Primavera?

Tegnap, 17:00-kor megérkezett a tavasz. Nem, nem a meteorológiai, az múlt pénteken jött, és 1 napig tartott. Azóta nyár van.

Az én időszámításom szerinti tavasz a világ leggyönyörűbb tavaszi kabátjának átvételével köszöntött be. Ágó újabb remekműve, és nem csak olyan, mintha rám öntötték volna, hanem ezt valòban rám öltötték. Nagyon vagány, egyedi és az első kabát, amiben nincsenek terminátorvállaim. Olyannyira csak az enyém, hogy a cipzárját is én járattam be ma reggel, Ágó tanácsára szappannal, aminek következtében problémás bőrre való kézműves szappan illatú kondenzcsíkot húztam magam után a városban. Hogy a megszáradt és lehulló szappantörmelékekről ne is beszéljek. /Lehet, hogy valamit nem jól csináltam./ A 23-as buszon zsebeltem be az első elismerő tekinteteket, és bár a 23-as busz tipikusan az a hely, ahol jobb észrevétlennek maradni, ezeknek a pillantásoknak most kifejezetten örültem. Mindenesetre a tàskàmat a szokàsosnàl erősebben szorìtottam magamhoz.

Konkrét vészforgatókönyv van kidolgozás alatt a fejemben arra az esetre, ha netán 3-4 fokkal megemelkedne a hajnali órák átlaghőmérséklete és a kabátom elvesztené létjogosultságát. Végtelenül hàlàs voltam, hogy ma délutàn beborult az ég.

A minap egy kereszteződésben álldogálva a következő üvöltés jött ki egy piros lámpánál várakozó furgonból: "A dzsekid mentette meg az életedet, Tündérke!" Tündérke a furgon előtt álló, dübörgő Harley-n ülő, igencsak erős testalkatú, kopasz úriember volt, egyébként. Na, az én kabátom is biztosan életet mentene, ha ebbe a helyzetbe kerülnék. Csak én Vespán száguldanék. Almazöldön. 

/A szupertehetséges Ágóról és gyönyörű Zoe Phobic ruháiról most szándékosan nem írok, és bár nagyon vissza kell fognom magam, mégis egy későbbi bejegyzést szeretnék szenteli nekik. Már ha egyetlen iromány elegendő lesz../ 

Ha már tavaszi kabát, jöjjön egy tavaszi vacsora! (Belátom, ez elég gyenge volt, de szerda van, a hét legközepe, nézzétek el.)

Hideg tésztasalátára gondoltam, aminek végtelen számú verziója létezik, rajtunk àll a dolog. Mi általában pennéből, farfalléből (közönséges nevén masnitészta), vagy hasonló típusú tésztákból készítjük. Miután kifőtt a pasta, szétterítjük egy tepsiben, vagy nagyobb tálban, olívaolajjal meglocsoljuk, és hagyjuk kihűlni. A belevalóknak tényleg csak a fantáziánk szab határt. Miután kihűlt, mehet bele koktélparadicsom, mozzarellagolyók, olívabogyó, pirított gomba vagy cukkini, illetve bármilyen zöldség. Nagyon finom például előzetesen leforrázott, de még ropogós spárgával. Létezik tonhalas, vagy garnélás verzió is. A fenyőmag sem rontja el. Jó alkalom a tésztasaláta készítése arra, hogy felhasználjuk a hűtőben felhalmozódott maradékokat, megelőzve a bűntudatot, amit az étel kidobása okozna. Így karikázunk bele néha virslit, ami nem túl autentikus, de mindketten szeretjük, és sokszor van is otthon. Fűszerezését tekintve a só és bors mellé jól illik hozzá a friss, aprított bazsalikom, vagy menta. Nagyon finom és letisztult az ízvilága, ha fogyasztás előtt csak olívaolajjal öntözzük meg, bőségesen. De ha öntetet szeretnénk rá, keverjünk össze olívaolajat, balzsamecetet és egy kevés mustárt. Biztosan a "nagykönyvben" szerepelnek a pontos mennyiségek is, én csak érzésre, és Mó instruálására öntögetem össze őket, sűrűn kóstolgatva. 
Krémesìtés gyanànt a pesto is tökèletes vàlasztàs lehet.

Mó szerint pár óra kell a hűtőben, hogy összeérjen, de én nem értem, mi gond lehet abból, ha azonnal behabzsoljuk..

Vásárnap

Végre egy hétvége, amikor mindketten szabadok voltunk, és kettesben tölthettünk. Nem sűrűn van ilyen, úgyhogy megbecsüljük. 

Szándékosan elkerülve a kuponos őrület Mekkàit, a túlzsúfolt bevásárlóközpontokat -hála az időjárásnak- nagy részét szabadban töltöttük. 

