Pesto

Örömmel jelentem, Bazsi jól van, él és virul. Ez annak tudatában valóban örömhír, hogy Bazsi nem más, mint a két héttel ezelőtti pizzánkhoz vásárolt bazsalikom. Ő a valaha legtovább élt cserepes fűszernövényünk, pedig csak 'egyestés ügynek' indult, korábbi negatív tapasztalatainkból okulva. Megérdemli a nevet.  Két lakótársammal mindent elkövetünk a túlélés érdekében. Míg az egyikük alulról öntözi és kiülteti az ablakpárkányra napozni, a másik mindig behúzza onnan, a megégés elkerülése végett, mialatt én, a vasaláshoz használt 'spriccelővel' fújkálom a leveleit, rendületlenül. Úgy látszik, hármunk erőfeszítései megtérülők. Egyre több az új hajtás és olyan illatot áraszt, hogy nem lehet elmenni mellette egy újabb, mély levegővétel nélkül.

Egyik este, munkából hazaérve leültem, velem szemben Bazsi, és az a gondolat keringett a lestrapált agyamban, hogy nincs ebédem másnapra. Volt viszont friss bazsalikom, fokhagyma, olívaolaj, apukám által gyűjtött és megtisztított, majd a 'pesti lányainak' felküldött dió, nagymamától kapott csodaturmix-szerkezet ("Egyet se félj, kisaranyom, ezzel a tojást is felvered, 2 másodperc alatt!" Amióta az ominózus robotgéppel, valóban nem több, mint két szekundum leforgása alatt, rendszerint vajat köpülök a habtejszínből, tudod mama..én márpedig félek!) A birtokomban volt Mószülök legutóbbi látogatása után maradt, sok tömb parmezán és a fagyasztóban árválkodó, néhány szem gnocchi is (tényleg nem dobunk ki semmit, csak a legvégső esetben). Így elkészítettem minden idők legzöldebb ebédjét, a pestos nyokkit. Igazából egy alternatív verziót, a "majdnem pesto alla genovese-t", fenyőmag híján dióval, rézmozsár helyett pedig a már említett gépezettel. 

A receptet a fentiekben tulajdonképpen már le is írtam. A rövid lényeg, hogy a megmosott zöld leveleket összeturmixoltam a dióval, /ha igazán autentikus lettem volna és kevésbé lusta, beszereztem volna némi fenyőmagot/ fokhagymával, sóval, borssal, reszelt parmezánnal, majd fokozatosan öntöttem hozzá olívaolajat, míg a megfelelő, krémes állagot elértem. A mennyiségeket tekintve, -józan megítélésem szerint- sajnos nem lehetek mérvadó. Egyrészt szemmértékre hagyatkoztam, másrészt a fokhagymával való, bensőséges viszonyom miatt, vele kapcsolatban néha elragadtatom magam. Valòjàban mindig. A parmezánnal szintúgy. 

Kettő fontos és hiteles javaslatom azonban van. Az egyik, hogy akár mozsarat használunk, akár elektromos segédeszközt, figyeljünk arra, hogy a nagy préselés-keverésben időnként tartsunk szünetet, illetve, ha mixert hívunk segítségül, a szünetek között a gombot ne hagyjuk lenyomva pár másodpercnél tovább, így ugyanis hirtelen felmelegedhet a pestonk, és friss zöldből átváltozik csúf barnába. A másik, hogy miután kifőtt a tészta -vagy jelen esetben a gnocchi-, a pestót kanalazzuk rá, keverjük el, de ezután már semmiképp se helyezzük vissza a tűzre és ne melegítsük, különben a következmények az "A" esetével azonosak lesznek. 

Ötperces étel. Na jó, legyen tíz! És azért tíz perc alatt konyhai istennővé válni, nem rossz dolog, lehetett előtte bármilyen borzalmas napunk is. A teljes megdicsőülés természetesen csak másnap, a munkahelyi ebédszünetben jön el, amikor jólesően és büszkén elfogyasztjuk, de addig bőven van időnk például elmosogatni magunk után. Az sem vészes, mert ha ügyesen bűvészkedünk, elegendő egy lábos, amiben megfőzzük a nyokkitat, és egy másik edény, amiben összeállítjuk a zöld 'mártást'.

Ha marad a pestoból, ne essünk kétségbe, friss baguettel /bocs Mó, persze, hogy ciabattát akartam írni/ maga a pompa, de krémlevesek tetejére csepegtetve, vagy saláták öntetturbójaként is varázslatos. /Tekintve a tényt, hogy én simán elkanalazgatom a maradékot kiskanállal, nálunk ritkán találkozik össze pesto más élelmiszerrel./

A tartósításának a titka, hogy az üvegben, vagy dobozban tárolt pesto tetejére vastag olívaolaj-réteget öntünk, elzárva ezzel a levegővel való érintkezéstől. 1-2 hétig eláll hűtőben.

 

A végére tartogattam a legjobbat! Hétvégén csoda dolog történt velem: megismerkedtem Maslow-val, a vizslakölyökkel. Kétségtelenül ő a világ legintelligensebb kiskutyája, alig néhány hónapja és pöttöm termete ellenére már hallgat az "Ül!" vezényszóra és a nevére. Elalszik az öledben, a fejét a tenyeredbe hajtja, és azt álmodja, hogy épp eszik (ezt a szájmozgásából sejtettük).

 A legédesebb dolog, amit mostanában tapasztaltam. Szükségleteit tekintve pedig máris névadója piramisának a csúcsán trónol... Zsja-nak teremtették. Ő lesz a legjobb gazdája.

Giniszkenyér. That's grand!

Muszáj volt kipróbálnom. Azóta nem hagyott nyugodni a dolog, amióta az elsőt haraptam egy szelet barna, ragacsos, sós-édes, puha, gabonákkal teli és kalàcsra hajazò Guinness breadbe.

Még az sem rettentett el, hogy nem épp nevezhető a szegények kenyerének, az alapanyagok beszerzésének árán több napi ebédemet letudtam volna. Na, de néha ki kell rúgni a hámból, ami nàlam egyet jelent a Fővàm tèri vàsàrcsarnok szomszédsàgàban talàlhatò, különleges élelmiszereket kìnàlò Ázsia bolt kifosztàsàval.

A Guinness másik felét trüffelekre szerettem volna használni, de itt megálljt parancsoltam, mert a 25 kis barna giniszgolyóhoz szükséges csokoládémennyiség 1 kg. És bár tagadhatatlanul szimpatizálok Gombóc Artúr életmódjával, ez már nekem is sok. Ki kell talàlnom valamit, hogy a mardék itòka ne vesszen kàrba.

Hozzávalók a kenyérhez:

• 600 g teljes kiőrlésű liszt
• 150 g finomliszt
• 75 g zabpehely
• 2,5 tk. szódabikarbóna
• 1 tk. só
• 2,5 ek. barna cukor
• 40 g vaj
• 480 ml tej
• 200 ml melasz
• fél pint Guinness

Erre a linkre kattintva megtekinthető a folyamat.

Szerencsére nem kell hozzá elektromos szerkentyű. Mióta felrobbantottam néhai habverőnket, kifejezetten örülök minden receptnek, amihez elég a két kis kezem (vagy Mò két, nagy keze). Első lépésként a vajat dolgozzuk össze a szàraz összetevőkkel, majd belekeverjük a tejet, a melaszt és a giniszt. 

170 fokra előmelegìtett sütőben, 40-45 perc alatt elkèszül.

Még Mó is megkedvelte, pedig ha valaki, ő aztán nem a reformtáplálékok híve. Neki a kenyér fehér, a cukor szintúgy. /A teljes kiőrlésű lisztből készült pasta szentségtörés./

Frissen, langyosan, fehérboros sült borjùszelet-ùjburgonya vacsorànkhoz is tökéletesen passzolt.

Hidegen sós vajjal és édes lekvárral a legfinomabb, de el tudom képzelni felvàgottakkal, sajtkrèmmel is. Azaz már nem csak elképzelni.

Egyébként jelentem, kezdek kilàbalni az ìr-kòrbòl. Tùl vagyok több òra folyamatos fényképnèzegetésen, és a 'kivàlasztottak' fèszbùkra valò, 'kötelező' kiposztolàsàn, 2 P.S. I love you-n (egyet magyarul, egyet olaszul bőgtem végig), màr csak alkalomadtàn hallgatok meg és duduràszok (igazàbòl àriàzok) 1-1 ìr népdalt vagy Dubliners-szàmot, és szép lassan (valòjàban piszkosul gyorsan) az utolsò csomag kedböri digestive is elfogy. 

Nincs màs hàtra, muszàj lesz visszatèrnem a jelenbe. Csak mèg legurìtom a maradék Guinnest és alàfestésként megnèzem ezt a kedves kis videòt.

Giniszföldi időutazás

Nagyjából egy éve fogtunk egy pofás kis papírdobozt, és elkezdtük gyűjteni a 200 forintosokat. "Visszajutni Derry-be" jeligére dobáltuk bele a fémkorongokat. Abban állapodtunk meg, hogy amint összejön az arra elegendő "vagyon", visszatérünk Észak-Írországba, oda, ahol először találkoztunk, és ahol közös életünk első hàrom hònapjàt töltöttük. A baj csak az, hogy egy kakaós csiga is pont 200 forintba kerül a pénteki piacon.. Így hogy-hogy nem, de a dobozban lévő, amúgy tetemes súlyú fémhalom pont a reptéri taxira volt - épphogy- elég.

Dublin esővel, széllel és 10 fok mínusszal várt bennünket, és az egész olyan furcsán indult.. De helyreállt a lelki békém, amikor egy ír fiúcska szájából meghallottam a hamisítatlan ír akcentussal elsütött "Hojudujin"-t (How are you doin'?), és megpillantottam az első, babakocsit toló, kiskorú leányanyát, vagy a két hölgyet, akik hajnalban, kisszoknyában, ujjatlan pólóban, magassarkú platószandálban, -természetesen harisnya nélkül- üldögéltek a földön (a betonon, értitek), míg mi Móval győztük kipréselni kettőnk közül a legutolsó oxigénmolekulát is, elkerülve ezzel a fagyhalált. Ekkor visszatért a régi érzés, és tudatosult, hogy újra itt vagyok. /Félreértés ne essék, eszem ágában sincs kritizálni az öltözködési szokásaikat, egyrészt, mert akinek sikerül a jó ízlés határain belül maradni, kifejezetten vagány a stílusa, másrészt pedig lehet, hogy már rég ír punk lennék, ha 3 éves koromtól én is iskolai egyenruhában lettem volna kénytelen tengetni hétköznapjaim nagy részét./  

Időutazás volt ez, teljes egészében. Régi helyek, régi pubok, régi ízek és illatok, ismerős arcok és tájak. Gyönyörű földek, ahol a tejnek tej íze van, a fű tényleg zöld, ahol az út egyik oldalán szakad az eső és fekete az ég, míg a másikon hét ágra süt a nap, a kettőt pedig egy szivárvány köti össze, és a Guinness valóban Guinness, nem pedig valami olcsò barnasörrel felcserélt és ginszként eladott, halovány mása.

Az eltelt három és fél év persze nem csak bennünket formált, de az otthagyott ír otthonunk is nagyot változott. Felidéződtek régi emlékek, pillanatok, dallamok, és rájöttem, hogy még mindig nagyon nevetségesnek és butácskának érzem magam, amikor megkérdezik, hogy "How are you", de a választ már nem várják meg, nyilván, mert ott más a mondat funkciója és a legkevésbé az érdekli őket, hogy én hogy vagyok. /Mó iránymutatása alapján erre mindig azt feleltük, hogy "Thanks". A visszajelzésekből ítélve, nem ez lehetett a korrekt válasz./

Első napunkat Dublinban töltöttük, elsőszàmù célpontunk a Guinness Storehouse volt. Végigkóstoltunk mindent, ami csak egy csepp Guinnessel is találkozott, így ismerkedtem meg a barna nedűvel készített marha raguval, kenyérrel és csokoládé mousse-szal is. Voltak olyan kedvesek, és receptkártyákat bocsátottak a látogatók rendelkezésére, amiket, amint magam is teszteltem és kipróbáltam, meg is osztom majd.  

Másnap elbuszoztunk Londonderry-be, nosztalgiáztunk, romantikáztunk, na és persze mélyre ástuk magunkat a gasztronómiában. Igazából mindhármat, egyszerre. Reggelire a jó öreg angol fajtàt választottuk, ami bár nem épp könnyű, de kivált akár két főétkezést is, a maga sült kolbászkájával, tükörtojásával, babjával, grillezett gombájával, véres hurkájával, és olajban megpirított soda -és potatoe breadjével. Hogy a sült angolszalonnát el ne felejtsem! 

A további reggeliket illetően Mó kitartott a bőséges angol mellett, én áteveztem könnyedebb vizekre. A szervezetem meglehetősen furcsállta a belezúduló reggeli koleszterinsokkot, a megszokott 2-3 keksz helyett. Az én napindítóm ezután a régi kedvencem, a fruit scones volt, semmivel sem összehasonlítható ízű, puha, sós ír vajjal. /Szándékomban áll itthon is kipróbálni az édes, pogácsára hajazó, mazsolás süteményt, szóval a recept majd érkezik. Magamat ismerve, nem is olyan soká./

De volt még ott fish & chips, és ír marhasteak is, ciderrel leöblítve. /Előző nap egy kissé besokalltunk giniszből./

Mindamellett, hogy minden betervezett nevezetességet sikerült meglátogatnunk, külön attrakció volt a Tesco, vagy a Super Value, ahonnan legszívesebben 10 kg shortbread, legalább ugyanennyi Cadbury csokoládé, 10 liter Hellman's majonéz, több liter tej, temérdek üveg narancsdzsem, sok-sok zacskò scone, néhàny mázsa csípős cheddar és egy hatalmas kupac friss sausage társaságában távoztam volna, ha nem lennének a gonosz reptéri korlátozások. /Azért a Cadbury-hadművelet -bár nem 10 kilóval, de- sikerült./ 

A harmadik napon az áhított (és igen fukar) napsütés erejével hatott ránk a délelőtti, szabadtéri piac és a kínált portékái. Csupa organikus kistermelő családok a csodaszép zöldségeikkel és gyümölcseikkel, bio házi sajtok és tejtermékek, friss hentesárú, hal és osztriga, és elképesztő kenyérválaszték. Szöget ütött a fejembe a kérdés, hogy ha az írek ennyiféle friss pékárú közül választhatnak, mégis miért ragaszkodnak annyira a szeletelt, csomagolt tartós kenyerekhez. A választ persze tudom. Ott, ahol mindent megkapsz készen, és háromfogásos vacsorát teremtesz az asztalra 10 perc alatt, egyenesen a fagyasztóból, nincs ebben semmi meglepő. Emlékszem, hogy anno az ír kollégáim egy közös ebéd alkalmával alig tudták abbahagyni a sírva-nevetést, az elképedt arckifejezésem láttán, amit a menüjük megpillantása eredményezett: két vastag szelet fehér kenyér, egyenesen a zacskóból, mindkettő megkenve vastagon vajjal, megszórva chipsszel (a zacskós, sós verzióval), meglocsolva HP-szósszal, összefordítva, két harapással elpusztítva. De előfordult, hogy a munkahelyemre beérve egy gőzölgő lábost körülálló tanácstalan nősereg fogadott, könyörögve, hogy kezdjek valamit a sótlan vízben forrdogáló, egész csirkemellel.. "Készlín", a megmentő főtt ebédet készített nekik. Komolyan megfordult a fejemben az az eshetőség, hogy még sosem volt dolguk friss csirkehússal. Halkan hozzáteszem, hogy 5-6 gyerekes családanyákról beszélünk. Egy dolgot tudtak főzni, de azt profin: fekete teát. Napjában ötvenszer, tejjel és jó sok cukorral.

