Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt három nap, legurult egy-két pizza és megszámlálhatatlan espresso, elkopott a lábunk alatt több száz kilométer, és felfrissült a stagnáló olaszom.
Kicsit még összefolynak az események. Kapásból eszembe jutnak viszont az étkezések. Ezek mindig biztos támpontok voltak (olaszokhoz hìven). Reggeli itt és ekkor, ebéd ott és akkor... a kettő között pedig szabadprogram. Mint ahogy már írtam is, egyre nehezebb új látnivalót találni legkedvencebb visszatérő látogatóinknak, ezért úgy döntöttünk, hogy ezúttal felettébb spontának leszünk. (Így jutottunk el a Kerepesi temetőbe. De ez már egy más sztori.)
Történelmi jelentőségű események tanúja lehettem. Az étkezés terén leginkább.
(Az egyéb magyar specialitásokkal, mint például az olaszok számára alapvető értékű divattal már korábban megismertettük őket. Magasan van a mérce. Az olasz divatot nem kell bemutatni, másrészt Móapuka munkahelye világhírű olasz divatcégeknek is gyártó anyag- és textilüzem. Becsukott szemmel, tapintásra felismeri az anyagokat, megmondja, hogy hol készült, hány százalékban műszál, mennyibe kerül métere, és megjósolja, hogy hány mosást fog túlélni az adott kelme. Összességében a magyar divat és különleges termékei kellemes meglepetést okozva, abszolút pozitív benyomást tettek rájuk.)
Most végre sikerült becsempészni az olasz ételek és éttermek mellé is valami mást, valami újat. Ezen a téren (is) nehéz dolgom van. Az olaszok nagyon szeretnek enni, de leginkább olaszt. Legyenek a világ bármely pontján. Biztosan ezért hemzsegnek mindenfelé az olasz éttermek. Olyannyira ragaszkodnak az ízeikhez, és annyira hisznek az olasz konyha mindenekfelettiségében, hogy miután nagy nehezen beletörődnek, hogy a magyar halászcsárdában bizony nem szerepel az étlapon tiramisu, gondolkoznak egy kicsit, adnak egy ùjabb esèlyt az étteremnek és profiterolt (!?) rendelnek. Ezt követően màr csak otthon kèszìtett olasz-magyar mixekkel pròbàlkoztunk, több-kevesebb sikerrel.
Budapesten van pár bejáratott olasz helyünk, de mindenképp szerettük volna Móval, hogy a szülők nyissanak egy kicsit. Első vizsgafeladatként bevetettük a spanyol tapast. Bevált. /Köszönjük, sangria!/
A második fázisban már bátrabbak voltunk és elvittük őket az egyik 'szívünkcsücskébe', a MÁK Bistroba. Mindenképp ajánlom kipróbálásra, garantált a szerelembeesés. Már első alkalommal elbűvölt bennünket a hangulat, az ételek és az, hogy bár fine diningról beszélünk, abszolút fesztelenül fogyaszthatjuk el az elénk tálalt költeményeket. Nincs ugyanis más szó rájuk. Anno Mó ötlete volt, hogy kipróbáljuk, bár én először elleneztem. Nem tudtam elképzelni ugyanis, hogy kis hazánk -akkor- negyedik legjobb éttermében, mi, egyszerű földi halandók is felhőtlenül el tudunk tölteni egy ebédet. Végül rákaptunk. Úgy intézzük, hogy néha beleférjen.
A MÁK is átment a rostán. Végtelen öröm és ujjongás! (Megsúgom, hogy a fent említett két -nem olasz- helyet két napra terveztük, a terhelést egyenletesen eloszlatva, nehogy besokalljon a család. A fennmaradó étkezések természetesen itáliai eredetűek voltak.)
Sok MAK-fotò jön, figyelem! Nem tudtam dönteni.
Továbbra is naivan és rendületlenül bízom benne, hogy egyszer talán a szülőkkel is eljutunk arra a pontra, amire Móval már sikerült. Alkalomadtán megkér, hogy csináljak neki csirkepaprikást. (Meggyőződésem, hogy csak a nokedli miatt, de azért nem rossz eredmény egy olyan Mòtòl, aki 3 éve még fintorgott a pirospaprika hallatán.)
Mó előtt szinte sosem jártam étterembe. Valahogy a kultúráink ezen a ponton teljesen különbözők. Nyilván ebben szerepe van a foglalkozásának is, szomjazza a tapasztalatokat és az új ízeket. Alapvetően azonban náluk ez is sokkal jobban megy. Először is megfizethető árú és nagyon jó minőségű ételeket kínálnak az éttermek. Másrészt nem divat a borravaló. Egészen pontosan nincs. Ha a pincér kedves veled és beszélget, nem kell, hogy hátsó szándékot sejts mögötte. Nem szeretem, amikor lesütött fejjel kell bekanalaznom középszerű ételeket, és azt éreztetik velem, hogy nem vagyok odavaló. Azt sem csípem, amikor kedvesek velünk, ha angolul vagy olaszul beszélünk, de hirtelen elmegy a kedvük a felszolgálástól, amint megneszelik, hogy magyarra váltunk. Az elmùlt időszakban viszont szerencsére sok pozitìv ellenpéldàval is talàlkoztunk, olyanokkal, ahol még tisztàban vannak a vendéglàtàs szò jelentèsèvel.
Kedvenceim odakint a családi vállalkozások, kis családi trattoriák. A legutóbbi étteremélményemet Olaszországban, egészen pontosan Verona egy eldugott kis utcácskájában, egy abszolút egyszerű, leginkább menzára hasonlító helyen szereztem. Három generáció együtt vezeti. Nevetségesen alacsony árak, elrettentően hatalmas adagok. Sokat elmond a dologról, ha elárulom, hogy csordultig volt helyiekkel, és legalább 20 percet álltunk sorba asztalért. A tulaj fel-alá rohant, 'O sole mió'-t áriázott, néha ráüvöltött a vendégekre, hogy ha nem lesznek türelemmel, nem kapnak enni. Nem hozott étlapot, hanem az asztalunk fölé hajolva, venetoi akcentusban elhadarta a menüt. Én egyetlen szót értettem az ötperces nagy monológból: padlizsán. Mint kiderült, az étlapon nem szerepelt semmiféle padlizsán. De nem hiszem, hogy tudtam volna rosszul dönteni. Mennyei volt az összes étel. Nem érdekelt, hogy hangzavar volt, hogy nyikorgott a székem, hogy áriázott a tulaj. Csoda volt az a 2 óra, amit ott töltöttünk. (Azèrt sokat köszönhetnek a ház ajándékának, az étkezés végén felszolgált kedvencemnek, a limoncellonak és a búcsúzóul kapott kézcsóknak. Még azt is feledtette velem, hogy az önjelölt Pavarotti többször szőkének szólított. Mit szólított?! Körbezengte vele az éttermét.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése