Most, hogy -remélhetőleg- mindenki túl van az éves beiglievőversenyen, karácsonyfáról szaloncukorvadászaton, Grincs-, Reszkessetek betörők-, Mary Poppins-, és A muzsika hangjai adagján, hadd legyek ünneprontó a következő, meglehetősen nyers és naturalisztikus bejegyzéssel.
Kronológiailag megelőzte ugyan a karácsonyt, de most jutottam el a feldolgozásnak ama szintjére, hogy elsápadás nélkül tudjak ìrni róla.
Nem bìrom a disznóvágásokat. Sohasem bìrtam. Már akkor sem, amikor életkoromnál fogva nem voltam alkalmas a részvételre, de még mindig emlékszem, hogy semelyik reggeli rajzfilm nem tudta elnyomni az udvaron visìtó, és épp haláltusáját vìvó disznó hangját. /Ne tudjátok meg, micsoda erőfeszìtésembe és manőverekbe került, hogy minden évben megússzam valahogy./
Most -bemelegìtésként a januàri "igazi" akciòra- egy fél disznó érkezett nagymama darabolóasztalára, egyetlen célból: elfogyott a tavaly töltött házi kolbász.
Nem tartom magam egy kényes gyereknek -vidéki lány ne is legyen az-, de a szagokkal hadilábon áll a falusi orrom. Tökéletesen megértem, és indokoltnak tartom a disznóöléseken elfogyó, ipari mennyiségű pálinkát. Jómagam is megittam egyet /többet nem mertem, nem lett volna fair az igazi munkás emberekkel szemben/, egészen pontosan egy meglehetősen hirtelen és határozott mozdulattal, remegő kezeimmel a még remegőbb gyomromba juttattam, majd holtsápadtan visszavonultam. /Nem sokat segìtettek rajtam a csendet megtörő, "Ekkora vesét még életemben nem làttam!", vagy a "Fogd meg a húst, még meleg!" tìpusú felkiáltások sem./ A fennmaradó időben, szigorúan az üvegajtó mögül integettem és próbáltam mosolyogni Móra, aki profikat megszégyenìtő módon, csillogó szemekkel trancsìrozta a még gőzolgő állatot. /Hálát adok az Égnek, hogy Mószülőket -akik talán még sosem vettek részt hasonló eseményen- nem a húsdaraboló-, nyers bőrevő-, bélmosó-, vércsorgató képességeimmel kellett megnyernem magamnak, háziasságomat bizonyìtandó./
Volt azonban öröm a szàmomra is, ugyanis nagymama megtanìtott töltött káposztát készìteni, amit két hete kìvántam meg, életemben először. /Gyanìtom, hogy a tiltólistára került tejföl miatt./
Mama egyébként ez alkalommal, egèszen szolidan "csak" kétféle süteményt sütött a kolbásztöltés ünnepére.
A nap végére be kellett látnom, hogy elhamarkodott kijelentés volt a részemről, amit reggel, a légmentesen szigetelő üvegajtó mögött, pálinkáspohárral a kezemben tettem, nevezetesen, hogy mostantól vega leszek. Ahhoz túlságosan szeretem a sült szalonnát és a kolbikát. Na meg addigra meg is éheztem.
/A nyugalom megzavarására alkalmas fotók (is) következnek./
Túl az idei mézeskalácssütésen, /-először fordult elő az, hogy nem 'kóstolgattam' meg a nyers tészta felét, ugyanis kőkeményen betartom a diétát-,/ csomagoláson, visszafogott lakásdíszítésen, felkészülve az otthoni terülj-terülj asztalkámra, egy recepttel /micsoda meglepetés?!/ kívánnék kellemes készülődést és boldog várakozást.
Móval elhatároztuk, hogy mielőtt hazautaznánk, kettecskén ünneplünk. Kiskarácsonyozunk. A menüt illetően nem voltak kérdőjelek. /Nem, ezúttal semmiféle tészta!/ Egyöntetűen megszavaztuk a Guinness ragut, aminek az ízét azóta a számban érzem, hogy legutóbbi dublini utunk alkalmával megkóstoltuk. A Guinness kenyér után épp itt volt az ideje ezt is összeismertetni a konyhánkkal.
Hozzávalók:
fél doboz Guinness (nagyjából 3 dl)
400 g marhahús
1 fej vöröshagyma
1 répa
1 szál angol zeller
1 l marhahús alaplé
só, bors
friss rozmaring és kakukkfű
A műveletnél mi sem egyszerűbb /főleg, ha a 'szakács szabadnapos' és van ideje otthon ténykedni, míg a konyhai kisegítő -én- dolgozik/. Olajon megpirítjuk a a húst, sózzuk, borsozzuk. Ezt követően kerülnek bele a felaprított zöldségek. Ha karamellizálódtak, és az általuk kiengedett víz elpárolgott, hozzáöntjük a Guinnest, és megvárjuk, míg a felére redukálódik. Hozzáadunk egy liter marhahúslevest és magára hagyjuk egy-másfél órára rotyogni, nagyon halk lángon. /Akár hosszabb ideig is főzhetjük, csak jót teszünk vele./ Természetesen, ha olyan kíváncsiak -és leginkább türelmetlenek- vagytok mint én, egy-két kevergetés, fedőfelemelés és belekóstolás megengedett. /Tökéletes alkalom erre például, ha a Milan lő egy gólt. Az ezt követő másfél perces eufóriában Mó azt sem venné észre, ha megcukroznám az ételt./
Köretként tökéletes a fantasztikusan tömör, omlós, édes-sós Guinness kenyér és tejszínes-parmezános-répás-vajas burgonyapüré. /Allergiásoknak a sós, főtt burgonya./
A legfontosabb, amit a Guinness gyárban beszerzett receptkártya is a lelkünkre köt: másnaposan a legfinomabb. /Főleg, ha a szakács szabadnapos.../
Száraz recept következik, már ami a bejegyzés küllemét illeti. /Maga az étel igencsak szaftos./
Semmi bevezetés, semmi mesemeskete. Túl friss az allerigás-élmény, és egy darabig még dagonyáznék az önsajnálatban, hisztérikus nagyjelenetekkel tarkítva. Mindenki másnak jobb, ha ebből kimarad.
Mó kiokoskodott egy tésztareceptet, -azóta már több százat-, amit bátran ehetek. /Bevallom, hogy a gnocchi összetevőit nem vizsgáltam meg nagyítóval. Na de... nehogy már a nyúl vigye a puskát!/
Sonkás, paradicsomos gnocchetti
Hozzávalók:
gnocchi (vagy kisebb mértű "gyöngy-barátai", az aprócska gnocchettik)
datolyaparadicsom
olívaolaj
fokhagyma
sonka
parmezán
só, bors
Olívaolajon megpirítjuk az apróra vágott fokhagymát, majd a félbevágott paradicsomokat. Néhányukat egészen nyugodtan szétnyomkodhatjuk villával.
A főzővízből -amit ugyebár sosem felejtünk el első lépésként feltenni forrni- kanalazzunk át a serpenyőbe néhány evőkanállal. Ha az időközben belepottyantott gnocchettik felbukkannak a víz felszínén, szedjük őket a szószba. Kis idő múlva adjuk hozzá a csíkokra vágott sonkát -mi serranót használtunk, de valami azt súgja, hogy szalonnával sem lehet utolsó-, majd forgassunk bele reszelt parmezánt is. /Hetente egyszer szabad. Köszi. Igazán köszi./ Néhány serpenyőzsonglőr Mó-mozdulat, ès tálalhatjuk is.
Még mielőtt kifejteném, hogy mennyire haragszom a rizstejre és a keserű étcsokoládéra, jöjjön egy kis zene, ezt dúdolom szünet nélkül. Érdemes volt érte végigülni a Hobbitot. Kicsit visszahozza a nagyon hiányzó ír hónapokat.
Múlt héten, meglehetősen szkeptikusan vettem részt egy mindenre kiterjedő allergiavizsgálaton. Egy ideje már éreztem, hogy valami nincs rendben. Sem gyomorilag, sem közérzetileg, az energiaszintemről és a takaréklángon pislákoló immunrendszeremről meg ne is beszéljünk. Aztán egy órával később a szkeptikusságom mély letargiába fordult. /Tudom Anyu, te megmondtad./
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez a téma megosztható-e itt, de végül úgy döntöttem, hogy elmesélem, mert az azért mégiscsak óriási képmutatás lenne, ha ötvenféle ételallergiám és intoleranciám ellenére továbbra is áradoznék a /kissé valóban végletes/ kávé-, csokoládé- és tejfogyasztási szokásaimról. Igen, -ugyanis számos másik cimborájuk mellet- ők a fő mumusok. Táplálkozásom alapkövei, védőbástyái, megrendíthetetlen várfalai. A kedvenceim. Voltak. Eddig.
Miután a vizsgálatot végző, végtelenül kedves hölgy /pedig úgy haragudnék rá, a francba/ közölte velem, és nem kevésbé silány eredményeket produkáló testvéremmel az ítéletet, nevezetesen, hogy a bélflórá(i)m gyakorlatilag kipusztult(ak) /vajon ők többen vannak, vagy magányos a bélflóra?/ a folyamatos gyulladástól, amit a koffein, a tejfehérje és a csokoládétól való leterheltség okoz, és hiába 'lövöm magam' nagy dózisú vitaminokkal, azoknak emiatt esélyük sincs felszívódni -, nos csak ültem a zötykölődő buszon hazafelé, és bámultam magam elé. Még fázni sem volt kedvem.
