Giniszföldi időutazás

Nagyjából egy éve fogtunk egy pofás kis papírdobozt, és elkezdtük gyűjteni a 200 forintosokat. "Visszajutni Derry-be" jeligére dobáltuk bele a fémkorongokat. Abban állapodtunk meg, hogy amint összejön az arra elegendő "vagyon", visszatérünk Észak-Írországba, oda, ahol először találkoztunk, és ahol közös életünk első hàrom hònapjàt töltöttük. A baj csak az, hogy egy kakaós csiga is pont 200 forintba kerül a pénteki piacon.. Így hogy-hogy nem, de a dobozban lévő, amúgy tetemes súlyú fémhalom pont a reptéri taxira volt - épphogy- elég.

Dublin esővel, széllel és 10 fok mínusszal várt bennünket, és az egész olyan furcsán indult.. De helyreállt a lelki békém, amikor egy ír fiúcska szájából meghallottam a hamisítatlan ír akcentussal elsütött "Hojudujin"-t (How are you doin'?), és megpillantottam az első, babakocsit toló, kiskorú leányanyát, vagy a két hölgyet, akik hajnalban, kisszoknyában, ujjatlan pólóban, magassarkú platószandálban, -természetesen harisnya nélkül- üldögéltek a földön (a betonon, értitek), míg mi Móval győztük kipréselni kettőnk közül a legutolsó oxigénmolekulát is, elkerülve ezzel a fagyhalált. Ekkor visszatért a régi érzés, és tudatosult, hogy újra itt vagyok. /Félreértés ne essék, eszem ágában sincs kritizálni az öltözködési szokásaikat, egyrészt, mert akinek sikerül a jó ízlés határain belül maradni, kifejezetten vagány a stílusa, másrészt pedig lehet, hogy már rég ír punk lennék, ha 3 éves koromtól én is iskolai egyenruhában lettem volna kénytelen tengetni hétköznapjaim nagy részét./  

Időutazás volt ez, teljes egészében. Régi helyek, régi pubok, régi ízek és illatok, ismerős arcok és tájak. Gyönyörű földek, ahol a tejnek tej íze van, a fű tényleg zöld, ahol az út egyik oldalán szakad az eső és fekete az ég, míg a másikon hét ágra süt a nap, a kettőt pedig egy szivárvány köti össze, és a Guinness valóban Guinness, nem pedig valami olcsò barnasörrel felcserélt és ginszként eladott, halovány mása.

Az eltelt három és fél év persze nem csak bennünket formált, de az otthagyott ír otthonunk is nagyot változott. Felidéződtek régi emlékek, pillanatok, dallamok, és rájöttem, hogy még mindig nagyon nevetségesnek és butácskának érzem magam, amikor megkérdezik, hogy "How are you", de a választ már nem várják meg, nyilván, mert ott más a mondat funkciója és a legkevésbé az érdekli őket, hogy én hogy vagyok. /Mó iránymutatása alapján erre mindig azt feleltük, hogy "Thanks". A visszajelzésekből ítélve, nem ez lehetett a korrekt válasz./

Első napunkat Dublinban töltöttük, elsőszàmù célpontunk a Guinness Storehouse volt. Végigkóstoltunk mindent, ami csak egy csepp Guinnessel is találkozott, így ismerkedtem meg a barna nedűvel készített marha raguval, kenyérrel és csokoládé mousse-szal is. Voltak olyan kedvesek, és receptkártyákat bocsátottak a látogatók rendelkezésére, amiket, amint magam is teszteltem és kipróbáltam, meg is osztom majd.  

Másnap elbuszoztunk Londonderry-be, nosztalgiáztunk, romantikáztunk, na és persze mélyre ástuk magunkat a gasztronómiában. Igazából mindhármat, egyszerre. Reggelire a jó öreg angol fajtàt választottuk, ami bár nem épp könnyű, de kivált akár két főétkezést is, a maga sült kolbászkájával, tükörtojásával, babjával, grillezett gombájával, véres hurkájával, és olajban megpirított soda -és potatoe breadjével. Hogy a sült angolszalonnát el ne felejtsem! 

A további reggeliket illetően Mó kitartott a bőséges angol mellett, én áteveztem könnyedebb vizekre. A szervezetem meglehetősen furcsállta a belezúduló reggeli koleszterinsokkot, a megszokott 2-3 keksz helyett. Az én napindítóm ezután a régi kedvencem, a fruit scones volt, semmivel sem összehasonlítható ízű, puha, sós ír vajjal. /Szándékomban áll itthon is kipróbálni az édes, pogácsára hajazó, mazsolás süteményt, szóval a recept majd érkezik. Magamat ismerve, nem is olyan soká./

De volt még ott fish & chips, és ír marhasteak is, ciderrel leöblítve. /Előző nap egy kissé besokalltunk giniszből./

Mindamellett, hogy minden betervezett nevezetességet sikerült meglátogatnunk, külön attrakció volt a Tesco, vagy a Super Value, ahonnan legszívesebben 10 kg shortbread, legalább ugyanennyi Cadbury csokoládé, 10 liter Hellman's majonéz, több liter tej, temérdek üveg narancsdzsem, sok-sok zacskò scone, néhàny mázsa csípős cheddar és egy hatalmas kupac friss sausage társaságában távoztam volna, ha nem lennének a gonosz reptéri korlátozások. /Azért a Cadbury-hadművelet -bár nem 10 kilóval, de- sikerült./ 

A harmadik napon az áhított (és igen fukar) napsütés erejével hatott ránk a délelőtti, szabadtéri piac és a kínált portékái. Csupa organikus kistermelő családok a csodaszép zöldségeikkel és gyümölcseikkel, bio házi sajtok és tejtermékek, friss hentesárú, hal és osztriga, és elképesztő kenyérválaszték. Szöget ütött a fejembe a kérdés, hogy ha az írek ennyiféle friss pékárú közül választhatnak, mégis miért ragaszkodnak annyira a szeletelt, csomagolt tartós kenyerekhez. A választ persze tudom. Ott, ahol mindent megkapsz készen, és háromfogásos vacsorát teremtesz az asztalra 10 perc alatt, egyenesen a fagyasztóból, nincs ebben semmi meglepő. Emlékszem, hogy anno az ír kollégáim egy közös ebéd alkalmával alig tudták abbahagyni a sírva-nevetést, az elképedt arckifejezésem láttán, amit a menüjük megpillantása eredményezett: két vastag szelet fehér kenyér, egyenesen a zacskóból, mindkettő megkenve vastagon vajjal, megszórva chipsszel (a zacskós, sós verzióval), meglocsolva HP-szósszal, összefordítva, két harapással elpusztítva. De előfordult, hogy a munkahelyemre beérve egy gőzölgő lábost körülálló tanácstalan nősereg fogadott, könyörögve, hogy kezdjek valamit a sótlan vízben forrdogáló, egész csirkemellel.. "Készlín", a megmentő főtt ebédet készített nekik. Komolyan megfordult a fejemben az az eshetőség, hogy még sosem volt dolguk friss csirkehússal. Halkan hozzáteszem, hogy 5-6 gyerekes családanyákról beszélünk. Egy dolgot tudtak főzni, de azt profin: fekete teát. Napjában ötvenszer, tejjel és jó sok cukorral.

Mindezek tudatában tényleg üdítő volt látni a kosaraikat friss áruval telepakoló dubliniakat.  

Megkóstoltuk az Irish stew-t, ami a neve ellenére, inkább volt egy sűrű, gazdag, zöldséges leves, mint pörkölt vagy ragu. A zöldségeken kívül volt benne bárányhús és árpaszemek.

Mó nagyon lelkes, 4 napon át tartó, non-stop kiképzést tartott nekem a marha különböző részeiből, a steak érlelési módjaiból és idejéből, zsírtartalmából, rostirányából. /Azóta sem mertem elárulni, hogy a 'térìtés' nem sikerült, még mindig irtózom a nyers/véres húscafatok elfogyasztásától./ 

Utolsó vacsoraként belefért egy újabb adag fish & chips, amiből -a hely falára kiakasztott tábla szerint- a U2 és Sandra Bullock is falatozatott már. 

A "maradékról" meséljen inkább a temérdek fotó!

/Én pedig megyek, és keresek egy pofás kis papírdobozt./