Mó egyik éjszaka 2 kg tengeri finomsággal tért haza a munkából. Vásárolt nekem egy zsák garnélát és tintahalacskát. (Mó a földkerekségen a legjobb ajándékozó.) Felébresztett -ezúttal épp sikerült-, de lesokkolt szegény tintahalak dobozból rám meredő szeme, úgyhogy rövid úton visszatámolyogtam aludni. Reggel azért leellenőriztem a fagyasztó tartalmát, ott sorakoztak szépen, sorban.
Tegnap végre szabadnapos volt, így nem is lehetett más a vacsora, mint fritto misto, vagyis forró olajban, hirtelen kisütött és előtte sós lisztben meghempergetett tintahalkarikák és jó barátaik, az óriásgarnélák. Annyira szeretem, hogy könnyen megbarátkoztam a tudattal, miszerint vacsora után legalább fél órán át didergünk majd a nyitott ablakok tövében, mire az olajszag némiképp kiszellőzik a lakásból.
Nem kell hozzá más, csak fejenként 2-3 tisztított tintahal és szabad belátáson alapuló rákmennyiség. (Az én belátásom elég szabad, ha rákról van szó.) Az utóbbit nem feltétlenül kell pucérra vetkőztetni, azaz a páncél maradhat, mert ha jól átsül, finom ropogós lesz, vagy sütés után is könnyen eltávolítható. Viszont a fekete emésztőcsatornát egyesével ki kell húzni. Kötelező. Egyrészt teljesen elnyomja a rák- önmagában édes ízét, másrészt nem túl kellemes homokot rágcsálni. (Gondoljuk azt, hogy homok!)
A tintahaltisztítás...na igen. Most valószínűleg bizonygatnom kellene istenadta tintahalpucoló képességemet, és, hogy játszi könnyedséggel kitépem, lenyisszantom, kinyomom... De nem szépítem a dolgot. Mint ahogy a hagymaaprításnak, ennek is Mó a felelőse. Csukott szemmel megpucol percenként ötöt, míg ha én csinálnám, a fekete tinta mindenfelé spriccelne, az állat szemei pedig szerteszét gurguláznának a lakásban.
A lisztben elkeverünk egy kis sót, ebbe beleforgatjuk az állatkákat, és az 1-2 centis karikákra vágott tintahalat, majd a felforrósított olajban (napraforgóban, ehhez kész pocsékolás lenne olívát használni) kisütjük őket. Pár perc elegendő, hogy aranyszínűek legyenek. Az egyetlen szabály, hogy egyesével, nagyon óvatosan pottyantsuk a serpenyőbe. Papírtörlőre szedjük, hogy a felesleges olaj lecsepegjen, a lelkünk pedig megnyugodjon. Citromlevet facsarhatunk rá.
Ez alkalommal alioliba mártogattuk, ami nem más, mint fokhagymás majonéz. /Mó szerint -esetemben- majonézes fokhagyma./ A majonézbe a reszelt fokhagymán kívül került még pár csepp citromlé és bors.
A fenti receptet elsőként B-nek (a böjtfőhősnő kolléganő) ajánlom, -aki mindig gyorsfagyasztott és panírozott tintahalkarikákat habzsol-, gyors és egészségesebb alternatívaként. Példàul a csarnokban, a Fővám téren könnyen hozzá lehet jutni friss tintahalhoz, és tengeri tàrsaihoz, és ami a legjobb, hogy előre megpucolják nekünk. A közhiedelemmel ellentétben nem vészesen drága (a gyorsfagyasztott verziónál biztosan nem drágább), és ha szeretnéd B, szívesen elkísérlek!
Pár nap múlva érkeznek Mó szülei, szokásos látogatásukra. Nekik is biztosan készítünk belőlük.
[Más..Ha már kalandok.. Lejárt a személyi igazolványom. Ezt most kimondottan sajnálom, mert az egyetlen olyan okmány volt életem során, amelyen vállalható és beazonosítható a fejem. Na, tegnap az ügyintéző úr (nevezzük Gézának) egy jókora lyukat hasított bele.. Mondanom sem kell, hogy az új képem rettenetesen groteszk, úgy festek, mint egy jóllakott rágcsáló. (Ludwig úr, hörcsögfiúnk büszke lehet a mamira.)
A szemüvegem párás, mert megérkezésemet követően 3 másodpercen belül már a fotófülkében ültem, és könyörögtem a néninek, engedje meg, hogy legalább a tolldzsekimet levegyem. A szemüvegtörlés kérdését inkább nem feszegettem. A teremben 40 fok, sikoltozó kisgyerekek, rosszul kiadott sorszámok, fejetlenség. Végre az én számom következett, de egy hölgy ablaka felett villogott. Nyilvánvalóan nem lehetett Géza. Merthogy már a telefonos időpontfoglalásnál megtudtam, hogy majd Géza lesz az én emberem. A hölgy a tévedést, -miszerint ő nem Géza- nemes egyszerűséggel oldotta meg: átüvöltött a három ablakkal távolabb ülő úriembernek, aki visszaordított, végül sikerült beazonosítaniuk, a teremben ülő 200 állampolgártársam pedig megtudta a nevemet, és fontosabb személyes adataimat. A hölgy egy felettébb "bájos" (gonoszboszorkaa) arckifejezéssel elzavart Géza ablaka elé, aki még vagy 10 percig üldögélt egymagában, nem szólított, mert azt gondolta, ha már a kolléganő hívta a sorszámomat, biztosan el is intézte az ügyet. (Hozzáteszem, Géza helyében én is ezt gondoltam volna.) Sajnos a tarzani ordítások során nem tisztázták, hogy kié is vagyok. Végül Géza, a kimért, lenéző és nagyon hivatalos ügyintéző, maga a hatóság, aki -meggyőződésem, hogy- önmagát Max Weber földi helytartójának gondolja, nyögvenyelősen, de kiállította a szükséges iratokat.
Totàl 'bürokrata vs. bürokràcia' érzésem volt.
Ennek ellenére csak mosolyogtam magamban, és titkon egy picit büszke voltam a kollégáimra és jómagamra, pontosabban a hozzáállásunkra az ügyfeleinkkel kapcsolatban. Mert amit tegnap tapasztaltam, az minden volt, de nem ügyfélcentrikusság, sem problémamegoldó ügykezelés. Jobb volt azzal a tudattal lefeküdni, hogy nálunk ilyesmikre nincs és nem is lehet kifogás, és bár a rendszerben mindig vannak hátráltató tényezők, ezek alapvetően rajtunk kívül-, és persze felettünk álló okok.]
De vègre itt a péntek este! Az enyém most ilyen lesz.
/ Leszàmìtva, hogy nem vagyok Cameron, plàne nem Cameron, aki egy angol kisvàrosban nyaral. Sajnos. A többi talàn stimmel. /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése