Végre megismerkedtünk, az édesburgonya és én. Régóta kerülgettem már és csak nem hagyta nyugodni a kìváncsiságomat.
Gondoltam, most, hogy "itt van az ősz, itt van újra", félreteszem a jó kis testes téli receptjeinket, és bevetem legújabb kedvencemet, az édesburgonya krémlevest.
Hasonlìthatnám a sütőtökhöz, de nem mondanék igazat, mert a szìnén kìvül ÉDESkevés a közös pont.
A burgonyàkat meghámoztuk, és apró kockákra vágtuk. /Füllentettem a királyi többessel, ugyanis ezt mind a kés-zsonglőr Mó vitte véghez./ A kis narancs kockákat egy tálban összeforgattuk néhány gerezd fokhagymával /itt léptem én a képbe/, nagyobb darabokra szeletelt vöröshagymával, sóval, borssal, illetve olìvaolajjal, majd egy sütőpapìrral borìtott tepsiben, nagyjàbòl 20 percre, 200 fokos sütőbe tettük. Miután szépen összekaramellizálòdtak, nekiestünk a botmixerrel, közben pedig fokozatosan adagoltunk hozzá forró vizet. Mivel a tejszìnnel való bűnös viszonyomnak véget kellett vetnem, -a krémleves pedig mi mástòl lenne kémes, mint a zsìrdús tejszìntől-, kénytelen voltam új alternatìva után nézni. Dobpergés és tapsvihar a kókusztejnek! Legszìvesebben egy húzásra kikortyolgatnám a konzervdobozból /vállalva minden esetleges vágási sérülést/. A kókusztejnek van egy olyan jó /vagy rossz/ tulajdonsága, hogy főzés közben elveszìti kókuszosságát, ìgy semleges sűrìtőként /selymesìtőként, hmmm.../ viselkedik. Az ára egy kicsit valóban szìvbemarkoló, na de egy ilyen téli -akarom mondani őszi- kényeztető vacsora megérdemli néhanap.
A sózással ne spóroljunk, az édesburgonya neve nem véletlenül az, ami, tehát valóban elkél a sós ellensúlyozás.
Tetszőleges sűrűségűre higìtható.
Az ott a tetején nem parmezán /vagy valami nagy huncutság tortént/.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése