Egri csillámok

Eger a kedvenc magyar városom. Egyrészt mert gyönyörű, másrészt talán azért szívemhez közeli úticél, mert ez az első kirándulás a gyermekkoromból, aminek a felidézéséhez nem kell felcsapnom a családi fényképalbumot azt keresve, hogy néhány esztendős tejfölszőkeségem épp merre járt és mit látott az akkor még beláthatatlan nagyvilágból. Valahogy az egri vár és Dobó kapitány síremléke beleégett a szürkeállományomba. Azóta többször meglátogattam, viszont Mónak még sosem tudtam megmutatni. Így amikor választhattam egy várost a születésnapom alkalmából, nem sokat teketóriáztam. Móval egyébként hiszünk a háromnapos városlátogatásban. Az pont annyi idő, amíg kényelmesen felveszed a hely ritmusát, és egy kicsit a részeddé is válik, mint ahogy 3 napra te is a város része leszel.  

Irány Eger! Vagy ahogy Mó mondja, "Egér". A magyarul tanuló külföldiek egy ideig ódzkodnak az ékezetes magánhangzóinktól, aztán egyszer csak ráharapnak, és lelkesen, boldogan és büszkén használják, ha kell, ha nem. Így lesz az ajtóból "ajtő", a borjúlábszárból "borjúlábszőr", vörösborból "vörösbőr". Vagy penészes sajtból /pirulás, khm-khm/ "péniszes sajt". /DE ezt nem tőlem tudjátok./

Hogy miért érdemes néhány napot Egerben és környékén, az év legcsodálatosabb évszakában eltölteni?

• A legelső kellemes meglepetés a vonatút volt. Tiszta, pontos, modern, gyors. /Felettébb gyanús./ Már a járat neve is mesés: Egri csillagok IC. 
• Az egriek végtelenül kedvesek, vendégszeretők, mosolygósak és udvariasak. /Néha komolyan úgy tűnt, mintha átléptük volna a határt valami megmagyarázhatatlan csoda folytán. Pedig nem. Tényleg közvetlenek. Nem ugranak ijedtükben három métert, ha információt kérsz az utcán. Sőt, maguktól veszik észre a tájékozódási problémában szenvedőket. Például engem./
• Bor és még több bor. /Ezt nem ragoznám. De azért az Egri Kéjbort jól megjegyeztem magamnak./
• Pisztráng. /Fokhagymás és mandulás. Röviden./
• Titokzatos nevű egri gömbpalacsinta. /Sajnos sosem jutott neki hely a gyomrunkban. Jó ürügy a visszatérésre./
• Tisztaság. 
• Termálfürdő. Bár az ismét világossá vált, hogy a forróvízben, egyhelyben üldögélés még mindig nem az én műfajom, /másfél órát bírtam, belépéstől kilépésig, amiben már egy 'nevörending' hajszárítás is benne foglaltatik/ igazán kikapcsoló tevékenység. 
• Egerben található az Év fája (2012). /Ezt egy mellettünk elhaladó, és a fényképezőmet észrevevő kedves gyalogostól tudtuk meg. Újabb példa a közvetlenségükre. Amúgy kísérteties.. Ez már a második alkalom az elmúlt időszakban, hogy fotósnak néztek. És még mindig nincs névjegykártyám./
• Palacsintavár. /Ezerízű gigapalacsinták. Pedig annyira nem vagyok oda a palacsintáért. Múlt hétvégén be is vallottam szegény anyukámnak, miután kisütött vagy százat./
• Érsekkert. /"Színjátszós" így, ősszel. A közepén hatalmas szökőkút. A padjain üldögélve nem tudtuk eldönteni, hogy inkább Londont, vagy Párizst idézi fel bennünk./
• Cukrászdák.
• Szépasszonyvölgy. /Egy kört érdemes tenni, bár pincelátogatás céljából talán hasznosabb más helyszíneket, termelőket is felkeresni./
• Város a város alatt, avagy a régi, érseki pincerendszer. /Kriszti kolléganőm tanácsát követve- az óriáspalacsintával egyetemben- ezt is kipróbáltuk, nem bántuk meg./
• Rác templom. /Lenyűgöző az ikonosztáza. Ezt én mondom, aki nem rajong a túldíszített templomoktért. Egy kivétel már van./
• Líceum. /Sajnos ezúttal a csillagvizsgálóról és a csodaszép Főegyházmegyei Könyvtárról lemaradtunk. Pedig már úgy magamba szippantottam volna egy kis igazi könyvtárillatot! Legközelebbre maradt./
• Az apró részletek. Eger telis tele van miniatűr meglepetésekkel. /Lehet, hogy valójában ezek az apróságok mindenhol megbújnak, csak eddig nem különösebben fordítottam figyelmet rájuk, de itt nem tudtam nem észrevenni őket, bepillantva egy-egy nyitva felejtett kapun. Na igen, és azok a faragott kapuk?!/
• Gyalogosan bejárható minden. /Némi bor-aláfestéssel gyorsabban is, mint gondolnánk./
• Lépésről-lépésre szippanthatjuk magunkba a kultúrát és a történelmet, amolyan természetes velejáróként. Nem ütközünk minden sarkon minaret-hűtőmágnes árusba.
• + 1: Az idős bácsi csillogó szemei, akit a Bazilika lépcsőjénél segítettünk fel, miután elesett a borzalmas állapotú lépcsőkben megbotolva. 