Sokat segített a hétvégi, olaszországi Mószülőlátogatás, /előrehoztuk az idei karácsonyt, a venezuelai elnök után szabadon/, a visszatérésünkig ugyanis haladékot adtam magamnak. Túl nagy lett volna a kísértés a világ legjobb eszpresszóinak, sajtjainak és édességeinek földjén, ahol a landolás után mindig tárt karokkal vár egy óriási habos cappuccino és legjobb barátja, a vaníliakrémes cornetto. Azért lelkiekben már készültem a nagy váltásra, így előkészületi intézkedés gyanánt beszereztük a kedvenc kávénk koffeinmentes változatát /még a csomagolása is visszataszítóan világoskék/, csokoládét már nem hoztunk szuvenírként magunknak, Móanyukától pedig kaptam egy szupercsinos, tűzpiros, egyszemélyes 'kotyogós' kávéfőzőt, koffeinmentes magánakcióim infrastrukturális megtámogatásaként.
Az egész faramuci helyzet olyan, mintha a Micimackó sztoriból hirtelen kihullana méz-komponens, vagy a Gilmore görlök kezéből Luke egy kegyetlen mozdulattal kiragadná a kávésbögrét. Örökre. Vagy még közérthetőbben: csoki nélkül mégis mi lenne Gombóc Artúrral?
Na persze a felnőtt énem felfogja, hogy ez nem a világ vége, és abban is megállapodtam vele, hogy nem dramatizálom túl a dolgot, valamint a hisztik számát, intenzitását és mértékét is minimálisra redukálom, de iszonyú nehéz, mert amikor becsukom a szemem, bevillan egy /egyébként meglehetősen perverz/ kép, amint egy fürdőkádban ülök /olyan gyönyörű ívesben, arany lábakon/, természetesen tejben lubickolok, és körülbástyázom magam joghurttal, sajtokkal, kakaóval, túrórudival, tejszínnel /ó, kiszaladt egy könnycsepp/ és kedvemre falatozgatok. Minden vakítóan fehér, már-már megrészegítő.
Persze kiskapuk mindenhol nyílnak, és elviekben tökéletesen lehet helyettesíteni a tiltólistára száműzött élelmiszereket. DE!
Ne ámítsuk magunkat, a mandula-, zab-, rizs-, szójatej NEM tej /mint ahogy a 90%-os étcsokoládé sem tejkrémes Milka, és a tea sem kávé/. De még csak rokonságban sincsenek. Inkább hasonlítanám bébitápszerhez. Kedd reggel, egy korty "bébitápszeres" és koffeinmentes kávé után nem tudtam eldönteni, hogy előbb rohanjak a wc-re, vagy inkább bőgjem ki magam, úgy rendesen. Azóta a kis kotyogóst szépen bepakoltam a szekrénybe, az Olaszországból hazacipelt koffeinmentes kávéval egyetemben. Rizstej sem teszi be a lábát többet az ajtónkon. Végeztünk, hatszáz!
12 év után, kedd óta nem iszom kávét. Az első három nap maga volt a pokol. Szédülés, lüktető fejfájás, állva elalvás (!). Gyakorlatilag 'végigalvajártam' azt a pár napot. Azóta jobb, de fájót dobban bele a szívem, amikor megpillantom a Mó által kikészített kávésbögrémet reggelente a konyhapulton. /Na igen, a megszokások. Még neki sem sikerült megbarátkoznia az új helyzettel./
A vásárlások időtartama a duplájára nőtt, ugyanis nem kis idő, mire az összes élelmiszer összetevőit átvizsgálom, és vádlón keresem a tejport, a tejsavót, vagy még ötszáz különböző, kreatívan elnevezett társukat.
A csokoládé? Életem, gyomrom, lelkem nagy szerelme. Főként vacsora után. Vagy helyett. Furcsa lesz nélküle.
Azt mondják, ha ezt az időszakot ügyesen, bátran és felnőtt módjára kibírom, kitisztítom a szervezetemet, utána kis mennyiségekben, alkalomadtán újra magamhoz vehetek a kedvenc hármasomból. Annak ellenére, hogy velük kapcsolatosan eddig sem a kis mennyiségeket, sem pedig a 'ritkán' fogalmat nem ismertem, jelen helyzetemben kiegyeznék ezzel az alkuval. /Vagyis baráti jobbomat nyújtom, ha nagy ritkán mártogathatok Oreot a tejeskávémba./ Addig próbálom becsapni magam azzal, hogy avokádót eszem sajt helyett és elfordítom a fejemet, ha a boltban a csokoládés-, illetve a tejtermékrészleghez érek.
Ne aggódjatok, nem fogok önsajnáló fészbúk-csoportot indítani és nem leszek megszállott allergiás, akinek nincs más témája, és a blogot sem fogom ennek szentelni. Majd biztosan újra felbukkannak írásaimban a tejszínek, sajtok, csokoládékrémek és vajas tészták. Csak kell egy kis idő, hogy a testem újra kibéküljön a lelkem kedvenceivel.
Azért a mindenfelől irányomba érkező segítség, kedves szó, ötletek és odafigyelés igazán szívmelengetőek. Mint amilyen az irodában, az asztalomon, december legcsokoládésabb napján talált gránátalma és mandarin volt, - ez utóbbiban a nevem szerepelt, szegfűszeggel kirakva. Hiába, ez a Mikulás mindenre odafigyel!
