Örömmel jelentem, Bazsi jól van, él és virul. Ez annak tudatában valóban örömhír, hogy Bazsi nem más, mint a két héttel ezelőtti pizzánkhoz vásárolt bazsalikom. Ő a valaha legtovább élt cserepes fűszernövényünk, pedig csak 'egyestés ügynek' indult, korábbi negatív tapasztalatainkból okulva. Megérdemli a nevet. Két lakótársammal mindent elkövetünk a túlélés érdekében. Míg az egyikük alulról öntözi és kiülteti az ablakpárkányra napozni, a másik mindig behúzza onnan, a megégés elkerülése végett, mialatt én, a vasaláshoz használt 'spriccelővel' fújkálom a leveleit, rendületlenül. Úgy látszik, hármunk erőfeszítései megtérülők. Egyre több az új hajtás és olyan illatot áraszt, hogy nem lehet elmenni mellette egy újabb, mély levegővétel nélkül.
Egyik este, munkából hazaérve leültem, velem szemben Bazsi, és az a gondolat keringett a lestrapált agyamban, hogy nincs ebédem másnapra. Volt viszont friss bazsalikom, fokhagyma, olívaolaj, apukám által gyűjtött és megtisztított, majd a 'pesti lányainak' felküldött dió, nagymamától kapott csodaturmix-szerkezet ("Egyet se félj, kisaranyom, ezzel a tojást is felvered, 2 másodperc alatt!" Amióta az ominózus robotgéppel, valóban nem több, mint két szekundum leforgása alatt, rendszerint vajat köpülök a habtejszínből, tudod mama..én márpedig félek!) A birtokomban volt Mószülök legutóbbi látogatása után maradt, sok tömb parmezán és a fagyasztóban árválkodó, néhány szem gnocchi is (tényleg nem dobunk ki semmit, csak a legvégső esetben). Így elkészítettem minden idők legzöldebb ebédjét, a pestos nyokkit. Igazából egy alternatív verziót, a "majdnem pesto alla genovese-t", fenyőmag híján dióval, rézmozsár helyett pedig a már említett gépezettel.
A receptet a fentiekben tulajdonképpen már le is írtam. A rövid lényeg, hogy a megmosott zöld leveleket összeturmixoltam a dióval, /ha igazán autentikus lettem volna és kevésbé lusta, beszereztem volna némi fenyőmagot/ fokhagymával, sóval, borssal, reszelt parmezánnal, majd fokozatosan öntöttem hozzá olívaolajat, míg a megfelelő, krémes állagot elértem. A mennyiségeket tekintve, -józan megítélésem szerint- sajnos nem lehetek mérvadó. Egyrészt szemmértékre hagyatkoztam, másrészt a fokhagymával való, bensőséges viszonyom miatt, vele kapcsolatban néha elragadtatom magam. Valòjàban mindig. A parmezánnal szintúgy.
Kettő fontos és hiteles javaslatom azonban van. Az egyik, hogy akár mozsarat használunk, akár elektromos segédeszközt, figyeljünk arra, hogy a nagy préselés-keverésben időnként tartsunk szünetet, illetve, ha mixert hívunk segítségül, a szünetek között a gombot ne hagyjuk lenyomva pár másodpercnél tovább, így ugyanis hirtelen felmelegedhet a pestonk, és friss zöldből átváltozik csúf barnába. A másik, hogy miután kifőtt a tészta -vagy jelen esetben a gnocchi-, a pestót kanalazzuk rá, keverjük el, de ezután már semmiképp se helyezzük vissza a tűzre és ne melegítsük, különben a következmények az "A" esetével azonosak lesznek.
Ötperces étel. Na jó, legyen tíz! És azért tíz perc alatt konyhai istennővé válni, nem rossz dolog, lehetett előtte bármilyen borzalmas napunk is. A teljes megdicsőülés természetesen csak másnap, a munkahelyi ebédszünetben jön el, amikor jólesően és büszkén elfogyasztjuk, de addig bőven van időnk például elmosogatni magunk után. Az sem vészes, mert ha ügyesen bűvészkedünk, elegendő egy lábos, amiben megfőzzük a nyokkitat, és egy másik edény, amiben összeállítjuk a zöld 'mártást'.
Ha marad a pestoból, ne essünk kétségbe, friss baguettel /bocs Mó, persze, hogy ciabattát akartam írni/ maga a pompa, de krémlevesek tetejére csepegtetve, vagy saláták öntetturbójaként is varázslatos. /Tekintve a tényt, hogy én simán elkanalazgatom a maradékot kiskanállal, nálunk ritkán találkozik össze pesto más élelmiszerrel./
A tartósításának a titka, hogy az üvegben, vagy dobozban tárolt pesto tetejére vastag olívaolaj-réteget öntünk, elzárva ezzel a levegővel való érintkezéstől. 1-2 hétig eláll hűtőben.
A végére tartogattam a legjobbat! Hétvégén csoda dolog történt velem: megismerkedtem Maslow-val, a vizslakölyökkel. Kétségtelenül ő a világ legintelligensebb kiskutyája, alig néhány hónapja és pöttöm termete ellenére már hallgat az "Ül!" vezényszóra és a nevére. Elalszik az öledben, a fejét a tenyeredbe hajtja, és azt álmodja, hogy épp eszik (ezt a szájmozgásából sejtettük).
A legédesebb dolog, amit mostanában tapasztaltam. Szükségleteit tekintve pedig máris névadója piramisának a csúcsán trónol... Zsja-nak teremtették. Ő lesz a legjobb gazdája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése