Nagy disznóság

Most, hogy -remélhetőleg- mindenki túl van az éves beiglievőversenyen, karácsonyfáról szaloncukorvadászaton, Grincs-, Reszkessetek betörők-, Mary Poppins-, és A muzsika hangjai adagján, hadd legyek ünneprontó a következő, meglehetősen nyers és naturalisztikus bejegyzéssel.

Kronológiailag megelőzte ugyan a karácsonyt, de most jutottam el a feldolgozásnak ama szintjére, hogy elsápadás nélkül tudjak ìrni róla.

Nem bìrom a disznóvágásokat. Sohasem bìrtam. Már akkor sem, amikor életkoromnál fogva nem voltam alkalmas a részvételre, de még mindig emlékszem, hogy semelyik reggeli rajzfilm nem tudta elnyomni az udvaron visìtó, és épp haláltusáját vìvó disznó hangját. /Ne tudjátok meg, micsoda erőfeszìtésembe és manőverekbe került, hogy minden évben megússzam valahogy./

Most -bemelegìtésként a januàri "igazi" akciòra- egy fél disznó érkezett nagymama darabolóasztalára, egyetlen célból: elfogyott a tavaly töltött házi kolbász. 

Nem tartom magam egy kényes gyereknek -vidéki lány ne is legyen az-, de a szagokkal hadilábon áll a falusi orrom. Tökéletesen megértem, és indokoltnak tartom a disznóöléseken elfogyó, ipari mennyiségű pálinkát. Jómagam is megittam egyet /többet nem mertem, nem lett volna fair az igazi munkás emberekkel szemben/, egészen pontosan egy meglehetősen hirtelen és határozott mozdulattal, remegő kezeimmel a még remegőbb gyomromba juttattam, majd holtsápadtan visszavonultam. /Nem sokat segìtettek rajtam a csendet megtörő, "Ekkora vesét még életemben nem làttam!", vagy a "Fogd meg a húst, még meleg!" tìpusú felkiáltások sem./ A fennmaradó időben, szigorúan az üvegajtó mögül integettem és próbáltam mosolyogni Móra, aki profikat megszégyenìtő módon, csillogó szemekkel trancsìrozta a még gőzolgő állatot. /Hálát adok az Égnek, hogy Mószülőket -akik talán még sosem vettek részt hasonló eseményen- nem a húsdaraboló-, nyers bőrevő-, bélmosó-, vércsorgató képességeimmel kellett megnyernem magamnak, háziasságomat bizonyìtandó./ 

Volt azonban öröm a szàmomra is, ugyanis nagymama megtanìtott töltött káposztát készìteni, amit két hete kìvántam meg, életemben először. /Gyanìtom, hogy a tiltólistára került tejföl miatt./ 

Mama egyébként ez alkalommal, egèszen szolidan "csak" kétféle süteményt sütött a kolbásztöltés ünnepére. 

A nap végére be kellett látnom, hogy elhamarkodott kijelentés volt a részemről, amit reggel, a légmentesen szigetelő üvegajtó mögött, pálinkáspohárral a kezemben tettem, nevezetesen, hogy mostantól vega leszek. Ahhoz túlságosan szeretem a sült szalonnát és a kolbikát. Na meg addigra meg is éheztem.

/A nyugalom megzavarására alkalmas fotók (is) következnek./ 

Kiskarácsony

Túl az idei mézeskalácssütésen, /-először fordult elő az, hogy nem 'kóstolgattam' meg a nyers tészta felét, ugyanis kőkeményen betartom a diétát-,/ csomagoláson, visszafogott lakásdíszítésen, felkészülve az otthoni terülj-terülj asztalkámra, egy recepttel /micsoda meglepetés?!/ kívánnék kellemes készülődést és boldog várakozást.

Móval elhatároztuk, hogy mielőtt hazautaznánk, kettecskén ünneplünk. Kiskarácsonyozunk. A menüt illetően nem voltak kérdőjelek. /Nem, ezúttal semmiféle tészta!/ Egyöntetűen megszavaztuk a Guinness ragut, aminek az ízét azóta a számban érzem, hogy legutóbbi dublini utunk alkalmával megkóstoltuk. A Guinness kenyér után épp itt volt az ideje ezt is összeismertetni a konyhánkkal.

Hozzávalók:

• fél doboz Guinness (nagyjából 3 dl)
• 400 g marhahús
• 1 fej vöröshagyma
• 1 répa
• 1 szál angol zeller
• 1 l marhahús alaplé
• só, bors
• friss rozmaring és kakukkfű

A műveletnél mi sem egyszerűbb /főleg, ha a 'szakács szabadnapos' és van ideje otthon ténykedni, míg a konyhai kisegítő -én- dolgozik/. Olajon megpirítjuk a a húst, sózzuk, borsozzuk. Ezt követően kerülnek bele a felaprított zöldségek. Ha karamellizálódtak, és az általuk kiengedett víz elpárolgott, hozzáöntjük a Guinnest, és megvárjuk, míg a felére redukálódik. Hozzáadunk egy liter marhahúslevest és magára hagyjuk egy-másfél órára rotyogni, nagyon halk lángon. /Akár hosszabb ideig is főzhetjük, csak jót teszünk vele./ Természetesen, ha olyan kíváncsiak -és leginkább türelmetlenek- vagytok mint én, egy-két kevergetés, fedőfelemelés és belekóstolás megengedett. /Tökéletes alkalom erre például, ha a Milan lő egy gólt. Az ezt követő másfél perces eufóriában Mó azt sem venné észre, ha megcukroznám az ételt./ 

Köretként tökéletes a fantasztikusan tömör, omlós, édes-sós Guinness kenyér és tejszínes-parmezános-répás-vajas burgonyapüré. /Allergiásoknak a sós, főtt burgonya./ 

A legfontosabb, amit a Guinness gyárban beszerzett receptkártya is a lelkünkre köt: másnaposan a legfinomabb. /Főleg, ha a szakács szabadnapos.../

Mindenmentes

Száraz recept következik, már ami a bejegyzés küllemét illeti. /Maga az étel igencsak szaftos./

Semmi bevezetés, semmi mesemeskete. Túl friss az allerigás-élmény, és egy darabig még dagonyáznék az önsajnálatban, hisztérikus nagyjelenetekkel tarkítva. Mindenki másnak jobb, ha ebből kimarad. 

Mó kiokoskodott egy tésztareceptet, -azóta már több százat-, amit bátran ehetek. /Bevallom, hogy a gnocchi összetevőit nem vizsgáltam meg nagyítóval. Na de... nehogy már a nyúl vigye a puskát!/

Sonkás, paradicsomos gnocchetti

Hozzávalók:

• gnocchi (vagy kisebb mértű "gyöngy-barátai", az aprócska gnocchettik)
• datolyaparadicsom
• olívaolaj
• fokhagyma
• sonka
• parmezán
• só, bors

Olívaolajon megpirítjuk az apróra vágott fokhagymát, majd a félbevágott paradicsomokat. Néhányukat egészen nyugodtan szétnyomkodhatjuk villával. 

A főzővízből -amit ugyebár sosem felejtünk el első lépésként feltenni forrni- kanalazzunk át a serpenyőbe néhány evőkanállal. Ha az időközben belepottyantott gnocchettik felbukkannak a víz felszínén, szedjük őket a szószba. Kis idő múlva adjuk hozzá a csíkokra vágott sonkát -mi serranót használtunk, de valami azt súgja, hogy szalonnával sem lehet utolsó-, majd forgassunk bele reszelt parmezánt is. /Hetente egyszer szabad. Köszi. Igazán köszi./ Néhány serpenyőzsonglőr Mó-mozdulat, ès tálalhatjuk is.

Még mielőtt kifejteném, hogy mennyire haragszom a rizstejre és a keserű étcsokoládéra, jöjjön egy kis zene, ezt dúdolom szünet nélkül. Érdemes volt érte végigülni a Hobbitot. Kicsit visszahozza a nagyon hiányzó ír hónapokat.

Szép hétvégét!

Tolerálni vagy nem tolerálni: az itt a kérdés...

Múlt héten, meglehetősen szkeptikusan vettem részt egy mindenre kiterjedő allergiavizsgálaton. Egy ideje már éreztem, hogy valami nincs rendben. Sem gyomorilag, sem közérzetileg, az energiaszintemről és a takaréklángon pislákoló immunrendszeremről meg ne is beszéljünk. Aztán egy órával később a szkeptikusságom mély letargiába fordult. /Tudom Anyu, te megmondtad./

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez a téma megosztható-e itt, de végül úgy döntöttem, hogy elmesélem, mert az azért mégiscsak óriási képmutatás lenne, ha ötvenféle ételallergiám és intoleranciám ellenére továbbra is áradoznék a /kissé valóban végletes/ kávé-, csokoládé- és tejfogyasztási szokásaimról. Igen, -ugyanis számos másik cimborájuk mellet- ők a fő mumusok. Táplálkozásom alapkövei, védőbástyái, megrendíthetetlen várfalai. A kedvenceim. Voltak. Eddig. 

Miután a vizsgálatot végző, végtelenül kedves hölgy /pedig úgy haragudnék rá, a francba/ közölte velem, és nem kevésbé silány eredményeket produkáló testvéremmel az ítéletet, nevezetesen, hogy a bélflórá(i)m gyakorlatilag kipusztult(ak) /vajon ők többen vannak, vagy magányos a bélflóra?/ a folyamatos gyulladástól, amit a koffein, a tejfehérje és a csokoládétól való leterheltség okoz, és hiába 'lövöm magam' nagy dózisú vitaminokkal, azoknak emiatt esélyük sincs felszívódni -, nos csak ültem a zötykölődő buszon hazafelé, és bámultam magam elé. Még fázni sem volt kedvem. 

Sokat segített a hétvégi, olaszországi Mószülőlátogatás, /előrehoztuk az idei karácsonyt, a venezuelai elnök után szabadon/, a visszatérésünkig ugyanis haladékot adtam magamnak. Túl nagy lett volna a kísértés a világ legjobb eszpresszóinak, sajtjainak és édességeinek földjén, ahol a landolás után mindig tárt karokkal vár egy óriási habos cappuccino és legjobb barátja, a vaníliakrémes cornetto. Azért lelkiekben már készültem a nagy váltásra, így előkészületi intézkedés gyanánt beszereztük a kedvenc kávénk koffeinmentes változatát /még a csomagolása is visszataszítóan világoskék/, csokoládét már nem hoztunk szuvenírként magunknak, Móanyukától pedig kaptam egy szupercsinos, tűzpiros, egyszemélyes 'kotyogós' kávéfőzőt, koffeinmentes magánakcióim infrastrukturális megtámogatásaként. 

Az egész faramuci helyzet olyan, mintha a Micimackó sztoriból hirtelen kihullana méz-komponens, vagy a Gilmore görlök kezéből Luke egy kegyetlen mozdulattal kiragadná a kávésbögrét. Örökre. Vagy még közérthetőbben: csoki nélkül mégis mi lenne Gombóc Artúrral? 

Na persze a felnőtt énem felfogja, hogy ez nem a világ vége, és abban is megállapodtam vele, hogy nem dramatizálom túl a dolgot, valamint a hisztik számát, intenzitását és mértékét is minimálisra redukálom, de iszonyú nehéz, mert amikor becsukom a szemem, bevillan egy /egyébként meglehetősen perverz/ kép, amint egy fürdőkádban ülök /olyan gyönyörű ívesben, arany lábakon/, természetesen tejben lubickolok, és körülbástyázom magam joghurttal, sajtokkal, kakaóval, túrórudival, tejszínnel /ó, kiszaladt egy könnycsepp/ és kedvemre falatozgatok. Minden vakítóan fehér, már-már megrészegítő.

Persze kiskapuk mindenhol nyílnak, és elviekben tökéletesen lehet helyettesíteni a tiltólistára száműzött élelmiszereket. DE!

Ne ámítsuk magunkat, a mandula-, zab-, rizs-, szójatej NEM tej /mint ahogy a 90%-os étcsokoládé sem tejkrémes Milka, és a tea sem kávé/. De még csak rokonságban sincsenek. Inkább hasonlítanám bébitápszerhez. Kedd reggel, egy korty "bébitápszeres" és koffeinmentes kávé után nem tudtam eldönteni, hogy előbb rohanjak a wc-re, vagy inkább bőgjem ki magam, úgy rendesen. Azóta a kis kotyogóst szépen bepakoltam a szekrénybe, az Olaszországból hazacipelt koffeinmentes kávéval egyetemben. Rizstej sem teszi be a lábát többet az ajtónkon. Végeztünk, hatszáz!   

12 év után, kedd óta nem iszom kávét. Az első három nap maga volt a pokol. Szédülés, lüktető fejfájás, állva elalvás (!). Gyakorlatilag 'végigalvajártam' azt a pár napot. Azóta jobb, de fájót dobban bele a szívem, amikor megpillantom a Mó által kikészített kávésbögrémet reggelente a konyhapulton. /Na igen, a megszokások. Még neki sem sikerült megbarátkoznia az új helyzettel./ 

A vásárlások időtartama a duplájára nőtt, ugyanis nem kis idő, mire az összes élelmiszer összetevőit átvizsgálom, és vádlón keresem a tejport, a tejsavót, vagy még ötszáz különböző, kreatívan elnevezett társukat.

