Most, hogy -remélhetőleg- mindenki túl van az éves beiglievőversenyen, karácsonyfáról szaloncukorvadászaton, Grincs-, Reszkessetek betörők-, Mary Poppins-, és A muzsika hangjai adagján, hadd legyek ünneprontó a következő, meglehetősen nyers és naturalisztikus bejegyzéssel.
Kronológiailag megelőzte ugyan a karácsonyt, de most jutottam el a feldolgozásnak ama szintjére, hogy elsápadás nélkül tudjak ìrni róla.
Nem bìrom a disznóvágásokat. Sohasem bìrtam. Már akkor sem, amikor életkoromnál fogva nem voltam alkalmas a részvételre, de még mindig emlékszem, hogy semelyik reggeli rajzfilm nem tudta elnyomni az udvaron visìtó, és épp haláltusáját vìvó disznó hangját. /Ne tudjátok meg, micsoda erőfeszìtésembe és manőverekbe került, hogy minden évben megússzam valahogy./
Most -bemelegìtésként a januàri "igazi" akciòra- egy fél disznó érkezett nagymama darabolóasztalára, egyetlen célból: elfogyott a tavaly töltött házi kolbász.
Nem tartom magam egy kényes gyereknek -vidéki lány ne is legyen az-, de a szagokkal hadilábon áll a falusi orrom. Tökéletesen megértem, és indokoltnak tartom a disznóöléseken elfogyó, ipari mennyiségű pálinkát. Jómagam is megittam egyet /többet nem mertem, nem lett volna fair az igazi munkás emberekkel szemben/, egészen pontosan egy meglehetősen hirtelen és határozott mozdulattal, remegő kezeimmel a még remegőbb gyomromba juttattam, majd holtsápadtan visszavonultam. /Nem sokat segìtettek rajtam a csendet megtörő, "Ekkora vesét még életemben nem làttam!", vagy a "Fogd meg a húst, még meleg!" tìpusú felkiáltások sem./ A fennmaradó időben, szigorúan az üvegajtó mögül integettem és próbáltam mosolyogni Móra, aki profikat megszégyenìtő módon, csillogó szemekkel trancsìrozta a még gőzolgő állatot. /Hálát adok az Égnek, hogy Mószülőket -akik talán még sosem vettek részt hasonló eseményen- nem a húsdaraboló-, nyers bőrevő-, bélmosó-, vércsorgató képességeimmel kellett megnyernem magamnak, háziasságomat bizonyìtandó./
Volt azonban öröm a szàmomra is, ugyanis nagymama megtanìtott töltött káposztát készìteni, amit két hete kìvántam meg, életemben először. /Gyanìtom, hogy a tiltólistára került tejföl miatt./
Mama egyébként ez alkalommal, egèszen szolidan "csak" kétféle süteményt sütött a kolbásztöltés ünnepére.
A nap végére be kellett látnom, hogy elhamarkodott kijelentés volt a részemről, amit reggel, a légmentesen szigetelő üvegajtó mögött, pálinkáspohárral a kezemben tettem, nevezetesen, hogy mostantól vega leszek. Ahhoz túlságosan szeretem a sült szalonnát és a kolbikát. Na meg addigra meg is éheztem.
/A nyugalom megzavarására alkalmas fotók (is) következnek./
Túl az idei mézeskalácssütésen, /-először fordult elő az, hogy nem 'kóstolgattam' meg a nyers tészta felét, ugyanis kőkeményen betartom a diétát-,/ csomagoláson, visszafogott lakásdíszítésen, felkészülve az otthoni terülj-terülj asztalkámra, egy recepttel /micsoda meglepetés?!/ kívánnék kellemes készülődést és boldog várakozást.
Móval elhatároztuk, hogy mielőtt hazautaznánk, kettecskén ünneplünk. Kiskarácsonyozunk. A menüt illetően nem voltak kérdőjelek. /Nem, ezúttal semmiféle tészta!/ Egyöntetűen megszavaztuk a Guinness ragut, aminek az ízét azóta a számban érzem, hogy legutóbbi dublini utunk alkalmával megkóstoltuk. A Guinness kenyér után épp itt volt az ideje ezt is összeismertetni a konyhánkkal.
Hozzávalók:
fél doboz Guinness (nagyjából 3 dl)
400 g marhahús
1 fej vöröshagyma
1 répa
1 szál angol zeller
1 l marhahús alaplé
só, bors
friss rozmaring és kakukkfű
A műveletnél mi sem egyszerűbb /főleg, ha a 'szakács szabadnapos' és van ideje otthon ténykedni, míg a konyhai kisegítő -én- dolgozik/. Olajon megpirítjuk a a húst, sózzuk, borsozzuk. Ezt követően kerülnek bele a felaprított zöldségek. Ha karamellizálódtak, és az általuk kiengedett víz elpárolgott, hozzáöntjük a Guinnest, és megvárjuk, míg a felére redukálódik. Hozzáadunk egy liter marhahúslevest és magára hagyjuk egy-másfél órára rotyogni, nagyon halk lángon. /Akár hosszabb ideig is főzhetjük, csak jót teszünk vele./ Természetesen, ha olyan kíváncsiak -és leginkább türelmetlenek- vagytok mint én, egy-két kevergetés, fedőfelemelés és belekóstolás megengedett. /Tökéletes alkalom erre például, ha a Milan lő egy gólt. Az ezt követő másfél perces eufóriában Mó azt sem venné észre, ha megcukroznám az ételt./
Köretként tökéletes a fantasztikusan tömör, omlós, édes-sós Guinness kenyér és tejszínes-parmezános-répás-vajas burgonyapüré. /Allergiásoknak a sós, főtt burgonya./
A legfontosabb, amit a Guinness gyárban beszerzett receptkártya is a lelkünkre köt: másnaposan a legfinomabb. /Főleg, ha a szakács szabadnapos.../
Száraz recept következik, már ami a bejegyzés küllemét illeti. /Maga az étel igencsak szaftos./
Semmi bevezetés, semmi mesemeskete. Túl friss az allerigás-élmény, és egy darabig még dagonyáznék az önsajnálatban, hisztérikus nagyjelenetekkel tarkítva. Mindenki másnak jobb, ha ebből kimarad.
Mó kiokoskodott egy tésztareceptet, -azóta már több százat-, amit bátran ehetek. /Bevallom, hogy a gnocchi összetevőit nem vizsgáltam meg nagyítóval. Na de... nehogy már a nyúl vigye a puskát!/
Sonkás, paradicsomos gnocchetti
Hozzávalók:
gnocchi (vagy kisebb mértű "gyöngy-barátai", az aprócska gnocchettik)
datolyaparadicsom
olívaolaj
fokhagyma
sonka
parmezán
só, bors
Olívaolajon megpirítjuk az apróra vágott fokhagymát, majd a félbevágott paradicsomokat. Néhányukat egészen nyugodtan szétnyomkodhatjuk villával.
A főzővízből -amit ugyebár sosem felejtünk el első lépésként feltenni forrni- kanalazzunk át a serpenyőbe néhány evőkanállal. Ha az időközben belepottyantott gnocchettik felbukkannak a víz felszínén, szedjük őket a szószba. Kis idő múlva adjuk hozzá a csíkokra vágott sonkát -mi serranót használtunk, de valami azt súgja, hogy szalonnával sem lehet utolsó-, majd forgassunk bele reszelt parmezánt is. /Hetente egyszer szabad. Köszi. Igazán köszi./ Néhány serpenyőzsonglőr Mó-mozdulat, ès tálalhatjuk is.
Még mielőtt kifejteném, hogy mennyire haragszom a rizstejre és a keserű étcsokoládéra, jöjjön egy kis zene, ezt dúdolom szünet nélkül. Érdemes volt érte végigülni a Hobbitot. Kicsit visszahozza a nagyon hiányzó ír hónapokat.
Múlt héten, meglehetősen szkeptikusan vettem részt egy mindenre kiterjedő allergiavizsgálaton. Egy ideje már éreztem, hogy valami nincs rendben. Sem gyomorilag, sem közérzetileg, az energiaszintemről és a takaréklángon pislákoló immunrendszeremről meg ne is beszéljünk. Aztán egy órával később a szkeptikusságom mély letargiába fordult. /Tudom Anyu, te megmondtad./
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez a téma megosztható-e itt, de végül úgy döntöttem, hogy elmesélem, mert az azért mégiscsak óriási képmutatás lenne, ha ötvenféle ételallergiám és intoleranciám ellenére továbbra is áradoznék a /kissé valóban végletes/ kávé-, csokoládé- és tejfogyasztási szokásaimról. Igen, -ugyanis számos másik cimborájuk mellet- ők a fő mumusok. Táplálkozásom alapkövei, védőbástyái, megrendíthetetlen várfalai. A kedvenceim. Voltak. Eddig.
Miután a vizsgálatot végző, végtelenül kedves hölgy /pedig úgy haragudnék rá, a francba/ közölte velem, és nem kevésbé silány eredményeket produkáló testvéremmel az ítéletet, nevezetesen, hogy a bélflórá(i)m gyakorlatilag kipusztult(ak) /vajon ők többen vannak, vagy magányos a bélflóra?/ a folyamatos gyulladástól, amit a koffein, a tejfehérje és a csokoládétól való leterheltség okoz, és hiába 'lövöm magam' nagy dózisú vitaminokkal, azoknak emiatt esélyük sincs felszívódni -, nos csak ültem a zötykölődő buszon hazafelé, és bámultam magam elé. Még fázni sem volt kedvem.
Sokat segített a hétvégi, olaszországi Mószülőlátogatás, /előrehoztuk az idei karácsonyt, a venezuelai elnök után szabadon/, a visszatérésünkig ugyanis haladékot adtam magamnak. Túl nagy lett volna a kísértés a világ legjobb eszpresszóinak, sajtjainak és édességeinek földjén, ahol a landolás után mindig tárt karokkal vár egy óriási habos cappuccino és legjobb barátja, a vaníliakrémes cornetto. Azért lelkiekben már készültem a nagy váltásra, így előkészületi intézkedés gyanánt beszereztük a kedvenc kávénk koffeinmentes változatát /még a csomagolása is visszataszítóan világoskék/, csokoládét már nem hoztunk szuvenírként magunknak, Móanyukától pedig kaptam egy szupercsinos, tűzpiros, egyszemélyes 'kotyogós' kávéfőzőt, koffeinmentes magánakcióim infrastrukturális megtámogatásaként.
Az egész faramuci helyzet olyan, mintha a Micimackó sztoriból hirtelen kihullana méz-komponens, vagy a Gilmore görlök kezéből Luke egy kegyetlen mozdulattal kiragadná a kávésbögrét. Örökre. Vagy még közérthetőbben: csoki nélkül mégis mi lenne Gombóc Artúrral?
Na persze a felnőtt énem felfogja, hogy ez nem a világ vége, és abban is megállapodtam vele, hogy nem dramatizálom túl a dolgot, valamint a hisztik számát, intenzitását és mértékét is minimálisra redukálom, de iszonyú nehéz, mert amikor becsukom a szemem, bevillan egy /egyébként meglehetősen perverz/ kép, amint egy fürdőkádban ülök /olyan gyönyörű ívesben, arany lábakon/, természetesen tejben lubickolok, és körülbástyázom magam joghurttal, sajtokkal, kakaóval, túrórudival, tejszínnel /ó, kiszaladt egy könnycsepp/ és kedvemre falatozgatok. Minden vakítóan fehér, már-már megrészegítő.
Persze kiskapuk mindenhol nyílnak, és elviekben tökéletesen lehet helyettesíteni a tiltólistára száműzött élelmiszereket. DE!
Ne ámítsuk magunkat, a mandula-, zab-, rizs-, szójatej NEM tej /mint ahogy a 90%-os étcsokoládé sem tejkrémes Milka, és a tea sem kávé/. De még csak rokonságban sincsenek. Inkább hasonlítanám bébitápszerhez. Kedd reggel, egy korty "bébitápszeres" és koffeinmentes kávé után nem tudtam eldönteni, hogy előbb rohanjak a wc-re, vagy inkább bőgjem ki magam, úgy rendesen. Azóta a kis kotyogóst szépen bepakoltam a szekrénybe, az Olaszországból hazacipelt koffeinmentes kávéval egyetemben. Rizstej sem teszi be a lábát többet az ajtónkon. Végeztünk, hatszáz!
12 év után, kedd óta nem iszom kávét. Az első három nap maga volt a pokol. Szédülés, lüktető fejfájás, állva elalvás (!). Gyakorlatilag 'végigalvajártam' azt a pár napot. Azóta jobb, de fájót dobban bele a szívem, amikor megpillantom a Mó által kikészített kávésbögrémet reggelente a konyhapulton. /Na igen, a megszokások. Még neki sem sikerült megbarátkoznia az új helyzettel./
A vásárlások időtartama a duplájára nőtt, ugyanis nem kis idő, mire az összes élelmiszer összetevőit átvizsgálom, és vádlón keresem a tejport, a tejsavót, vagy még ötszáz különböző, kreatívan elnevezett társukat.
A csokoládé? Életem, gyomrom, lelkem nagy szerelme. Főként vacsora után. Vagy helyett. Furcsa lesz nélküle.
Azt mondják, ha ezt az időszakot ügyesen, bátran és felnőtt módjára kibírom, kitisztítom a szervezetemet, utána kis mennyiségekben, alkalomadtán újra magamhoz vehetek a kedvenc hármasomból. Annak ellenére, hogy velük kapcsolatosan eddig sem a kis mennyiségeket, sem pedig a 'ritkán' fogalmat nem ismertem, jelen helyzetemben kiegyeznék ezzel az alkuval. /Vagyis baráti jobbomat nyújtom, ha nagy ritkán mártogathatok Oreot a tejeskávémba./ Addig próbálom becsapni magam azzal, hogy avokádót eszem sajt helyett és elfordítom a fejemet, ha a boltban a csokoládés-, illetve a tejtermékrészleghez érek.
Ne aggódjatok, nem fogok önsajnáló fészbúk-csoportot indítani és nem leszek megszállott allergiás, akinek nincs más témája, és a blogot sem fogom ennek szentelni. Majd biztosan újra felbukkannak írásaimban a tejszínek, sajtok, csokoládékrémek és vajas tészták. Csak kell egy kis idő, hogy a testem újra kibéküljön a lelkem kedvenceivel.
Azért a mindenfelől irányomba érkező segítség, kedves szó, ötletek és odafigyelés igazán szívmelengetőek. Mint amilyen az irodában, az asztalomon, december legcsokoládésabb napján talált gránátalma és mandarin volt, - ez utóbbiban a nevem szerepelt, szegfűszeggel kirakva. Hiába, ez a Mikulás mindenre odafigyel!
Nemrég, a családi fotóalbumokat lapozgatva figyelmes lettem valamire. Apróság, de szemet szúrt.
Amelyik fotón torta az egyik szereplő, a világ megszűnt körülöttem, a horizontomban egyetlen dolognak volt éles a körvonala: a tortának. Míg mindenki vígan mosolyog a kamerába, én a tortát bűvölöm, és/vagy -mindenféle szemérmesség és szégyenérzet hiányában, a külvilágot kizárva- rávetem magam.
Az a furcsa, hogy nem emlékeszem rá, hogy tényleg ennyire kiemelt szerepe lett volna a szívemben. A marcipánfigurák, a PEZ cukorka, a túró rudi, a gumicumi, a Geszti-Eszti, a Pumuklis jégcsoki, a négercsók, a golyórágó, a macskanyelv, a télifagyi, a vaníliás karika, a dunakavics, a zizi, a cigirágó és a déditől gyakran kapott, csokoládébevonatú mazsola /tyű, de sokan vagytok!/ megmaradtak, beleégtek a hosszútávú memóriámba, de a torta, az nem. Azóta sem vagyok oda értük különösebben, bár vannak kivételek. /Sokat javít a helyzeten, ha az általam nem szívlelt piskóta százalékos aránya a nullát súrolja./ Előbb eszem például valamilyen pohárkrémet, vagy más, kanalazható társát, mint egy szelet csokitortát. /Viszont az utóbbi időben, valami ismeretlen oknál fogva, menthetetlenül rákaptam az islerre. Ami még mindig nem torta. Bár -bizonyos tekintetben- közelít./
Az egyetlen, amit Mó kedvéért, viszonylag gyakran készítek, a már megénekelt Nutella torta.
Még mielőtt megmutatnám a képeket bizonyíték gyanánt /és utólag engedélyt- és bocsánatot kérnék az azokon szereplő családtagjaimtól/, hadd legyen egy elő-karácsonyi kívánságom!
Nagyon szívesen fogadok tortarecepteket a keterinblogol@gmail.com címre, vagy akár megjegyzésként itt, alul. 'Break the rules'-alapon készítenék egyet karácsonyra. Ki tudja, lehet, hogy egy új fejezet nyílik a piskótával való viszonyomban?
És akkor P.S. helyett jöjjön a M.C. avagy /egy alternatív/ mea culpa, kedves családom! Mindenki szép, fiatal, ránctalan /akárcsak napjainkban/, szóval reklamációt nem fogadok el. Nevessetek, kacagjatok magatokat viszontlátva, több, mint 20 év távlatából! Vagy hahotázzatok a térdeteket csapkodva, mint én.
A látszat ellenére néha a mi konyhánk is kimenőt kap, és vannak napok, amikor nagy ívben elkerüljük. "Komfort lusta napok", hogy egészen pontos legyek. Amikor alapvető fiziológiai szükségleteinket kielégítjük ugyan, de olyan úri huncutságokra, mint a főzés már nem futja az energiáinkból.
Ritkán, de előfordulnak ilyen szombatok, és / vagy vasárnapok. Amikor még annak a gondolata is fárasztò, hogy talán mégis le kellene cserélni a Micimacis pizsamát és Mó három számmal nagyobb köntösét, valami vállalható szerelésre. Délután háromra lehet, hogy össze is gyűjtesz annyi erőt, hogy véghezvidd a manővert. /Bár akkor már minek? Fél 5-kor úgyis sötétedik./ Természetesen a nagymama pont ilyenkor oknyomoz azügyben, hogy az önálló háztartást vezető kisunokái mit főztek vasárnap ebédre. Te pedig szégyenkezve leporolod a hasadról /és ìgy Micimackóról/ a párizsis szendvics morzsáit. Aztán Micimackó este találkozik a pizzával, amit egy életmentő futár hoz el az ajtóig. Ugye ismerős? /Kérlek, legalább halkan bólogassatok!/
Jöjjön most egy komfort-étel, -az előző bejegyzés gnocchijával harmonizáló narancsszínben- amely elkészítése nem igényel sem nagy fantáziát, sem nagy energiabefektetést, hogy az időtényezőről ne is beszéljünk. Fél óra pont elég arra, hogy kényelmesen bevackoljuk magunkat az ágyba és kiválasszunk egy hangulatunkhoz és és agyunk aktuális befogadòképességéhez passzoló filmet. /Általában az utóbbival megy el több idő. Nem egyszerű konszenzusra jutnunk, elég, ha csak a nyelv-dilemmát említem. Bár az utóbbi időben beadtam a derekam és gyakorlatilag mindent olaszul nézünk. A műfajt illetően is legtöbbször Mó nyer, és valami bűnrettenetes thrillerre esik a választás. Már nem bánom. Kifejezetten jókat szundítok ilyenkor a vállára dőlve, főleg, ha jóllaktam. Az önámítás nagymestereként már arra is nagyszerű magyarázatot találtam, hogy ez miért is van kedvező hatással az olasz-tudásomra. Valahol azt olvastam, hogy nyelvet tanulni leginkább hallgatva lehet, és erre legnagyszerűbb az alfa állapota, elalvás előtt. Mondjuk azon valòban nem ártana elgondolkoznom, hogy a puskaropogás, csihi-puhi, sikoltozás és a "Lődd le!", "Menekülj!" és hasonlóan épületes és változatos társaik miként befolyásolják nyelvtudásom elmélyülését./
Szükségünk lesz egy csomag leveles tésztára, sonkára, és két-, vagy ízlés szerint akár többféle sajtra. Mi vörös cheddart kevertünk parmezánnal, de a kombinációk tárháza végtelen.
A művelet banális, leírni is túlzás. A torta-, vagy piteformába terítsük le a tésztánkat, villával szurkáljuk meg alaposan, a kilógó részeket pedig vágjuk le. Terítsünk rá egy réteg sonkát, majd sajtot, újból sonkát, befejezésül sajtot. Mindezt két ásítás között letudjuk.
Körülbelül 20 perc - fél óra alatt pirosra sül, 200 fokra előmelegített sütőben.
Ha formában vagyunk, általában tejszínes-tojásos-baconös-spenótos-ricottás-sajtos-gombás keveréket öntünk és sütünk a tésztára, hol ezeket mind együtt, hol variálva.
Akárhogy is, frissen, forrón a legjobb, de másnaposan sem megvetendő. /Ha esetleg másnapra még az előzőnél is kevesebb energia jut. Előfordulhat.
