Bimbóhasadás

Egy kicsit mindig elkap a rettegés, amikor Mó egyedül indul el bevásárolni. Pedig nem kellene féltenem, mert már magyarul is abszolút jól tud érdeket érvényesíteni /jajnekem/, és mogorva krumpliárus néniket két magyar szóval levenni a lábukról. Tulajdonképpen jobb is az, amikor ő intézi a piaci beszerzést, mert garantáltan a a legszebb portékával tér haza. A legmosolygósabb almákkal és a legroppanósabb szemű szőlőfürtökkel. Néha viszont kifejezetten meglepő dolgokkal. 

Legutóbb azzal a kérdéssel hívott fel zöldségválogatás közben, hogy "Ugye szereted a kelbimbót?". Néma csend volt a válaszom. "Ó, de sosem mondtad, hogy nem szereted." Valóban. Meg sem fordult a fejemben, hogy az én zöldség-és gyümölcskerülő olaszom, -aki csak a jól bevált fajtákat fogyasztja, nem túl nagy gyakorisággal és sosem nyersen- kelbimbóvásárlásra adja majd a fejét. De nem volt mit tenni, mert akkor már ott lapult a zsákban egy zacskó a tökéletes kis minikáposztákból.

Mó meglátogatta a kedvenc húsboltunkat is, így összeállt az aznapi vacsora: saltimbocca, kelbimbókörettel. Mivel a hús a Férfi reszortja, rám maradt a zöldség. Szkeptikusan álltam neki, és megkockáztatom, hogy még fintorogtam is közben.

A végeredmény falakat döntött le és két évtized gyűlöletét oldotta fel. Miután Mó tányérjáról is ellopkodtam a zöld elemeket, meg kell állapítanom, hogy szeretem a kelbimbót. /Azért a biztonság kedvéért, érthetően kinyilvánítottam, hogy a tökfőzeléket és zöldbabból készült társát megdönthetetlenül utálom. Ki tudja? Ezek után bármi előfordulhat a konyhánkban./

A körethez eltávolítottam a külső, sérült levélkéket, majd pár percre, forrásban lévő, sós vízbe dobtam a kis zöld golyókat, ezt követően pedig sokkoló, jéghideg vízfürdőben részesítettem őket. /Még mindig fintorogva./ Félbevágásuk után a serpenyőben landoltak, felforrósított olaj és vaj keverékén, amiben egy összeroppantott gerezd fokhagyma is ugrándozott. Vékony szeletekre vágtam egy fél chili paprikát, azt is hozzáadtam, só és borsszórás kíséretében. Aranyszínűre pirítottam őket. /Pirított vaj-illatfelhő. Fintorgás alábbhagy./

Sehol a gyermekkoromból felsejlő keserű utóíz, csak roppanós, pirult minikel. /Na de most komolyan. Tényleg nem a "sok chilivel és sok borssal bármi ehető"-kategória. Én mondom./

Ja, hogy a húsról még nem is meséltem? 

Becsületes nevén saltimbocca alla Romana, amit mi annyiban becstelenítettünk meg, hogy az eredeti verzióban szereplő olasz prosciutto crudo helyett spanyol serrano sonkát használtunk.

Csípem a beszédes nevű olasz ételeket, mint például a tiramisu ('dodj fel'), vagy ez is: a 'saltare in bocca' kifejezés kényelmes elharapása, ami valami olyasmit jelent, hogy 'ugrás a szájba'.   

A húst -jelen esetben vékonyra szeletelt borjúdiót- klopfoljuk, sózzuk, borsozzuk, ráhelyezünk egy friss zsályalevelet és egy szelet sonkát. 

A másik felét lisztbe mártjuk, és lisztes felével lefelé helyezzük a serpenyőbe. Mó -északi lévén- vajat használ hozzá. /Erős a gyanúm, hogy minden egyes alkalommal, ha csak félig elfordítom a fejemet, hozzáad még egy vajdarabkát az ételhez./ Pirulás után megfordítjuk. Csodák csodája, nem fog szétesni. /Bár attól tartok, hogy ez kizárólag azért nem következett be, mert nem én csináltam. Akkor már rég atomjaira hullott volna, velem együtt./ A hússzeleteket kivesszük, az utánuk visszamaradt zsiradékra öntsünk fehérbort, majd forraljuk egy kicsit. A végén pottyantsunk bele még egy darabka vajat /biztos, ami biztos/. Szépen besűríti majd a szaftunkat. Ebbe szedjük vissza a húsokat, pár másodpercig rotyogtassuk, és tálalhatjuk is. Kedvenc borral a legjobb.

Végezetül, a bejegyzése eme abszolút nem ideillő pontján, egy kis ráadásként, fogadjátok szeretettel Ludwig úr egyik hajnali mutatványát, -egy megkérdőjelezhető minőségű telefonos házi videón- és legyetek szemtanúi annak, ahogy a kis torkosborz fő ellenségével, a gravitációval küzd. /Nem, még sosem mondta senki, hogy kisbabákkal és kisállatokkal bármit el lehet adni. Soha./

Denevérhörcsög bevetésen!

Én pedig nagy változások előtt, de itthon, -ahol a legszebbek és legropogósabbak a lehulló falevelek- biztonságban, október legszebb hétvégéjén, kocsonyával az asztalon. Nagymama valahonnan megneszelte a dolgot.

Fesön

A legutóbbi bejegyzést a MC Fashion Days-ről tett fél mondatommal zártam, ezt hadd folytassam vele. Nem, nem fogok részletes élménybeszámolót írni, azt majd jobbnál-jobb divatbloggereink elvégzik /vélhetően sokkal nagyobb szakmai hozzáértéssel/. Inkább csak egyetlen fotót osztanék meg ezen a ponton, korábban is említett elfogultságomat alátámasztandó.

Ígérem, hogy egyszer megtanulok fotózni. Egyébként, pont, amikor ez a mondat elhagyta a számat a Zoe Phobic divatbemutató előtt, az első sorban üldögélve, hátulról odajött egy hölgy, és megkérdezte, hogy fotózni fogok-e az esemény alatt. Nyilvánvaló volt, hogy ő bizony elégedetlen a hátsó sorban lévő helyével, és az én, egy órája lefoglalt, kiváló stratégiai pozícióban lévő székemre pályázik. Nos, ez a hátsó gondolatom, védekező reakcióként egy lendületes "persze" formájában tört utat magának a külvilágba. A hölgy következő mondatát azóta sem tudtam feldolgozni. "De jó, akkor kérhetek egy névjegykártyát?" A kérdőjel manifesztálódásának utolsó görbülete óta azon töröm a fejemet, hogy 1) hogy szúrhatta ki az én, -hatalmas objektívek dzsungelében elvesző- alapobjektívvel rendelkező gépemet, 2) ha lenne névjegykártyám /ó, hogy miért nincs?!/, vajon mit is írhatnék rá a nevemen kívül. Valahogy egyetlen kifejezés rajzolódik ki ezzel kapcsolatosan a homályból: szabadúszó. De addig nem erőltetem a témát, amíg maximum így egészíteném ki a "titulusomat": 'szabadúszó (az árral szemben)'. Névjegykártyán nem mutatnak jól a zárójelek. Na, de tragikomikus fordulatból épp elég lesz ennyi egy bejegyzésbe.

A fenti ruha a Zoe Phobic bemutató fináléjaként libbent a kifutóra, elkápráztatva gyakorlatilag mindenkit. De az ezt megelőző darabok is varázslatosak voltak, mind anyagukban, mind színeikben. Na és azok a válltömések és vállmegoldások?! Hogy a cipőválasztásról ne is beszéljek. A lehető legjobb döntés volt a bakancs, szívemből szólt. /Minél tovább néztem az extra magas platócipőkben előttem elhaladó modelleket, annál inkább elment a kedvem a magassarkú viselésétől./  

Szimon Ágó legújabb, tavaszi-nyári kollekciója mellett az Iner show-ja láttán maradt tátva a szánk Móval. A pulik után az erdei állatok is telitalálatnak bizonyultak. /Ó, az a nyuszikás ruha!/ 

Továbbá ajánlom mindenki szíves figyelmébe az eVe ékszereit, mert olyannyira becsillogták magukat az elmémbe a rezes csodák, hogy legszívesebben addig aggatnám magamra őket, amíg nem maradna szabad testfelület rajtam. 

Voltak azonban olyan kreációk, amik még az én lázadó, újdonságot szomjazó, ellentmondásokat kedvelő, művészlelkemnek is befogadhatatlannak bizonyultak. Gyakorlatilag felidézték azokat a gyerekkori estéket, amikor "divatbemutatóst" játszottunk, felhasználva a fellelhető összes bizsut, klipszeket, hajcsatokat, pörgős "lambada" szoknyát neon-neylon "biciklis" nadrággal, és persze az avas illatú, arany tubusos, orosz rúzst, ami alapállapotban zöld színű volt, ám testhőmérséklet hatására a legkevésbé sem szolidnak mondható fuksziára váltott. Aláfestésként Demjén Rózsi szólt. Kazettáról. Na, ilyen képek villantak be néhány kollekció láttán.  

Beleszerettem viszont egy mosógépbe. Ez nálam óriási szó, ugyanis nem fűznek mély érzelmek elektronikai eszközökhöz. Azt sem tudnám megmondani, hogy a saját telefonom milyen típusú. Azzal a kérdéssel, hogy mi az az 'ájfón', vagy 'ájpad' pedig végképp zavarba lehetne hozni. Egyszerűen nem érdekel, nem hoz lázba, nem lelkesít. Azaz akad egyetlen kivétel, amit sokszor, jól érthetően Mó tudtára is adok: a KitchenAid pompás habverői. Na, azok szíven ütnek. Főleg almazöld színben.

Mezei látogatóként /csúnya szóval vásárlóként, még csúnyábban fogyasztóként/ konklúzióim a következők:

• Igazán nagy kár, hogy a vígan, ingyen cidert és pezsgőt kortyolgató, 14 éves "fashion queeneknek" nem az én anyukám az anyukájuk.
• Nem túl hízelgő egy, a bejáraton éppen csak belépő nőnek- aki az otthonról való elindulása pillanatában még egészen ki volt békülve az aznapi megjelenésével- plasztikai műtétre jogosító kedvezményt ajánlani, teljes átéléssel. Innen egyenes út vezetett az alkoholos- vagy esetemben- csokoládés standhoz.
• A cider és a pezsgő továbbra sem a kedvenceim, pedig biztosan nagyon stílusos mindkettő.
• Legközelebb vászontáskával felszerelkezve megyek, és nem adom el a lelkemet. /Azaz nem úgy megyek oda egy hostesslányhoz, hogy "Mit kell tennem, hogy kapjak egy ilyen táskát?", miközben a többkilónyi, előtte begyűjtött, csúszós prospektusokat igyekszem egy kézzel egyensúlyban tartani./ Aztán vaku villan, közösségi oldalra a márkajelzéses kép felkerül. Prospektusok az ajándékszatyorban hazacipelve, majd természetesen néhány napnyi ide-oda pakolgatás után kidobva. A plasztikai sebészet ajándékutalványával egyetemben. /Valószínűleg ezen a ponton többen felszisszennek. Igen, ilyenkor nekem is eszembe jutnak az értelmetlenül kiirtott erdők./ 
• KELL egy névjegykártya. /És az isteni sugallat, hogy mit írjak rá./
• Nagyon tehetségesek a tervezőink. Kár, hogy a divatmagazinok -tisztelet a kivételnek- ezt kampányszerűen hirdetik, azonban a lapjuk hasábjain már annál kevésbé. Várom azt az időt, amikor a magyar- és a külföldi divatanyagok aránya kiegyenlített lesz. És itt nem csak a már befutott tervezőinkre gondolok. 
• Jó néha kizökkenni a megszokottból, át egy -kívülről- varázslatosnak tűnő világba és órákig nem gondolni semmi másra, csak elmerülni a szebbnél szebb -és adott esetben sokkolóbbnál sokkolóbb- ruhákban, anyagokban, és ünnepelni a tervezőket, akik a mieink.

Zöld x zöld

Spontán ötletekből születnek csak igazán jó dolgok. /Éljenek a közhelyek!/

Ilyen az alábbi receptúra, amely elkészítésének több apropója is volt. Egyrészt az a gyakran visszatérő és nyugodni nem hagyó gondolatom, hogy vajon miért nem folyhat tejszín a csapból. A másik, tésztavacsorát sürgető tényező a tészta-és kávébeszállítóinktól /Mószülők/ legutóbb kapott, dundi csomag bazsalikomos penne, ami zöld, mint a méreg és ízesítés nélkül is megállná a helyét. /Ez az egy szerencséje van, a pennét ugyanis nem túlzottan kedvelem. Ha csak ránézek, felidézi az iskolai menzán nagy sláger szétfőtt, szottyos, olajban tocsogó szarvacska tésztát valami víz-szaftú pörkölttel. Ezt azóta sem utálom kevésbé. Így ha csak tehetem, erősen kampányolok Mónál a hosszú, villára csavarható tésztákért. Azok elfogyasztása legalább némi kihívást hordoz magában. Természetesen nem kizáró tényező az alábbi recept elkészitésénél a normàl "fehér" tészta sem. Meg amúgy is, lehet, hogy ez csak az én hisztim, és sok iskolatársamnak pont ez volt a kedvence az iskolai konyha szìnes repertoárjából. Mivel lételemem az egyensúly, dicséretként rögtön el kell mondanom, hogy ugyanakkor vannak olyan ételek, amiket pont "menzás-beütésük" miatt szeretek./ 