A csokoládé? Életem, gyomrom, lelkem nagy szerelme. Főként vacsora után. Vagy helyett. Furcsa lesz nélküle. 

Azt mondják, ha ezt az időszakot ügyesen, bátran és felnőtt módjára kibírom, kitisztítom a szervezetemet, utána kis mennyiségekben, alkalomadtán újra magamhoz vehetek a kedvenc hármasomból. Annak ellenére, hogy velük kapcsolatosan eddig sem a kis mennyiségeket, sem pedig a 'ritkán' fogalmat nem ismertem, jelen helyzetemben kiegyeznék ezzel az alkuval. /Vagyis baráti jobbomat nyújtom, ha nagy ritkán mártogathatok Oreot a tejeskávémba./ Addig próbálom becsapni magam azzal, hogy avokádót eszem sajt helyett és elfordítom a fejemet, ha a boltban a csokoládés-, illetve a tejtermékrészleghez érek.

Ne aggódjatok, nem fogok önsajnáló fészbúk-csoportot indítani és nem leszek megszállott allergiás, akinek nincs más témája, és a blogot sem fogom ennek szentelni. Majd biztosan újra felbukkannak írásaimban a tejszínek, sajtok, csokoládékrémek és vajas tészták. Csak kell egy kis idő, hogy a testem újra kibéküljön a lelkem kedvenceivel. 

Azért a mindenfelől irányomba érkező segítség, kedves szó, ötletek és odafigyelés igazán szívmelengetőek. Mint amilyen az irodában, az asztalomon, december legcsokoládésabb napján talált gránátalma és mandarin volt, - ez utóbbiban a nevem szerepelt, szegfűszeggel kirakva. Hiába, ez a Mikulás mindenre odafigyel!

Tortafétis

Nemrég, a családi fotóalbumokat lapozgatva figyelmes lettem valamire. Apróság, de szemet szúrt.

Amelyik fotón torta az egyik szereplő, a világ megszűnt körülöttem, a horizontomban egyetlen dolognak volt éles a körvonala: a tortának. Míg mindenki vígan mosolyog a kamerába, én a tortát bűvölöm, és/vagy -mindenféle szemérmesség és szégyenérzet hiányában, a külvilágot kizárva- rávetem magam. 

Az a furcsa, hogy nem emlékeszem rá, hogy tényleg ennyire kiemelt szerepe lett volna a szívemben. A marcipánfigurák, a PEZ cukorka, a túró rudi, a gumicumi, a Geszti-Eszti, a Pumuklis jégcsoki, a négercsók, a golyórágó, a macskanyelv, a télifagyi, a vaníliás karika, a dunakavics, a zizi, a cigirágó és a déditől gyakran kapott, csokoládébevonatú mazsola /tyű, de sokan vagytok!/ megmaradtak, beleégtek a hosszútávú memóriámba, de a torta, az nem. Azóta sem vagyok oda értük különösebben, bár vannak kivételek. /Sokat javít a helyzeten, ha az általam nem szívlelt piskóta százalékos aránya a nullát súrolja./ Előbb eszem például valamilyen pohárkrémet, vagy más, kanalazható társát, mint egy szelet csokitortát. /Viszont az utóbbi időben, valami ismeretlen oknál fogva, menthetetlenül rákaptam az islerre. Ami még mindig nem torta. Bár -bizonyos tekintetben- közelít./ 

Az egyetlen, amit Mó kedvéért, viszonylag gyakran készítek, a már megénekelt Nutella torta.

Még mielőtt megmutatnám a képeket bizonyíték gyanánt /és utólag engedélyt- és bocsánatot kérnék az azokon szereplő családtagjaimtól/, hadd legyen egy elő-karácsonyi kívánságom!

Nagyon szívesen fogadok tortarecepteket a keterinblogol@gmail.com címre, vagy akár megjegyzésként itt, alul. 'Break the rules'-alapon készítenék egyet karácsonyra. Ki tudja, lehet, hogy egy új fejezet nyílik a piskótával való viszonyomban? 

És akkor P.S. helyett jöjjön a M.C. avagy /egy alternatív/ mea culpa, kedves családom! Mindenki szép, fiatal, ránctalan /akárcsak napjainkban/, szóval reklamációt nem fogadok el. Nevessetek, kacagjatok magatokat viszontlátva, több, mint 20 év távlatából! Vagy hahotázzatok a térdeteket csapkodva, mint én.

Energiatakarékos tartaléküzemmód

A látszat ellenére néha a mi konyhánk is kimenőt kap, és vannak napok, amikor nagy ívben elkerüljük. "Komfort lusta napok", hogy egészen pontos legyek. Amikor alapvető fiziológiai szükségleteinket kielégítjük ugyan, de olyan úri huncutságokra, mint a főzés már nem futja az energiáinkból. 

Ritkán, de előfordulnak ilyen szombatok, és / vagy vasárnapok. Amikor még annak a gondolata is fárasztò, hogy talán mégis le kellene cserélni a Micimacis pizsamát és Mó három számmal nagyobb köntösét, valami vállalható szerelésre. Délután háromra lehet, hogy össze is gyűjtesz annyi erőt, hogy véghezvidd a manővert. /Bár akkor már minek? Fél 5-kor úgyis sötétedik./ Természetesen a nagymama pont ilyenkor oknyomoz azügyben, hogy az önálló háztartást vezető kisunokái mit főztek vasárnap ebédre. Te pedig szégyenkezve leporolod a hasadról /és ìgy Micimackóról/ a párizsis szendvics morzsáit. Aztán Micimackó este találkozik a pizzával, amit egy életmentő futár hoz el az ajtóig. Ugye ismerős? /Kérlek, legalább halkan bólogassatok!/

Jöjjön most egy komfort-étel, -az előző bejegyzés gnocchijával harmonizáló narancsszínben- amely elkészítése nem igényel sem nagy fantáziát, sem nagy energiabefektetést, hogy az időtényezőről ne is beszéljünk. Fél óra pont elég arra, hogy kényelmesen bevackoljuk magunkat az ágyba és kiválasszunk egy hangulatunkhoz és és agyunk aktuális befogadòképességéhez passzoló filmet. /Általában az utóbbival megy el több idő. Nem egyszerű konszenzusra jutnunk, elég, ha csak a nyelv-dilemmát említem. Bár az utóbbi időben beadtam a derekam és gyakorlatilag mindent olaszul nézünk. A műfajt illetően is legtöbbször Mó nyer, és valami bűnrettenetes thrillerre esik a választás. Már nem bánom. Kifejezetten jókat szundítok ilyenkor a vállára dőlve, főleg, ha jóllaktam. Az önámítás nagymestereként már arra is nagyszerű magyarázatot találtam, hogy ez miért is van kedvező hatással az olasz-tudásomra. Valahol azt olvastam, hogy nyelvet tanulni leginkább hallgatva lehet, és erre legnagyszerűbb az alfa állapota, elalvás előtt. Mondjuk azon valòban nem ártana elgondolkoznom, hogy a puskaropogás, csihi-puhi, sikoltozás és a "Lődd le!", "Menekülj!" és hasonlóan épületes és változatos társaik miként befolyásolják nyelvtudásom elmélyülését./ 

Szükségünk lesz egy csomag leveles tésztára, sonkára, és két-, vagy ízlés szerint akár többféle sajtra. Mi vörös cheddart kevertünk parmezánnal, de a kombinációk tárháza végtelen.

A művelet banális, leírni is túlzás. A torta-, vagy piteformába terítsük le a tésztánkat, villával szurkáljuk meg alaposan, a kilógó részeket pedig vágjuk le. Terítsünk rá egy réteg sonkát, majd sajtot, újból sonkát, befejezésül sajtot. Mindezt két ásítás között letudjuk. 

Körülbelül 20 perc - fél óra alatt pirosra sül, 200 fokra előmelegített sütőben.

Ha formában vagyunk, általában tejszínes-tojásos-baconös-spenótos-ricottás-sajtos-gombás keveréket öntünk és sütünk a tésztára, hol ezeket mind együtt, hol variálva.

Akárhogy is, frissen, forrón a legjobb, de másnaposan sem megvetendő. /Ha esetleg másnapra még az előzőnél is kevesebb energia jut. Előfordulhat.

Csak a nagymama meg ne neszelje!/

Tökkelütött tökmánia

Nem vagyok egy nagy tésztapusztító. Míg Mó képes naponta többször is a villájára csavarni a pastát, és úgy enni, mintha életükben először találkoznának, én bőven beérem vele hetente maximum egyszer. A kedvencem az A.O.P., /és minden, ami tejszínes/ bár most rögtön 5 másik favorit is felsorakozott a fejemben és követelik maguknak az első helyet, tehát jobb befejeznem a rangsorolást. Még a végén el sem hinnétek az első mondatomat és könnyedén zugtésztaevőnek titulálnátok. 

A gnocchi, az "más tészta". A kis krumplis gombóckákra többször van szüksége a szervezetemnek. Mószülök, legutóbbi látogatásuk alkalmával megleptek egy olasz gasztro magazinnal, amely központi témája a Halloween és a sütőtök. /Ha a borítóját a fény felé fordítjuk, a matt papíron felcsillannak kis töklámpások, denevérek, szellemek. Á, de biztosan nem ezért esett erre a választás./ A recept, amit egyből kiszúrtam, nem más, mint egy sütőtökös-amarettis gnocchié volt. És, ha én valamit a fejembe veszek, nem telik el sok nap a "fejbevételtől" a megvalósításig. A sós-édes párosításért egyenesen odavagyok. /ld. Szenibarátnőmtől  kapott szuvenír sós karamellás csokoládészeletke titokzatos szublimálásának esete./ Mó viszont ettől az ízhatástól irtózik. Vagyis irtózott. Nem adtam fel ugyanis, és lelkesen kampányoltam a narancssárga gombóckák mellett. /Újság véletlenül, pont annál az oldalnál nyitva felejt a lakás különböző stratégiai pontjain, amarettis zacskó megcsörget, sütőtök kedvező élettani hatásait felsorakoztat és kántál, szülőket-nagyszülőket megdicsér, amiért a tengerparti nyaralásról amarettivel megpakolva tértek haza, de nem sorolnàm tovàbb./  

Az eredmény Mót is meggyőzte és békét kötött a sós-édes házasításának gondolatával, valamint nem kis sikerélményt adva nekem, megszerette régi kedvencemet, az èdes, karamelles ìzű sütőtököt. /Még bèbiételben is verhetetlen./

A recepten némiképp változtattunk, elvégre nincs abban semmi izgalom, ha jógyerek módjára követjük a leírás sorba szedett pontjait. Így került a tésztájába parmezán és jókora adag bors, a szószba pedig sonka, friss zsálya és vaj. Ipari mennyiségű vaj. /Jaj./

Hozzávalók 4 személyre:

• 800 g sütőtök
• 150 g amaretti 
• 100 g liszt
• só, bors 
• 1 tojás sárgája
• reszelt parmezán

A szószhoz:

• vaj
• friss zsálya
• speck sonka
• só, bors

Sütőben süssük meg a tököt. Kihűlése után dolgozzuk össze a tészta hozzávalóival. A tököt turmixolhatjuk is, de mi a kis kezeinket használtuk. /Pontosabban Mó kezeit használtam. Én./ Az amarettit már jómagam is zúztam, porlasztottam. Morzsás állagú kell, hogy legyen.

A massza egy sűrűbb nokedlitésztára hajaz, csak nem olyan nyúlós-ragadós. Ha a fenti mennyiségekkel túl hígnak ítéljük, adjunk hozzá még lisztet, ugyanis sok múlik a tök víztartalmán.

Két kanál segítségével szaggassuk a nudlikat forrásban lévő, sós vízbe. Amint felbukkannak, szedjük bele őket a szószba, ami nem más, mint olvasztott vaj, amin apróra vágott zsályaleveleket és sonkacsíkokat pirítunk, és hozzáadunk 3-4 evőkanállal a tészta főzővizéből, jó szokásunkhoz híven. 

A serpenyőnek, amibe a frissen főtt gnocchik érkeznek, nem kell végig a tűzön lennie, a folyamat ugyanis nem túl rövid. /Ha az én kezembe kerül az a két kanál, egyenesen maratoni./ Elég, ha akkor tesszük vissza pár percre, ha már minden "fürdőzőt" kiparancsoltunk a vízből.

A végén megszórhatjuk parmezánnal. Ízlés szerint. Mennyiséget szándékosan nem mondok. /Én úgy adagolom a parmezánt, mint Mó a vajat./

Abszolút szemet gyönyörködtető, szívmelengető fogás, édes-sós ízbomba. A végén a desszertet sem hiányoltuk. /Néhány óráig./ 

Olasz roham

Aki kalauzolt már egyszerre nyolc olaszt a fővárosban huzamosabb ideig, nos, az pontosan tudja, hogy most mit érzek. /Fáradtságot, elsősorban./ De még mielőtt bárkinek úgy tűnne, hogy panaszkodom, gyorsan elárulom, hogy az igazság ennek pont az ellenkezője. Kifejezetten élvezem Mó szüleinek, barátainak, rokonainak, ismerőseinek az ilyenfajta látogatásait. Mindig izgatottan várjuk őket és nagyon készülünk. Szeretem megmutatni, és magam is időről-időre felfedezni Budapest csodáit, mint ahogy erről korábban már írtam is. /Magasba emelt plüss virágig azért nem fajult a dolog./

A kimerültség ennek természetes következménye. /Vasárnap este, miután elbúcsúztunk a famigliától, a buszon hazafelé zötykölődve csak annyit kértem Mótól, hogy legyen szíves, mondja azt, hogy most kezdődik a hétvége./

Egyre nehezebb a dolgunk a programokat illetően, ugyanis Mószülők viszonylag gyakori visszajárók, már egyedül is kiválóan kiismerik magukat. Ez alkalommal a csoport három komponensből tevődött össze, az állandó- és alkalomadtán visszatérőkből, valamint az első alkalommal magyarhonba látogatókból. 

Az "újoncok" miatti kötelező programokon kívül, négy év után sikerült végre rávennünk Móanyukát a libegőzésre. /Még jó, hogy erről a hajmeresztő hírről csak később értesültünk./ 

Természetesen Mó munkahelye mindig sarokbástyája a látogatásoknak. Megkerülhetetlen és kihagyhatatlan.

Rendre rájövök, hogy Budapest csodálatos. /Leszámítva a bunkó tömeget, és a jelen állapotokat, amikor az összes tér, látványosság, útvonal szó szerint ki van fordulva önmagából, még az olasz hangerőt is elnyomják a betontörő légkalapácsok, és 10 méter, építési területen (pl. Váci utca) való séta után ropog a por a fogam között. De ugyebár rohamléptekkel közeleg az április... Ez az idelátogató turistáknak keserédes vigasz. Nekik is./ 

A másik mélypont a Szent István Bazilika volt. Pár hónapja, amikor Mó néhány olasz barátját kísérte el, elképedt arccal mesélte, hogy képzeljem el, hogy áll egy pap a bejáratnál, aki "belépőt szed" és nem enged tovább, amíg nem "adakozol". Ennél jobban csak a pap volt elképedve, miután Mó olaszból átváltott magyarra, és elmondta őszinte és indulatoktól nem mentes véleményét az "ajtónállónak". Nevezetesen, hogyha majd ő úgy gondolja, hogy adakozni szeretne, azt megteszi önszántából, illetve ne várja el tőle egy pap Budapesten, hogy belépőt fizessen, ha a Vatikán Szent Péter-bazilikájába ingyen és bérmentve  besétálhat. Reménykedtem benne, hogy valami szerencsétlen véletlen történhetett akkor, és biztos csak félreértette a helyzetet. De most mit látok Isten házába belépve? A bejárat előtt egy jókora persely, ráírva, hogy "erre és erre gyűjtünk, 200 Ft". A persely mellett egy papi öltözékben álló úr /azt hiszem, hogy ez a legdiplomatikusabb megnevezés, maradjunk is ennyiben/ utasítóan mutat a perselyre, és szúrósan néz a belépőkre, miközben röntgenszemekkel figyeli, hogy vajon a betérő tényleg 200 Ft-ot dob, vagy sem. Ennél visszataszítóbb dolgot régen tapasztaltam. Inkább legyen belépődíj, bár alapvetően ellenzem, hogy egy templom nem mindenki számára, ingyenesen hozzáférhető, hacsak nem már használaton kívüli, műemléképületről van szó. Nem csak turisták járnak a bazilikába. A mezei hívő embernek kiírhatnák akár ezeket is: "egy ima = 200 Ft", "egy szippantás a bazilika szent oxigénmolekuláiból = 200 Ft", "mécsesgyújtás = 200 + 200 Ft". Nagyon érdekelne, hogy egy szegény, imádkozni vágyó hajléktalannak például mit mondana ez a pénzszedő a bejáratnál? Ugye mindenki számra világos, hogy a hangsúly nem a 200 Ft-on van? Maga az adomány lényegi értelme veszik el, tudva, hogy "a jókedvű adakozót szereti (és megáldja) az Isten". Hogy a papok megítéléséről ne is beszéljek. Alázat? Szerénység? Szelídség?Jóban való buzgóság? Lelki tisztaság? Jókedvű adakozó? Ez most komoly?! 

Megnyugtat a tudat, hogy nem csak engem háborít fel a dolog.  

/Olyan érzés ez, mint amikor kiderült, hogy mégsem én vagyok az egyetlen ember, akit lever a víz O.N. közhelyes, semmitmondó és 'jajjdeátlátszó' gondolataitól. Persze, biztosan csak az irigység beszél belőlem. Biztosan../

Túl azon, hogy végtelenül jó érzés, amikor látogatóink Citadelláról csillogó szemekkel fürkészik a tájat, van néhány olasz jellegzetesség, ami kifejezetten szórakoztatóvá tesz egy-egy ilyen hosszú hétvégét. Olaszossá. /Valószínűleg a legszórakoztatóbb nem más, mint az én gyengécske próbálkozásaim olasz nyelven./

Az első -és talán legjellemzőbb ilyen olasz-faktor a napi program összeállításánál üti fel a fejét. Szemléltetem, hogy világosabb legyen. Szombati program például: reggeli-......-ebéd-.....-uzsonna-.....vacsora. A többi, meg majd, ahogy két étkezés közé belefér. A következő az előbbihez szervesen kapcsolódik, én csak úgy nevezem: "minden kanyarban egy eszpresszó". Néha tartom a lépést, néha a koffeintúltengés rémes következményeitől rettegve láthatatlanná válok, amíg ők megisszák a feketét. Sőt, ezen a ponton rögtön idecsatolnék egy másik jelenséget: az olaszok, bárhol legyenek a világban, olasz ételt esznek. Nincs nap pasta nélkül. De nincs ám. Továbbá gondolkodás- és az étlap átlapozása nélkül rendelnek profiterolt magyar halászcsárdában. És nem értik, hogy lehet, hogy ott nincs ilyen. Valahogy nekem még akkor sem jutna eszembe gulyást kérni például Rómában, ha nevezetesen az lenne a kedvencem. Pont ezért igyekeztük úgy szervezni a vacsorákat, hogy minél színesebb legyen a repertoár. Ettünk hortobágyi húsost és cigánypecsenyét, de spanyol tapast is és görög muszakát is. Nem én leszek, aki megreformálja az ízlésüket (és egyébként, miért is kellene?), de egy kis változatosság sosem árt. Élvezték, mi pedig örültünk. És ettünk. Majd még többet ettünk.    

Van itt még valami. A késés, vagyis a folytonos megcsúszás, illetve az a mentalitás, amit tökéletesen kifejez a "Fél 8-ra szól az asztalfoglalás? De az nem baj, ha késünk egy negyed órácskát, ugye?" kérdéspár. Ilyenkor a vérnyomásom amplitúdója hirtelen az egekbe szökken, főleg, ha egyébként semmi vis major oka nem lenne a késésnek. Én igyekszem mindenhol 10 perccel korábban ott lenni a megbeszéltnél, és tiszteletlenségnek tartom a más idejével való, önkényes rendelkezést. Pont ezért, vagyis ennek áthidalására, mi Móval kétféle időzónában élünk egyszerre. Ha például azt mondja, hogy fél ötre jön értem, mindig megkérdezem, hogy magyar, vagy olasz időszámítás szerinti fél ötre gondolt, felesleges feszültségeket megelőzendő. 

Végtelenül csodálom bennük, hogy nem aggódják túl a dolgokat, nem stresszelnek feleslegesen. Más ritmusban "sietnek", mint mi. Ebből még van hová fejlődnöm. 

Gesztikulálás és földübörögtető hangerő a következő páros. Azt már pontosan tudom, hogy Mó lendületes kézmozdulatai elől, milyen ütemben és melyik irányba kell épp kitérnem, ha nagyon belemerül a beszédbe. Na de amikor minden irányból körülvesz egy olasz-ajkú, akik egyszerre próbálnak elmagyarázni valamit, maximális hangerősséggel...az minden pénzt megér. /Hát még az, ahogy a kanyargós Citadelláról lefelé ereszkedve egyszerre kiabálták a "curva" szót, ami náluk kanyart jelent. Láthatóan, a szembejövő kisnyugdíjas csoportnak ez sem lett volna elegendő magyarázat a feloldozáshoz./

Ráadásul nem elég, ha arra koncentrálok, hogy megértsem, ami elhagyja a szájukat /a tekintetemet egy pillanatra sem leemelve a szájmozgásról/, még a gesztikulációra is figyelnem kell, mert anélkül hamar elvesztem a fonalat. Mó például képes egy komplett történetet szavak nélkül, csupán kézjelekkel, fejbiccentésekkel elmesélni.

Összefoglalva végtelenül barátságos, kedves, szeretetreméltó, melegszívű, lelkes, jókedvű, nyitott, sziporkázó társaságunk volt a hétvégén.

Emelem a kalapom minden idegenvezető előtt.

Ha bárkinek volna kedve a fent említett élményekben részesülni, legközelebb szóljon, és tartson velünk! Kap egy plüss virágot a kezébe.