra is figyelnem kell, mert anélkül hamar elvesztem a fonalat. Mó például képes egy komplett történetet szavak nélkül, csupán kézjelekkel, fejbiccentésekkel elmesélni.

Összefoglalva végtelenül barátságos, kedves, szeretetreméltó, melegszívű, lelkes, jókedvű, nyitott, sziporkázó társaságunk volt a hétvégén.

Emelem a kalapom minden idegenvezető előtt.

Ha bárkinek volna kedve a fent említett élményekben részesülni, legközelebb szóljon, és tartson velünk! Kap egy plüss virágot a kezébe.