Ha zöld penne, akkor cukorborsó. Ha cukorborsó, akkor tejszín. Ha tejszín akkor főtt sonka. Valami ilyen gondolatmenet szülte múlt keddi vacsoránkat /elméleti síkon, és természetesen nem munkaidőben/, amit hevesen dobogó szívvel elküldtem e-mailben az éppen otthon pihenő Mónak, aki mindenféle cenzúra nélkül jóváhagyta azt. /Szívdobogás alábbhagy. Sikerült nem meggyaláznom a szent pastát nem hozzá méltó összetevővel. Merthogy néha vannak hajmeresztő kívánságaim. De azokat titokban készítem el./

Hozzávalók a legális verzióhoz:

• tészta
• vaj és egy csepp olaj
• újhagyma /hagyma
• sonka
• tejszín
• zöldborsó
• só, bors
• parmezán

A tésztát forrásban lévő, sós vízbe dobjuk. Mialatt megfő, bőven van időnk összedobni a tejszínes szószt. Vaj és olaj keverékén pirítsuk meg a kis pofás újhagymakarikákat, majd szórjuk bele a zöldborsót. /Erősen ajánlom a friss, fagyasztott változatot a konzerv ellenében./ Rövid együtt pirulás után adjuk hozzá a felkockázott sonkát -legjobb az olasz prusciutto cotto- és végül a tejszínt. /Dupla mennyiséget, mint ami először az eszünkbe jut. Vagy triplát. A tészta még nàlam is gyorsabban magàba szìvja a tejszìnt./ 

Végül szedjük a mártásba az al dentére főtt tésztánkat, rotyogtassuk pár másodpercig, adjunk hozzá reszelt sajtot és tálalhatjuk is. A tetejéről nem hiányozhat egy kis ráadás sajtreszelék. /Éljenek a közhelyek! És a hedonizmus./

Most bemagolok néhány hasznos olasz kifejezést, és gyermeki izgatottsággal várom a holnapot, amikor is elrángatom a divatszerető olaszomat a MCFD-re, és végre megnézzük a legújabb Zoe Phobic kollekciót.  /Sok más tervezőé mellet persze. De most miért tagadjam az elfogultságomat?/ Zsibbadtra tapsoljuk majd a tenyerünket. 

Miniszünidő

Igazából semmi különös, csupán egy hétvége, nem itthon, hanem kicsit odébb, Pozsonyban. 

/A miniszünidőről nekem mindig bevillan egy idilli kép, egy dél-angliai, vízparti, mohával benőtt, apró kőházikóról, és magunkról, ahogy oda vonulunk el a világ zajától. Mondjuk ez rögtön versengeni kezd egy másik vízióval, egy végtelen szünidőről, valamint egy terrakotta színű, toszkán házról. Még nem döntöttem, hogy melyik nyerjen. Erősen hajlok az utóbbi felé, bár valószínűségszámításba egyelőre nem bocsátkoznék./

Nagyon kellett már, először is, mert muszáj időnként elmenekülnünk innen, másrészt az utóbbi hetekben akkor botorkálok haza /majd egyenesen a pihe-puha tollpaplan alá/, amikor a hörcsög már ébren van. Ez pedig semmiképp sem jelent jót, tekintve, hogy Ludwig úr alapvetően éjszaka aktív. Egyre kínosabb a barátaimnak rendre nemet mondani és egyre kínosabb óriási táskákkal a szemem alatt kilépni az utcára, elrettentve ezzel minden jókedélyű embertársamat. De nem panaszkodom, mert jelenlegi elfoglaltságaim között túlteng az, amit kedvelek, és elvétve akad néhány, amit nem. Ezúttal egy fontosabb apropója is volt az utazásnak, mégpedig Móanyuka születésnapja, ami ott került megünneplésre.

Pozsonyról csak áradozni tudok. Várakozásaimmal /és elítélendő előítéleteimmel/ ellentétben szép, rendezett, tiszta, bájos város. Amolyan "kétnapos". Persze azért megvan a maga szocrerál retró hangulata /lásd pl. kólásüveg címke és a végeláthatatlan panelrengeteg/, de épp ettől olyan különleges. Prágát is elsősorban emiatt szeretem. Mert csillogó-villogó Vencel tér ide vagy oda, ami a város sava-borsát megadja, az -többek között- az egyforma kockaházak, Svejk, az öreg kis sörözők, a trapéznadrág és a barna, ezüstpatentos bomber bőrkabátok. Tökéletesen szemlélteti ezt "a '80-as évek-hangulatot" egyik kedvenc borúűző könyvem, -Martina Formanovától az Illatos fehérneműk hajtogatója- amit Szeni barátnőm ajánlott és mindig előkapom, ha szükségét érzem egy kis könnyed közép-európai időutazásnak. /Vagy Kisvakondot nézek. Ez kevésbé publikus, ám annál könnyedebb./ 

Valami különös okból kifolyólag vonzódom a fent említett hangulathoz. /Ha nem lenne ilyen erős az olasz "ráhatás", lehet, hogy leendő fiamnak a Pavel nevet adnám./ 

Pozsony gyönyörű. A 18 fokban és tűző napsütésben elkapott a hév és sört ittam. Amióta jóban vagyunk, a sör meg én, ez volt a második testközeli találkozásunk. Mintha csak minket várt volna a város, ugyanis gyanútlanul belesétáltunk a helyi sörfesztiválba. Sörsátrak, amíg a szem ellát, gyönyörű "gömbölyű" pohár pívok, koncertek és sok mosolygós, söröspoharat szorongató ember. Láttunk direkt bemutatót a középkori sörfőzésről és indirekt szemléltetést mai korunk sörfogyasztási szokásairól. /Meg kellett állapítanom, hogy elég zöldfülű vagyok a témában./

Alig hagytuk el a fesztivál helyszínét, belefutottunk egy másikba, csak ez a különböző régiók jellegzetes ételeinek adott otthont. A felhozatal kifejezetten sokszínű volt. Az én szemem egy tál remegő, lila hagymával tálalt kocsonyán akadt meg, de annyira, hogy azóta is látom magam előtt. /Hamarosan sugalmaznom kell nagymamànak a kocsonyafőzés lehetőségét./ Valószínűleg egészen a gyomromig rezgett volna, ha előtte nem lakmározunk olyan lelkesen knédliből. 

Ezenkívül szemtanúi lehettünk vagy 8 esküvői menetnek, templom előtt várakozó aráknak, akik óránként váltották egymást. Elgondolkoztunk rajta, hogy odacsapódunk egy násznéphez /főleg, ahol népviseletbe öltözött férfiak nagylelkűen pálinkát osztogattak/ de arra jutottunk, hogy nem lenne túl sikeres az rögtönzött asszimiláció, és -szlovák nyelvtudás híján- angolul mégsem kérdezhetjük meg, hogy "Szia, te is a menyasszony rokona vagy?". Magyarul meg pláne nem. Ha ehhez még hozzágondoljuk a turista-külsőt... Füstbe ment terv. 

A nyári, Kürti Borfesztivál óta ez volt az idei második szlovákiai utazásunk, amikor ismét megtapasztaltuk, hogy milyen a tót vendégszeretet. /Nagylelkű és bőkezű, egyébként./ 

Búcsúzóul kifosztottuk egy kis boltocska Studentská-készletét, jelentősen megnövelve csomagunk súlyát a 200 grammos táblákkal, és hazavonatoztunk. 

A vonatút kényelmes, viszonylag rövid és pénztárcabarát. Ja, és tiszta, valamint pontos. Ezek különösen meglepő és lelkesítő tényezők annak, akit nem kifejezetten ilyen erényekkel rendelkező vonatokhoz szocializált a MÁV. 

De még mielőtt negatív szájízzel érne véget ez a bejegyzés, és még több szót fecsérelnék az előbb említett szervezetre, elrohanok és ráveszem az olasz "magántanáromat", hogy intenzíven gyakoroljuk az igeragozást, mìg a homlokom az asztallal nem koccan.