Nem vagyok egy nagy tésztapusztító. Míg Mó képes naponta többször is a villájára csavarni a pastát, és úgy enni, mintha életükben először találkoznának, én bőven beérem vele hetente maximum egyszer. A kedvencem az A.O.P., /és minden, ami tejszínes/ bár most rögtön 5 másik favorit is felsorakozott a fejemben és követelik maguknak az első helyet, tehát jobb befejeznem a rangsorolást. Még a végén el sem hinnétek az első mondatomat és könnyedén zugtésztaevőnek titulálnátok.
A gnocchi, az "más tészta". A kis krumplis gombóckákra többször van szüksége a szervezetemnek. Mószülök, legutóbbi látogatásuk alkalmával megleptek egy olasz gasztro magazinnal, amely központi témája a Halloween és a sütőtök. /Ha a borítóját a fény felé fordítjuk, a matt papíron felcsillannak kis töklámpások, denevérek, szellemek. Á, de biztosan nem ezért esett erre a választás./ A recept, amit egyből kiszúrtam, nem más, mint egy sütőtökös-amarettis gnocchié volt. És, ha én valamit a fejembe veszek, nem telik el sok nap a "fejbevételtől" a megvalósításig. A sós-édes párosításért egyenesen odavagyok. /ld. Szenibarátnőmtől kapott szuvenír sós karamellás csokoládészeletke titokzatos szublimálásának esete./ Mó viszont ettől az ízhatástól irtózik. Vagyis irtózott. Nem adtam fel ugyanis, és lelkesen kampányoltam a narancssárga gombóckák mellett. /Újság véletlenül, pont annál az oldalnál nyitva felejt a lakás különböző stratégiai pontjain, amarettis zacskó megcsörget, sütőtök kedvező élettani hatásait felsorakoztat és kántál, szülőket-nagyszülőket megdicsér, amiért a tengerparti nyaralásról amarettivel megpakolva tértek haza, de nem sorolnàm tovàbb./
Az eredmény Mót is meggyőzte és békét kötött a sós-édes házasításának gondolatával, valamint nem kis sikerélményt adva nekem, megszerette régi kedvencemet, az èdes, karamelles ìzű sütőtököt. /Még bèbiételben is verhetetlen./
A recepten némiképp változtattunk, elvégre nincs abban semmi izgalom, ha jógyerek módjára követjük a leírás sorba szedett pontjait. Így került a tésztájába parmezán és jókora adag bors, a szószba pedig sonka, friss zsálya és vaj. Ipari mennyiségű vaj. /Jaj./
Hozzávalók 4 személyre:
800 g sütőtök
150 g amaretti
100 g liszt
só, bors
1 tojás sárgája
reszelt parmezán
A szószhoz:
vaj
friss zsálya
speck sonka
só, bors
Sütőben süssük meg a tököt. Kihűlése után dolgozzuk össze a tészta hozzávalóival. A tököt turmixolhatjuk is, de mi a kis kezeinket használtuk. /Pontosabban Mó kezeit használtam. Én./ Az amarettit már jómagam is zúztam, porlasztottam. Morzsás állagú kell, hogy legyen.
A massza egy sűrűbb nokedlitésztára hajaz, csak nem olyan nyúlós-ragadós. Ha a fenti mennyiségekkel túl hígnak ítéljük, adjunk hozzá még lisztet, ugyanis sok múlik a tök víztartalmán.
Két kanál segítségével szaggassuk a nudlikat forrásban lévő, sós vízbe. Amint felbukkannak, szedjük bele őket a szószba, ami nem más, mint olvasztott vaj, amin apróra vágott zsályaleveleket és sonkacsíkokat pirítunk, és hozzáadunk 3-4 evőkanállal a tészta főzővizéből, jó szokásunkhoz híven.
A serpenyőnek, amibe a frissen főtt gnocchik érkeznek, nem kell végig a tűzön lennie, a folyamat ugyanis nem túl rövid. /Ha az én kezembe kerül az a két kanál, egyenesen maratoni./ Elég, ha akkor tesszük vissza pár percre, ha már minden "fürdőzőt" kiparancsoltunk a vízből.
A végén megszórhatjuk parmezánnal. Ízlés szerint. Mennyiséget szándékosan nem mondok. /Én úgy adagolom a parmezánt, mint Mó a vajat./
Abszolút szemet gyönyörködtető, szívmelengető fogás, édes-sós ízbomba. A végén a desszertet sem hiányoltuk. /Néhány óráig./
