Múlt héten, meglehetősen szkeptikusan vettem részt egy mindenre kiterjedő allergiavizsgálaton. Egy ideje már éreztem, hogy valami nincs rendben. Sem gyomorilag, sem közérzetileg, az energiaszintemről és a takaréklángon pislákoló immunrendszeremről meg ne is beszéljünk. Aztán egy órával később a szkeptikusságom mély letargiába fordult. /Tudom Anyu, te megmondtad./
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez a téma megosztható-e itt, de végül úgy döntöttem, hogy elmesélem, mert az azért mégiscsak óriási képmutatás lenne, ha ötvenféle ételallergiám és intoleranciám ellenére továbbra is áradoznék a /kissé valóban végletes/ kávé-, csokoládé- és tejfogyasztási szokásaimról. Igen, -ugyanis számos másik cimborájuk mellet- ők a fő mumusok. Táplálkozásom alapkövei, védőbástyái, megrendíthetetlen várfalai. A kedvenceim. Voltak. Eddig.
Miután a vizsgálatot végző, végtelenül kedves hölgy /pedig úgy haragudnék rá, a francba/ közölte velem, és nem kevésbé silány eredményeket produkáló testvéremmel az ítéletet, nevezetesen, hogy a bélflórá(i)m gyakorlatilag kipusztult(ak) /vajon ők többen vannak, vagy magányos a bélflóra?/ a folyamatos gyulladástól, amit a koffein, a tejfehérje és a csokoládétól való leterheltség okoz, és hiába 'lövöm magam' nagy dózisú vitaminokkal, azoknak emiatt esélyük sincs felszívódni -, nos csak ültem a zötykölődő buszon hazafelé, és bámultam magam elé. Még fázni sem volt kedvem.
Sokat segített a hétvégi, olaszországi Mószülőlátogatás, /előrehoztuk az idei karácsonyt, a venezuelai elnök után szabadon/, a visszatérésünkig ugyanis haladékot adtam magamnak. Túl nagy lett volna a kísértés a világ legjobb eszpresszóinak, sajtjainak és édességeinek földjén, ahol a landolás után mindig tárt karokkal vár egy óriási habos cappuccino és legjobb barátja, a vaníliakrémes cornetto. Azért lelkiekben már készültem a nagy váltásra, így előkészületi intézkedés gyanánt beszereztük a kedvenc kávénk koffeinmentes változatát /még a csomagolása is visszataszítóan világoskék/, csokoládét már nem hoztunk szuvenírként magunknak, Móanyukától pedig kaptam egy szupercsinos, tűzpiros, egyszemélyes 'kotyogós' kávéfőzőt, koffeinmentes magánakcióim infrastrukturális megtámogatásaként.
Az egész faramuci helyzet olyan, mintha a Micimackó sztoriból hirtelen kihullana méz-komponens, vagy a Gilmore görlök kezéből Luke egy kegyetlen mozdulattal kiragadná a kávésbögrét. Örökre. Vagy még közérthetőbben: csoki nélkül mégis mi lenne Gombóc Artúrral?
Na persze a felnőtt énem felfogja, hogy ez nem a világ vége, és abban is megállapodtam vele, hogy nem dramatizálom túl a dolgot, valamint a hisztik számát, intenzitását és mértékét is minimálisra redukálom, de iszonyú nehéz, mert amikor becsukom a szemem, bevillan egy /egyébként meglehetősen perverz/ kép, amint egy fürdőkádban ülök /olyan gyönyörű ívesben, arany lábakon/, természetesen tejben lubickolok, és körülbástyázom magam joghurttal, sajtokkal, kakaóval, túrórudival, tejszínnel /ó, kiszaladt egy könnycsepp/ és kedvemre falatozgatok. Minden vakítóan fehér, már-már megrészegítő.
Persze kiskapuk mindenhol nyílnak, és elviekben tökéletesen lehet helyettesíteni a tiltólistára száműzött élelmiszereket. DE!
Ne ámítsuk magunkat, a mandula-, zab-, rizs-, szójatej NEM tej /mint ahogy a 90%-os étcsokoládé sem tejkrémes Milka, és a tea sem kávé/. De még csak rokonságban sincsenek. Inkább hasonlítanám bébitápszerhez. Kedd reggel, egy korty "bébitápszeres" és koffeinmentes kávé után nem tudtam eldönteni, hogy előbb rohanjak a wc-re, vagy inkább bőgjem ki magam, úgy rendesen. Azóta a kis kotyogóst szépen bepakoltam a szekrénybe, az Olaszországból hazacipelt koffeinmentes kávéval egyetemben. Rizstej sem teszi be a lábát többet az ajtónkon. Végeztünk, hatszáz!
12 év után, kedd óta nem iszom kávét. Az első három nap maga volt a pokol. Szédülés, lüktető fejfájás, állva elalvás (!). Gyakorlatilag 'végigalvajártam' azt a pár napot. Azóta jobb, de fájót dobban bele a szívem, amikor megpillantom a Mó által kikészített kávésbögrémet reggelente a konyhapulton. /Na igen, a megszokások. Még neki sem sikerült megbarátkoznia az új helyzettel./
A vásárlások időtartama a duplájára nőtt, ugyanis nem kis idő, mire az összes élelmiszer összetevőit átvizsgálom, és vádlón keresem a tejport, a tejsavót, vagy még ötszáz különböző, kreatívan elnevezett társukat.
A csokoládé? Életem, gyomrom, lelkem nagy szerelme. Főként vacsora után. Vagy helyett. Furcsa lesz nélküle.
Azt mondják, ha ezt az időszakot ügyesen, bátran és felnőtt módjára kibírom, kitisztítom a szervezetemet, utána kis mennyiségekben, alkalomadtán újra magamhoz vehetek a kedvenc hármasomból. Annak ellenére, hogy velük kapcsolatosan eddig sem a kis mennyiségeket, sem pedig a 'ritkán' fogalmat nem ismertem, jelen helyzetemben kiegyeznék ezzel az alkuval. /Vagyis baráti jobbomat nyújtom, ha nagy ritkán mártogathatok Oreot a tejeskávémba./ Addig próbálom becsapni magam azzal, hogy avokádót eszem sajt helyett és elfordítom a fejemet, ha a boltban a csokoládés-, illetve a tejtermékrészleghez érek.
Ne aggódjatok, nem fogok önsajnáló fészbúk-csoportot indítani és nem leszek megszállott allergiás, akinek nincs más témája, és a blogot sem fogom ennek szentelni. Majd biztosan újra felbukkannak írásaimban a tejszínek, sajtok, csokoládékrémek és vajas tészták. Csak kell egy kis idő, hogy a testem újra kibéküljön a lelkem kedvenceivel.
Azért a mindenfelől irányomba érkező segítség, kedves szó, ötletek és odafigyelés igazán szívmelengetőek. Mint amilyen az irodában, az asztalomon, december legcsokoládésabb napján talált gránátalma és mandarin volt, - ez utóbbiban a nevem szerepelt, szegfűszeggel kirakva. Hiába, ez a Mikulás mindenre odafigyel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése