Nem tudok elég hálás lenni azoknak, akik megnyitják 1-1 írásomat, és vissza is térnek időnként. Hihetetlenül jó érzés, hogy napról-napra növekszik az olvasottság, annak ellenére, hogy 1) most kezdtem; 2) ebből kifolyólag szegény blogom elég kezdetleges még; 3) a legelején szándékosan nem osztottam meg a nagy nyilvánossággal, kíváncsi voltam, hogy enélkül miként terjed, vagy terjed-e egyáltalán.
Megszámlálhatatlan bátorítást kaptam, olyanoktól is, akiktől egyáltalán nem számítottam rá. Külön örülök az építő kritikáknak, igyekszem megfogadni a tanácsokat. Arra is törekszem, hogy ne tűnjön kérkedőnek és legfőképp ne okoskodásnak az amit- és ahogyan írok. Dicsekedni sosem szerettem, a kioktató stílus pedig engem is kifejezetten bosszant. (Feljogosítok bárkit, hogy szóljon, ha elszaladna velem a ló.)
Sokan megkérdezték, hogy miért árulom el Mó konyhai titkait, titkos hozzávalóit, fortélyokat. Egyrészt megbeszéltük, nem volt ellenére, sőt! Másrészt nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, valószínűleg 90%-ban megtalálhatjuk ezeket a recepteket egy olasz szakácskönyvben. Mó titka nem a receptjeiben rejlik. Bárki elkészítheti az adott ételt, azonos alapanyagokból és mennyiségekkel, lépésről-lépésre ellesve azt, de olyan sosem lesz, mint az övé.
A sok-sok pozitívum között muszáj megemlítenem, hogy lett egy blogbarátnőm, akiről kiderült, hogy épp az érem ellenkező oldaláról vezet internetes naplót: kőkemény fitnesz, ömegtartòztatò életmód, megvonások, spártai diéta, még spártaibb edzések. Minden tiszteletem az övé, és elszégyellem magam, ha belegondolok, hogy tegnap mi volt a vacsorám..
Pizza, egyébként, Mó szüleivel. Tegnap megérkeztek. Pár órával korábban a vártnál, aminek (és az ebből fakadó hisztérikus pániknak) köszönhetően megteremtettem a 20 perces nagytakarítás műfaját. Na jó, túloztam, de volt némi teendőm, ami valahogy átcsusszant az előző napról.
Nagyon szeretem amikor jönnek, vagy mi utazunk hozzájuk. Ha itt vannak, pár napra átlényegülök idegenvezetővé, házi-és konyhatündérré, programszervezővé és perczsonglőrré. Jelen esetben tanácstalan turistakalauzzá, akinek elfogytak az aduászai. Mindent kilőttünk. (Még szerencse, hogy megszületett Asha, a kiselefánt!)
Ezért a jó öreg célpontra, a lakásunkra invitáltuk őket ebédre, mint első attrakció.
A menü tésztabundában sült cukkinivirág, cukkinis tagliatelle és a jó öreg tiramisu volt. Hiába, nagymama friss tojásai nem végezhették másként.
A cukkini virága kábulatosan finom. Első találkozásunk Rómában történt. Fél tenyérnyi virágok, mozzarellával töltve, tésztabundában kisütve.
Mi, ezúttal egyszerűsítettünk a dolgon, elhagytuk a sajttölteléket. Megtisztítottuk a virágokat, majd a lisztből, tojásból, és tejből -palacsinta tésztánál valamivel sűrűbbre- kevert masszába pottyantottuk őket. Óvatosan beleforgattuk, mert a szirmok nagyon könnyen szakadnak. Innen egyenes út vezet a forró olajba. Gyorsan megpirulnak. Majd jön az olajban sült ételeknél szokásos protokoll, papírtörlőstül, sózásostól, forrón elfogyasztásostól. Cukkinivirághoz a nagyobb piacokon juthatunk. Érdemes rákérdezni az eladòknàl akkor is, ha esetleg nem látjuk kitéve őket, nálunk ugyanis leginkább végtermékként, a kukában végzik szegények. (A cserepes növény a fotòra kìvànkozott, a bundàs cukkiniviràg nem tùl dekoratìv ètel.)
A tésztafogáshoz elsőként a vizet tesszük fel, majd ha már gyöngyözően forr, mehet bele egy jókora adag só, és a kívánt tésztamennyiség. Fajtáját tekintve most a tagliatellére (szélesmetélt) esett a választásunk. A cukkinis "betétnél" mi sem egyszerűbb?! (Főleg, ha Mó készíti és előtte felkockázza a hagymát. Tized-milliméteresre. Onnan már megy, mint a karikacsapás.)
Amire szükségünk lesz:
- hagyma
- cukkini
- olìvaolaj
- fehérbor
- só, bors
- tejszín
- tészta
- parmezán
A hagymát olajon megpirítjuk, erre jöhet a tetszés szerinti formákra darabolt cukkini, plusz só és jó barátom, a bors. Hagyjuk őket összepirulni. Jót tesz neki egy löttyintés fehérbor. Amint az alkohol elpárolgott, ráöntjük a tejszínt, még pár percig forraljuk, majd beleszedjük a fogkeményre főtt tésztát. (Ha a tejszínes mártás ijesztően besűrűsödne, néhány evőkanállal a tészta főzővizéből lazíthatunk rajta.) Picit együtt is rotyognak. Kész. Ennyi. Basta. A tetejére mehet a reszelt parmezán, főként, ha Mó szülei (a parmezánbeszállítóink) egy jókora darabbal érkeznek.
Ez a menü most "cento percento" (100%) olasz volt. Amikor több időnk van a logisztikára (értsd: nem 20 perc alatt kell csillogóvá varázsolnom a lakást és szimultán villámebédet készítenünk), bevetünk olyan különböző fúziós trükköket, mint például a "nokedli alla bolognese", és egyéb magyar csavarok. Most muszáj volt biztosra mennünk.
Ezzel kezdetét vette egy újabb, négy napig tartó evésmaraton. Négy nap dolce vita, amíg nem gondolunk a következményekre. Sebaj, majd segítségül hívom fitneszversenyző blogbarátnőmet. Mire valók a blogbarátok, ha nem arra, hogy alkalomadtán jól gatyába rázzák egymást?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése