Pà' Dolce!

Emlékszem, nem is olyan rég, cirka 5-6 éve, alig vártuk Szeni barátnőmmel, hogy hó elején megérkezzen az ösztöndíj banki átutalásáról szóló üzenet, és az aznapi utolsó előadás után (vagy többnyire helyett) rohantunk a szokásos, már-már szeánsszá fejlődött bevásárlókörutunkra. Mert mindig FELTÉTLEN szükségünk volt valamire. Hiányoznak azok az idők, bár így visszagondolva lehet, hogy azt a borzalmas kantáros farmert nem vettem volna meg. Szenivel a legjobb vásárolni még mindig, de már jóval megfontoltabbak vagyunk. Érett nők. Haha. /Tényleg Szeni, akkor mikor legközelebb?/ 

Az elején bevallom, nagyon elszaladt velem a ló, és vannak olyan darabok, amiket azóta sem viseltem.  Egyetlenegyszer sem. (Tudom anyu, te megmondtad.) Némiképp talán érthető a dolog: a nagyvárost szomjazó kislány a vidék után belecsöppen a nagy, színes forgatagba, szinte törvényszerű, hogy az beszippantja. 

Az érem másik oldala, hogy az ember lánya azon spórolt a fenti kilengések ellensúlyozásaként, amin csak lehetett. Ezt tanúsítja a jegyzetfüzeteim utolsó oldala, elsőéves egyetemista koromból, amiben ilyesmiket jegyeztem fel:

2009. szeptember 21.

1 db kakaós csiga: 135 Ft

1 üveg ásványvíz:   45 Ft

1 alma                  32 Ft

1 doboz tea:         250 Ft

Diákbérlet:            2800 Ft (basztikuliii)

Alkotmányjog könyv (használtan) : 2500 Ft

1 szendvics a büfében:       200 Ft

 Összesen:   5962 Ft (tarthatatlan!!!)

Az azóta eltelt néhány évben, a kezdeti elvakulás és a rózsaszín köd után a ruhatáram kevésbé kaotikus, a mérete lecsökkent, és listát sem vezetek a napi kiadásokról, bár mindig megfogadom. Vannak persze esztelen szerelembeesések, amikor nem számítanak az észérvek, de szerencsére Mó és az öltözködési szabályai  sokszor megóvtak már szerelmi csalódásoktól. (Úgy tudja feltenni a "De biztosan szükséged van erre?" kérdést, hogy lepereg előtted életed filmje, átértékelsz mindent, és inkább egy fagyit kérsz.) Mó ruhái, amiket első alkalommal, az ideköltözése után alig mertem kimosni, és a program lejártáig a mosógép előtt ülve őriztem, az én gardróbomba is minőségi változást hoztak. Igyekszem megfogadni Vivienne Westwood tanàcsàt: "Buy less, choose well and do it yourself!" Az utolsó részét én a szuperkreatív és ügyes barátnőimre, Szenire és Brigóra hagyom, akik ellátnak szebbnél szebb alkotásaikkal. A mondat első, vásárolj kevesebbet, viszont minőségit-része a lényeg. Na, ebben egyetértünk kedves Vivienne. 

Móval felfedeztük a magyar divatot. Arra gondoltam, hogy annyira nagyra van az ő guccsijával, frenkimorellójával meg dolcsegábbánájával, hogy muszáj nekem is mutatnom valamit. Tökéletes véletlen (és revans) volt az első találkozásunk az OURSTYLE BOUTIQE-kal. Csupa magyar tervező, csupa szépség, kellemes, nem feszengős hangulat, ahol megérinthetsz és felpróbálhatsz olyan darabokat is, amikért lehet, hogy fél évig is keményen dolgoznod kell, mindenféle gyanakvó és "tudom, hogy úgysem veszed meg (mert tényleg nem), ne túráztass" eladói tekintet nélkül. /Egyszer talán minden hazai üzlet összes eladója rájön a titokra, miszerint az ő célja furcsamód pont az eladás lenne./ 

Mindig van akciós részleg is, így nem nehéz egyedi, és gyönyörű darabokat a Zarák és H&M-ek tömegtermékeivel azonos-, ha nem kedvezőbb áron megkaparintani. (Mindazonáltal nem szeretnék képmutatónak tűnni, hiszen a szekrényem polcain az előbb említett helyekről is szép mennyiségű darab található. Sőt, vannak olyan termékek, amiket csak ott szerzek be. Bár a Zarából egyre kevesebb ilyen szàrmazik. Eléggé elszálltak az áraik, amivel lehet, hogy nem is lenne baj, ha a minőséggel nem fordított arányban kúsznának az egekig. Bàr, ha jobban belegondolok...de igen, akkor is baj lenne.)

A legnagyobb vételem az Ourstyle-ban egy Abodi Dóra-öv, ami a szivárvány minden színében pompázik, attól függően, hogy miként éri a fény. Elég feltűnő darab, és félelmetes, hogy milyen hatással van az emberekre. Vicces nézni az arcokat, amikor viselem. Erre egyébként először Móanyuka hívta fel a figyelmemet, Milánó utcáin sétálva. /Làtod, Mò? Tudtam én, hogy bombabiznisz volt a vétel./

De itt szerettem bele a Zoe Phobic márka egy darabjába is (azóta gyakorlatilag mindegyikbe), bár akkor még nem sejtettem, hogy ki van a ruha mögött. Erre egy szombati napon derült fény, amikor bátran (szemtelenül és tudatlanul), mindenféle előzetes egyeztetés nélkül, egy olasszal rárontottam szegény Szimon Ágnes Nórára, aki ennek ellenére végtelen kedvességgel fogadott bennünket. Elbűvölt a letisztultság, a színek, a formák és az anyagok. De leginkább Ágó nyitottsàga és hozzáállása: nincs lehetetlen kívánság, mindent rád alakít. Olyan hosszúságúra, ami neked jó, olyan szűkre, ami jól áll. Tényleg jól. 

A ruhák minden viszonylatban megállják a helyüket, a hétvégi lazulástól az irodai merev elvárásokig. Vagy merev elvárások elleni lázadáshoz. (Ezt persze csak hallomásból tudom...) Mindegyikben van valami csavar, de az összhatás mégis egységes. A színek pedig a kedvenceim: szürkék, bézsek, feketék, pasztellek és néha csodás, élénk árnyalatok. Külön kiemelendő, hogy Mò csőlàtàsàt is kezelésbe vették és szépen kitàgìtottàk, fogékonnyà téve màs nemzetek divatjàra is. (Bocs, Domenico és Stefano!) 

Nagyon jó példa ő arra, hogy ilyen fiatalon is járhatja az ember a saját útját, lehet profi és sikeres, bár nyilvánvaló, hogy itthon még nagyon nehéz felvenni a versenyt a félreprogramozott agyakkal. Pontosabban hosszú időbe telhet átprogramozni őket.

Zárásként a legjobb, ha elhallgatok és Ágó legújabb kollekciójához írt üzenetét idézem. /Vagyis ellopom és jól ideillesztem az utólagos engedélyével./