Mindenki hagyta magát meggyőzni?

Bimbóhasadás

Egy kicsit mindig elkap a rettegés, amikor Mó egyedül indul el bevásárolni. Pedig nem kellene féltenem, mert már magyarul is abszolút jól tud érdeket érvényesíteni /jajnekem/, és mogorva krumpliárus néniket két magyar szóval levenni a lábukról. Tulajdonképpen jobb is az, amikor ő intézi a piaci beszerzést, mert garantáltan a a legszebb portékával tér haza. A legmosolygósabb almákkal és a legroppanósabb szemű szőlőfürtökkel. Néha viszont kifejezetten meglepő dolgokkal. 

Legutóbb azzal a kérdéssel hívott fel zöldségválogatás közben, hogy "Ugye szereted a kelbimbót?". Néma csend volt a válaszom. "Ó, de sosem mondtad, hogy nem szereted." Valóban. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én zöldség-és gyümölcskerülő olaszom, -aki csak a jól bevált fajtákat fogyasztja, nem túl nagy gyakorisággal és sosem nyersen- kelbimbóvásárlásra adja majd a fejét. De nem volt mit tenni, mert akkor már ott lapult a zsákban egy zacskó a tökéletes kis minikáposztákból.

Mó meglátogatta a kedvenc húsboltunkat is, így összeállt az aznapi vacsora: saltimbocca, kelbimbókörettel. Mivel a hús a Férfi reszortja, rám maradt a zöldség. Szkeptikusan álltam neki, és megkockáztatom, hogy még fintorogtam is közben.

A végeredmény falakat döntött le és két évtized gyűlöletét oldotta fel. Miután Mó tányérjáról is ellopkodtam a zöld elemeket, meg kell állapítanom, hogy szeretem a kelbimbót. /Azért a biztonság kedvéért, érthetően kinyilvánítottam, hogy a tökfőzeléket és zöldbabból készült társát megdönthetetlenül utálom. Ki tudja? Ezek után bármi előfordulhat a konyhánkban./

A körethez eltávolítottam a külső, sérült levélkéket, majd pár percre, forrásban lévő, sós vízbe dobtam a kis zöld golyókat, ezt követően pedig sokkoló, jéghideg vízfürdőben részesítettem őket. /Még mindig fintorogva./ Félbevágásuk után a serpenyőben landoltak, felforrósított olaj és vaj keverékén, amiben egy összeroppantott gerezd fokhagyma is ugrándozott. Vékony szeletekre vágtam egy fél chili paprikát, azt is hozzáadtam, só és borsszórás kíséretében. Aranyszínűre pirítottam őket. /Pirított vaj-illatfelhő. Fintorgás alábbhagy./

Sehol a gyermekkoromból felsejlő keserű utóíz, csak roppanós, pirult minikel. /Na de most komolyan. Tényleg nem a "sok chilivel és sok borssal bármi ehető"-kategória. Én mondom./

Ja, hogy a húsról még nem is meséltem? 

Becsületes nevén saltimbocca alla Romana, amit mi annyiban becstelenítettünk meg, hogy az eredeti verzióban szereplő olasz prosciutto crudo helyett spanyol serrano sonkát használtunk.

Csípem a beszédes nevű olasz ételeket, mint például a tiramisu ('dodj fel'), vagy ez is: a 'saltare in bocca' kifejezés kényelmes elharapása, ami valami olyasmit jelent, hogy 'ugrás a szájba'.   