Mindezek tudatában tényleg üdítő volt látni a kosaraikat friss áruval telepakoló dubliniakat.  

Megkóstoltuk az Irish stew-t, ami a neve ellenére, inkább volt egy sűrű, gazdag, zöldséges leves, mint pörkölt vagy ragu. A zöldségeken kívül volt benne bárányhús és árpaszemek.

Mó nagyon lelkes, 4 napon át tartó, non-stop kiképzést tartott nekem a marha különböző részeiből, a steak érlelési módjaiból és idejéből, zsírtartalmából, rostirányából. /Azóta sem mertem elárulni, hogy a 'térìtés' nem sikerült, még mindig irtózom a nyers/véres húscafatok elfogyasztásától./ 

Utolsó vacsoraként belefért egy újabb adag fish & chips, amiből -a hely falára kiakasztott tábla szerint- a U2 és Sandra Bullock is falatozatott már. 

A "maradékról" meséljen inkább a temérdek fotó!

/Én pedig megyek, és keresek egy pofás kis papírdobozt./ 

Pizzabaleset (...és bumm! Így lett a calzone!)

Nincs is jobb annál, mint a kezdődő nyárban, a már most forró lakást felmelegíteni a sütőből kiáradó hővel, pizzasütés ürügyén. 

/Nálam, aki télen nyári ruhát hord és fagyit eszik, a tikkasztó nyári hőségben pedig csülkös bablevest kíván és torokgyulladása van, nincs ebben semmi meglepő./

Szóval pizza, házilag. A legjobb móka, és terápia. És feszültséglevezető. /Ez bizonyìtott, ugyanis Mó élete legjobb tésztáját most alkotta meg, minden dühét belegyúrva, miutàn az olasz jégkorong válogatott vereséget szenvedett a kazahoktól./

A receptet az egyik kedvencemből, Antonio Carluccio és Gennaro Contaldo Két éhes olasz című szakácskönyvéből lessük el újra meg újra. Tőlük tudtam meg azt a megdöbbentő információt is, miszerint Olaszországban naponta 7 000 000 pizza fogy. 

Történetének megszámolhatatlan verziója létezik. Az első olasz nyelvkönyvemben arab gyökereket tulajdonítottak neki, ami Móból csak nehezen csillapítható felháborodást váltott ki, így én is maradok egy számomra  -főleg a gyakorlatiassága miatt- szimpatikus anekdotànál, természetesen Itáliából. Régesrég a kenyérsütés fontos eszköze volt, a lapos kenyértésztát a sütő hőmérsékletének ellenőrzésére használták.  

Íme a 'ricetta':

• 500 g liszt
• 10 g friss élesztő
• 10 g só
• 325 ml langyos víz 

A langyos vízbe morzsoljuk az élesztőt, elkeverjük. (Jò, ha teszünk hozzá 1-2 ek. olívaolajat is, elkerülendő mindenféle letapadásokat. Rossz emlékek.) Ezt hozzáöntjük a sós liszthez, összegyúrjuk. Ha túlságosan ragacsos, adjunk hozzá még lisztet. Miután összeállt, 5 percre félretesszük pihenni, nedves konyharuhával letakarva. Ezt követi egy újabb gyúrás-blokk, mintegy 8-10 percig, majd a könyv szerint 2- szerintünk 3- egyenlő bucit formázunk a tésztánkból, amiket meleg helyre téve, szintén nedves ruhával letakarva kelni hagyunk. Könyv alapján 30 percig, Mó szerint akár a végtelenségig. /Közvetlenül a végtelenség előtt azért majd tegyük hűtőbe./

Legutóbb négyesben csaptunk pizzapartit. Minden jól indult, az első buci volt a soron. Szép vékonyra nyújtottuk, majd gondosan, negyedenként, mindenki a maga ízlése alapján rápakolta a feltéteket, bőkezűen bánva azokkal. Volt gombamentes negyed annak, akit még a gomba gondolatától is kiráz a hideg, és volt kukoricamentes az olasznak, aki a kis sárga gyöngyökkel van hasonlóképp, mondván, hogy náluk ez szentségtörés. A maximális ropogósság érdekében a sütőlapot forróra melegítettük, a feldíszített pizza 'rácsusszantása' előtt. Rövidesen egy ígéretesnek induló pizza halálának lehettünk szemtanúi. A feltétek mennyiségével egy kicsit elszámoltuk magunkat és nem ment olyan könnyen az a rácsusszantás. Vagyis nem ment. Pont. Kénytelenek voltunk a műgonddal megpakolt tésztakorongot összehajtani, így elkészült az első, házi calzonénk. Őrületesen jó lett. Móval közös nyelvünkön: finomissimo. Éljenek a szerencsés balesetek és a rám (még) nem jellemző spontaneitás!

A szószhoz szükségünk lesz paradicsomkonzervre, fokhagymára, bazsalikomra, sóra, borsra és olívaolajra.

Most 2 doboz paradicsommal dolgoztunk, előrelátóan, hogy maradjon majd szósznak is, amit a gőzölgő pizzára kanalazgatunk. A ketchup tiltólistán van. Vagyis az olaszoknál egész egyszerűen nem létezik. /Legalább annyira nem, mint a milánói makaróni. Mó döbbenten hallgatta, amikor először meséltem neki az általam olasznak hitt ételről. A mi makaróni tésztánk náluk bucatini néven fut, Milánót pedig csak a kereskedelemnek köszönhetően ismeri, tipikusan római tésztafajta lévén. Ja..és lehetőleg hawaii pizzát se emlegessünk egy olasz szakács jelenlétében./

A feltét alá kerülő szószhoz nem aprítjuk a fokhagymát, csak ráütünk egyet a megtisztìtott gerezdekre, az íze így is tökéletesen fog érvènyesülni. A friss bazsalikomleveleket tépkedjük bele, sózzuk, borsozzuk és löttyintsünk hozzà olívaolajat, érzésre. Elrontani nem tudjuk. Mint ahogy a tésztának, a szósznak is szüksége van pihenőidőre a bevetés előtt.

Amit nem használunk fel tésztakenegetésre, turmixoljuk össze (immár fokhagymástul, bazsalikomlevelestől), és a világ legfinomabb pizzakísérő öntetét kapjuk. 

A feltéteket tekintve biztosan mindenkinek vannak kedvenc kreációi. Nàlam a sonka-gomba az alap, ami akkor a legjobb, ha némi hagyma, olasz szalonna és szalàmi, és salsiccia (olasz friss kolbàsz) is megbùjik a mozzarellaborìtàs alatt.  

200 fokon sütjük, -ha papírvékonyra van nyújtva a tészta, a sütőlap pedig előzetesen felforrósítva- a feltét megpirulásáig. /Fatüzelésű kemence híján, sütőpapír használata erősen javallott./ Nagyon finom lesz, ha  a sütőben tartozkòdàsa utolsò pàr percében parmezànt reszelünk rà.

Még egy jó tanács! Ha épp nincs szerencsénk, és nem találunk pizzamozzarellát, csak a lében úszkáló testvérét, mindenképp nyomkodjuk ki az utolsó csepp nedvességet is a gombócokból, nem sajnálva, nehogy eláztassa a remekművünket! Nem baj, ha szétmorzsolódik, úgyis az a legegyszerűbb, ha majd a kis kezünkkel tépkedjük rá a pizza tetejére. 

Buon apetito! 

Mivel négyen két bucival tudtunk csak leszámolni, a harmadikra másnap várt a beteljesülés. 

A 'no leftover'-elvemhez tartva magunkat, minden maradékot felhasználtunk. Az előző nap feleslegesen felaprított gombát, hagymát, és a megmaradt mozzarellát kettévágott virslibe töltöttük, amit tésztacsíkokkal csavartunk körbe, majd forró sütőben pirosra és ropogósra sütöttünk. 

És van itt még valami. Valaki.

Pà' Dolce!

Emlékszem, nem is olyan rég, cirka 5-6 éve, alig vártuk Szeni barátnőmmel, hogy hó elején megérkezzen az ösztöndíj banki átutalásáról szóló üzenet, és az aznapi utolsó előadás után (vagy többnyire helyett) rohantunk a szokásos, már-már szeánsszá fejlődött bevásárlókörutunkra. Mert mindig FELTÉTLEN szükségünk volt valamire. Hiányoznak azok az idők, bár így visszagondolva lehet, hogy azt a borzalmas kantáros farmert nem vettem volna meg. Szenivel a legjobb vásárolni még mindig, de már jóval megfontoltabbak vagyunk. Érett nők. Haha. /Tényleg Szeni, akkor mikor legközelebb?/ 

Az elején bevallom, nagyon elszaladt velem a ló, és vannak olyan darabok, amiket azóta sem viseltem.  Egyetlenegyszer sem. (Tudom anyu, te megmondtad.) Némiképp talán érthető a dolog: a nagyvárost szomjazó kislány a vidék után belecsöppen a nagy, színes forgatagba, szinte törvényszerű, hogy az beszippantja. 

Az érem másik oldala, hogy az ember lánya azon spórolt a fenti kilengések ellensúlyozásaként, amin csak lehetett. Ezt tanúsítja a jegyzetfüzeteim utolsó oldala, elsőéves egyetemista koromból, amiben ilyesmiket jegyeztem fel:

2009. szeptember 21.

1 db kakaós csiga: 135 Ft

1 üveg ásványvíz:   45 Ft

1 alma                  32 Ft

1 doboz tea:         250 Ft

Diákbérlet:            2800 Ft (basztikuliii)

Alkotmányjog könyv (használtan) : 2500 Ft

1 szendvics a büfében:       200 Ft

 Összesen:   5962 Ft (tarthatatlan!!!)

Az azóta eltelt néhány évben, a kezdeti elvakulás és a rózsaszín köd után a ruhatáram kevésbé kaotikus, a mérete lecsökkent, és listát sem vezetek a napi kiadásokról, bár mindig megfogadom. Vannak persze esztelen szerelembeesések, amikor nem számítanak az észérvek, de szerencsére Mó és az öltözködési szabályai  sokszor megóvtak már szerelmi csalódásoktól. (Úgy tudja feltenni a "De biztosan szükséged van erre?" kérdést, hogy lepereg előtted életed filmje, átértékelsz mindent, és inkább egy fagyit kérsz.) Mó ruhái, amiket első alkalommal, az ideköltözése után alig mertem kimosni, és a program lejártáig a mosógép előtt ülve őriztem, az én gardróbomba is minőségi változást hoztak. Igyekszem megfogadni Vivienne Westwood tanàcsàt: "Buy less, choose well and do it yourself!" Az utolsó részét én a szuperkreatív és ügyes barátnőimre, Szenire és Brigóra hagyom, akik ellátnak szebbnél szebb alkotásaikkal. A mondat első, vásárolj kevesebbet, viszont minőségit-része a lényeg. Na, ebben egyetértünk kedves Vivienne. 

Móval felfedeztük a magyar divatot. Arra gondoltam, hogy annyira nagyra van az ő guccsijával, frenkimorellójával meg dolcsegábbánájával, hogy muszáj nekem is mutatnom valamit. Tökéletes véletlen (és revans) volt az első találkozásunk az OURSTYLE BOUTIQE-kal. Csupa magyar tervező, csupa szépség, kellemes, nem feszengős hangulat, ahol megérinthetsz és felpróbálhatsz olyan darabokat is, amikért lehet, hogy fél évig is keményen dolgoznod kell, mindenféle gyanakvó és "tudom, hogy úgysem veszed meg (mert tényleg nem), ne túráztass" eladói tekintet nélkül. /Egyszer talán minden hazai üzlet összes eladója rájön a titokra, miszerint az ő célja furcsamód pont az eladás lenne./ 

Mindig van akciós részleg is, így nem nehéz egyedi, és gyönyörű darabokat a Zarák és H&M-ek tömegtermékeivel azonos-, ha nem kedvezőbb áron megkaparintani. (Mindazonáltal nem szeretnék képmutatónak tűnni, hiszen a szekrényem polcain az előbb említett helyekről is szép mennyiségű darab található. Sőt, vannak olyan termékek, amiket csak ott szerzek be. Bár a Zarából egyre kevesebb ilyen szàrmazik. Eléggé elszálltak az áraik, amivel lehet, hogy nem is lenne baj, ha a minőséggel nem fordított arányban kúsznának az egekig. Bàr, ha jobban belegondolok...de igen, akkor is baj lenne.)

A legnagyobb vételem az Ourstyle-ban egy Abodi Dóra-öv, ami a szivárvány minden színében pompázik, attól függően, hogy miként éri a fény. Elég feltűnő darab, és félelmetes, hogy milyen hatással van az emberekre. Vicces nézni az arcokat, amikor viselem. Erre egyébként először Móanyuka hívta fel a figyelmemet, Milánó utcáin sétálva. /Làtod, Mò? Tudtam én, hogy bombabiznisz volt a vétel./

De itt szerettem bele a Zoe Phobic márka egy darabjába is (azóta gyakorlatilag mindegyikbe), bár akkor még nem sejtettem, hogy ki van a ruha mögött. Erre egy szombati napon derült fény, amikor bátran (szemtelenül és tudatlanul), mindenféle előzetes egyeztetés nélkül, egy olasszal rárontottam szegény Szimon Ágnes Nórára, aki ennek ellenére végtelen kedvességgel fogadott bennünket. Elbűvölt a letisztultság, a színek, a formák és az anyagok. De leginkább Ágó nyitottsàga és hozzáállása: nincs lehetetlen kívánság, mindent rád alakít. Olyan hosszúságúra, ami neked jó, olyan szűkre, ami jól áll. Tényleg jól. 

A ruhák minden viszonylatban megállják a helyüket, a hétvégi lazulástól az irodai merev elvárásokig. Vagy merev elvárások elleni lázadáshoz. (Ezt persze csak hallomásból tudom...) Mindegyikben van valami csavar, de az összhatás mégis egységes. A színek pedig a kedvenceim: szürkék, bézsek, feketék, pasztellek és néha csodás, élénk árnyalatok. Külön kiemelendő, hogy Mò csőlàtàsàt is kezelésbe vették és szépen kitàgìtottàk, fogékonnyà téve màs nemzetek divatjàra is. (Bocs, Domenico és Stefano!) 

Nagyon jó példa ő arra, hogy ilyen fiatalon is járhatja az ember a saját útját, lehet profi és sikeres, bár nyilvánvaló, hogy itthon még nagyon nehéz felvenni a versenyt a félreprogramozott agyakkal. Pontosabban hosszú időbe telhet átprogramozni őket.

Zárásként a legjobb, ha elhallgatok és Ágó legújabb kollekciójához írt üzenetét idézem. /Vagyis ellopom és jól ideillesztem az utólagos engedélyével./