A húst -jelen esetben vékonyra szeletelt borjúdiót- klopfoljuk, sózzuk, borsozzuk, ráhelyezünk egy friss zsályalevelet és egy szelet sonkát. 

A másik felét lisztbe mártjuk, és lisztes felével lefelé helyezzük a serpenyőbe. Mó -északi lévén- vajat használ hozzá. /Erős a gyanúm, hogy minden egyes alkalommal, ha csak félig elfordítom a fejemet, hozzáad még egy vajdarabkát az ételhez./ Pirulás után megfordítjuk. Csodák csodája, nem fog szétesni. /Bár attól tartok, hogy ez kizárólag azért nem következett be, mert nem én csináltam. Akkor már rég atomjaira hullott volna, velem együtt./ A hússzeleteket kivesszük, az utánuk visszamaradt zsiradékra öntsünk fehérbort, majd forraljuk egy kicsit. A végén pottyantsunk bele még egy darabka vajat /biztos, ami biztos/. Szépen besűríti majd a szaftunkat. Ebbe szedjük vissza a húsokat, pár másodpercig rotyogtassuk, és tálalhatjuk is. Kedvenc borral a legjobb.

Végezetül, a bejegyzése eme abszolút nem ideillő pontján, egy kis ráadásként, fogadjátok szeretettel Ludwig úr egyik hajnali mutatványát, -egy megkérdőjelezhető minőségű telefonos házi videón- és legyetek szemtanúi annak, ahogy a kis torkosborz fő ellenségével, a gravitációval küzd. /Nem, még sosem mondta senki, hogy kisbabákkal és kisállatokkal bármit el lehet adni. Soha./

Denevérhörcsög bevetésen!

Én pedig nagy változások előtt, de itthon, -ahol a legszebbek és legropogósabbak a lehulló falevelek- biztonságban, október legszebb hétvégéjén, kocsonyával az asztalon. Nagymama valahonnan megneszelte a dolgot.

Fesön

A legutóbbi bejegyzést a MC Fashion Days-ről tett fél mondatommal zártam, ezt hadd folytassam vele. Nem, nem fogok részletes élménybeszámolót írni, azt majd jobbnál-jobb divatbloggereink elvégzik /vélhetően sokkal nagyobb szakmai hozzáértéssel/. Inkább csak egyetlen fotót osztanék meg ezen a ponton, korábban is említett elfogultságomat alátámasztandó.

Ígérem, hogy egyszer megtanulok fotózni. Egyébként, pont, amikor ez a mondat elhagyta a számat a Zoe Phobic divatbemutató előtt, az első sorban üldögélve, hátulról odajött egy hölgy, és megkérdezte, hogy fotózni fogok-e az esemény alatt. Nyilvánvaló volt, hogy ő bizony elégedetlen a hátsó sorban lévő helyével, és az én, egy órája lefoglalt, kiváló stratégiai pozícióban lévő székemre pályázik. Nos, ez a hátsó gondolatom, védekező reakcióként egy lendületes "persze" formájában tört utat magának a külvilágba. A hölgy következő mondatát azóta sem tudtam feldolgozni. "De jó, akkor kérhetek egy névjegykártyát?" A kérdőjel manifesztálódásának utolsó görbülete óta azon töröm a fejemet, hogy 1) hogy szúrhatta ki az én, -hatalmas objektívek dzsungelében elvesző- alapobjektívvel rendelkező gépemet, 2) ha lenne névjegykártyám /ó, hogy miért nincs?!/, vajon mit is írhatnék rá a nevemen kívül. Valahogy egyetlen kifejezés rajzolódik ki ezzel kapcsolatosan a homályból: szabadúszó. De addig nem erőltetem a témát, amíg maximum így egészíteném ki a "titulusomat": 'szabadúszó (az árral szemben)'. Névjegykártyán nem mutatnak jól a zárójelek. Na, de tragikomikus fordulatból épp elég lesz ennyi egy bejegyzésbe.

A fenti ruha a Zoe Phobic bemutató fináléjaként libbent a kifutóra, elkápráztatva gyakorlatilag mindenkit. De az ezt megelőző darabok is varázslatosak voltak, mind anyagukban, mind színeikben. Na és azok a válltömések és vállmegoldások?! Hogy a cipőválasztásról ne is beszéljek. A lehető legjobb döntés volt a bakancs, szívemből szólt. /Minél tovább néztem az extra magas platócipőkben előttem elhaladó modelleket, annál inkább elment a kedvem a magassarkú viselésétől./  

Szimon Ágó legújabb, tavaszi-nyári kollekciója mellett az Iner show-ja láttán maradt tátva a szánk Móval. A pulik után az erdei állatok is telitalálatnak bizonyultak. /Ó, az a nyuszikás ruha!/ 

Továbbá ajánlom mindenki szíves figyelmébe az eVe ékszereit, mert olyannyira becsillogták magukat az elmémbe a rezes csodák, hogy legszívesebben addig aggatnám magamra őket, amíg nem maradna szabad testfelület rajtam. 

Voltak azonban olyan kreációk, amik még az én lázadó, újdonságot szomjazó, ellentmondásokat kedvelő, művészlelkemnek is befogadhatatlannak bizonyultak. Gyakorlatilag felidézték azokat a gyerekkori estéket, amikor "divatbemutatóst" játszottunk, felhasználva a fellelhető összes bizsut, klipszeket, hajcsatokat, pörgős "lambada" szoknyát neon-neylon "biciklis" nadrággal, és persze az avas illatú, arany tubusos, orosz rúzst, ami alapállapotban zöld színű volt, ám testhőmérséklet hatására a legkevésbé sem szolidnak mondható fuksziára váltott. Aláfestésként Demjén Rózsi szólt. Kazettáról. Na, ilyen képek villantak be néhány kollekció láttán.  

Beleszerettem viszont egy mosógépbe. Ez nálam óriási szó, ugyanis nem fűznek mély érzelmek elektronikai eszközökhöz. Azt sem tudnám megmondani, hogy a saját telefonom milyen típusú. Azzal a kérdéssel, hogy mi az az 'ájfón', vagy 'ájpad' pedig végképp zavarba lehetne hozni. Egyszerűen nem érdekel, nem hoz lázba, nem lelkesít. Azaz akad egyetlen kivétel, amit sokszor, jól érthetően Mó tudtára is adok: a KitchenAid pompás habverői. Na, azok szíven ütnek. Főleg almazöld színben.

Mezei látogatóként /csúnya szóval vásárlóként, még csúnyábban fogyasztóként/ konklúzióim a következők:

• Igazán nagy kár, hogy a vígan, ingyen cidert és pezsgőt kortyolgató, 14 éves "fashion queeneknek" nem az én anyukám az anyukájuk.
• Nem túl hízelgő egy, a bejáraton éppen csak belépő nőnek- aki az otthonról való elindulása pillanatában még egészen ki volt békülve az aznapi megjelenésével- plasztikai műtétre jogosító kedvezményt ajánlani, teljes átéléssel. Innen egyenes út vezetett az alkoholos- vagy esetemben- csokoládés standhoz.
• A cider és a pezsgő továbbra sem a kedvenceim, pedig biztosan nagyon stílusos mindkettő.
• Legközelebb vászontáskával felszerelkezve megyek, és nem adom el a lelkemet. /Azaz nem úgy megyek oda egy hostesslányhoz, hogy "Mit kell tennem, hogy kapjak egy ilyen táskát?", miközben a többkilónyi, előtte begyűjtött, csúszós prospektusokat igyekszem egy kézzel egyensúlyban tartani./ Aztán vaku villan, közösségi oldalra a márkajelzéses kép felkerül. Prospektusok az ajándékszatyorban hazacipelve, majd természetesen néhány napnyi ide-oda pakolgatás után kidobva. A plasztikai sebészet ajándékutalványával egyetemben. /Valószínűleg ezen a ponton többen felszisszennek. Igen, ilyenkor nekem is eszembe jutnak az értelmetlenül kiirtott erdők./ 
• KELL egy névjegykártya. /És az isteni sugallat, hogy mit írjak rá./
• Nagyon tehetségesek a tervezőink. Kár, hogy a divatmagazinok -tisztelet a kivételnek- ezt kampányszerűen hirdetik, azonban a lapjuk hasábjain már annál kevésbé. Várom azt az időt, amikor a magyar- és a külföldi divatanyagok aránya kiegyenlített lesz. És itt nem csak a már befutott tervezőinkre gondolok. 
• Jó néha kizökkenni a megszokottból, át egy -kívülről- varázslatosnak tűnő világba és órákig nem gondolni semmi másra, csak elmerülni a szebbnél szebb -és adott esetben sokkolóbbnál sokkolóbb- ruhákban, anyagokban, és ünnepelni a tervezőket, akik a mieink.