Meglátogattuk adoptált tapírgyerekünket, Gézát az állatkertben, majd a WAMP felé vettük az irányt. Mint megtudtam, a design vásárnak mostanában a Váci1 (szerintem 'soha meg nem nyíló') üzletház ad otthont, minden vasárnap, más-más tematika alapjàn. Ez alkalommal 'fashion' témakörben. Egy veleszületett divatmániás olasszal pedig mi sem szórakoztatóbb program?! Valahogy a vérükben van a szépérzék, a stílus és a divat, kortól és nemtől függetlenül. Külön örömmel tölt el, amikor Mó vitathatatlan minőségű olasz designerdarabjait kiütik a gardróbból a magyar tervezők munkái. (Előre is elnézést kérek azoktòl, akinek semmi újat nem mondok a következő sorokkal, mert már meglátogatták a WAMP-ot.)

Csodás dolgokat láttunk és eszméletlen kreatív alkotókat ismertünk meg. Merthogy ez is nagy különbség a viszonteladónál megvásárolható portékához képest: személyesen a készítőtől kaparinthatjuk meg azt, egy kis betekintést nyerve a kulisszák mögé. Nos, tegnap én olyannyira betekintettem, hogy -többek között- egy szupervidám, újrahasznosított újságpapírból készült karkötővel távoztam. A mű nagyon kedves készítője azt állította, hogy töntkretehetetlen, elronthatatlan. Ez varázsige volt a füleimnek. Olyan fülek gazdájának, aki egy pillantásával elront, leblokkol, felrobbant, széttör, elporlaszt bármit.. (lásd habverő. A családom bizonyára számtalan más és meghökkentő példával szolgálna.) Visszatérve a fenti összehasonlításhoz, igazán kellemes -és nem elhanyagolható- pozitìvum továbbá az is, hogy tervezői áron tehetünk szert mindenre.

Szerelembe estem Phaidra màrka fürdőruháival. Olyan gyönyörűek, hogy nem is tudom, le lehet-e szimplán "fürdőruházni" őket. A vásárlásig azonban nem merészkedtem el, mert sajnos az elmúlt két év gyakorlata azt mutatja, hogy ha újat veszek, biztosan nem jutok el a strandra. Azaz 2 forró és irodában töltött nyár, 2 vadiúj, avatatlan fürdődressz a mèrlegem.

Külön fénypont volt a gasztro-részleg, talán ott időztünk a legtovább. Igazi ínyenc különlegességekre lehet bukkanni, ezek közül személyes kedvencem a chillis vajkaramella volt. De a kézműves csokoládéktól a teakülönlegességeken át a lekvárokig nagyjából MINDEN kapható és megkóstolható. 

Mó valószínűleg észrevette a gyermeki csillogást a szememben, miután kipróbáltuk a fent említett, könnyfakasztóan erős édességet, mert meglepett egy zacskóval belőle. Receptre írnám fel minden szomorú embernek, mert utána csak úgy röpködnek az endorfinok! A vacsoránkhoz is vásároltunk egy apróságot, méghozzá a "kicsi a bors, de erős"-kategóriából: füstölt, egész chillipaprikát, ami igazán egyedi ízt adott az AOP- vacsoránknak. Egyedit és megismételhetetlent. Úgy döntöttünk, hogy jobb helye lesz a füstös ízű fűszernek legközelebb pl. egy bográcsgulyásban.

A kiállítók színesebbnél színesebb standjai között andalogva (valójában egy óriási és félig üres papírzacskóval verekedtük át magunkat mindenen és mindenkin) -képzeletben- csodás kerámiatálkákkal töltöttük fel álmaink konyhájának polcait. 

Mindenkinek ajánlom. Igazán kikapcsoló, üdítő és inspiráló vasárnap délutáni program. 

(Én legközelebb egy lakattal zárható pénztárcával megyek, aminek a kulcsát előzetesen lenyelem.)

Paradicsomi aranyalma

Veszettül szeretem a paradicsomot. Minden formájában. (Egyetlen kivétel van: nagyanyáink paradicsomlevese, a jó öreg, betűtésztás. Az valahogy nem megy.) 

Szinte minden nap fogyasztom is, legyen szó fokhagymás, balzsamecetes, olívaolajos paradicsomsalátáról, paradicsomos tésztáról, vagy csak simán, felcikkezve, sóval. Mò pontosan tudja, hogy ha pizzàt készìtünk, dupla mennyisègű paradicsomszòszra lesz szükség, mert a pizzàra jò, ha a fele odaér..

A paradicsomok Gombòc Artùrja vagyok. /A paradicsomoké IS./ Jöhet a fürtös, a piros ès sàrga koktèl, a méregzöld szilva, a zegzugos ökörszìv, a mézédes san marzano, a hosszùkàs datolya, és persze nagymama kertjébol, a 'semmihez sem foghatò'.

Màr maga az elnevezés is szìvet gyönyörködtető, elèg, ha csak a 'paradicsom' édeni jelentésère, vagy az olasz pomodoro kifejezèsre (Pomo D'oro = aranyalma) gondolunk. 

Egyetlen vàgyam van, ha majd egy toszkàn kis faluban èldegèlünk, -màr leszàmìtva magàt a tènyt, hogy Toszkànàban éldegélünk-, szeretnék sajàt termesztésű paradicsomot. Pàr bokrot a terrakotta szìnű hàz tövében. Felicità.

Egyik nagy sláger itthon a bruschetta. Bármikor képes lennék elrágcsálni 1-2 szelet fokhagymás, pirított- és paradicsommal jól megpakolt szelet kenyeret. Nem tudom megunni, Mó nagy bánatára. Nem a fokhagymaszag a gond, ahhoz màr hozzàszokott. Nehéz beadagolni egy tettrekész, kìsérletezo kedvű szakàcsnak, hogy együnk inkàbb felturbòzott piritòs kenyeret az àltala megàlmodott borjùsült helyett.

Nem kell hozzá más, csak pár paradicsom, tiszteletet parancsoló mennyiségű olívaolaj, bazsalikom, só és bors. Paradicsom kockàz, fokhagyma aprìt, olìvaolaj löttyint, megsòz, megborsoz, bazsalikomot ràszòr és àllni hagy. Legoptimàlisabb a pàr òra hűtőben pihenés, fogyasztàs előtt. 

Ha nagyon türelmesek ès precìzek vagyunk (velem ellentétben), leforràzhatjuk a bemetszett bőrű paradicsomokat, majd lehùzhatjuk ròla, ezt követően pedig kimagozhatjuk. Szerintem az utòbbi teljesen felesleges, egyrészt èn kifejezetten szeretem a kis zselés magocskàkat, màsrészt ez garantàlja a megfelelő mennyiségű levet, amivel aztàn megkìnàljuk a piritòst.

A kenyèrszeleteket locsoljuk meg olìvaolajjal, majd mehet a sütőbe, pirulàsig. Grillràcson is nagyszerű. Fokhagymàval àtdörzsöljuk. 

De a teljesség kedvéért,- és egy kicsit elkanyarodva az aranyalmàktòl- elmesélek még két tovàbbi megoldàst bruschettàra. Az első az ùn. toszkàn bruschetta, csirkemàjas feltéttel. Kèszìtünk egy pirìtott zöldséges alapot, felaprìtott hagymàbòl, zellerszàrbòl és répàbòl. Mehet rà egy kis sűrìtett paradicsom, majd a megtisztìtott csirkemàj. Sò ès bors, természetesen. Fehèrborral meglocsoljuk, majd egy kis hùs-vagy zöldséglèvel is felöntjük ès jòl összefőzzük. Ezt követően összeturmixoljuk, figyelve arra, hogy egy kissé darabos maradjon. A legvégén szòrhatunk bele egy kis petrezselymet.

A "harmadik nr 1." a vargànyàs vàltozat. A felkockàzott vargànyàt vaj ès olaj keverékèn megpirìtott hagymàra szòrjuk. A vargànya szintén megèrdemel egy kis fehèrborzuhanyt és friss petrezselymet. A különbség az előzőkhöz képest annyi, hogy a gombàs verziònak nagyon jòt tesz, ha a kenyérre kerülése előtt, a szeleteket megszòrjuk parmezànnal, és ìgy pirìtjuk meg. Ezt követően ràhalmozzuk a kenyérre az illatos keveréket.

Könnyű előételnek, vagy vacsoràra felvàgottakkal, mozzarellàval perfetto. 

Gasztro-tortùra

Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt három nap, legurult egy-két pizza és megszámlálhatatlan espresso, elkopott a lábunk alatt több száz kilométer, és felfrissült a stagnáló olaszom.

Kicsit még összefolynak az események. Kapásból eszembe jutnak viszont az étkezések. Ezek mindig biztos támpontok voltak (olaszokhoz hìven). Reggeli itt és ekkor, ebéd ott és akkor... a kettő között pedig szabadprogram. Mint ahogy már írtam is, egyre nehezebb új látnivalót találni legkedvencebb visszatérő látogatóinknak, ezért úgy döntöttünk, hogy ezúttal felettébb spontának leszünk. (Így jutottunk el a Kerepesi temetőbe. De ez már egy más sztori.)

Történelmi jelentőségű események tanúja lehettem. Az étkezés terén leginkább. 

(Az egyéb magyar specialitásokkal, mint például az olaszok számára alapvető értékű divattal már korábban megismertettük őket. Magasan van a mérce. Az olasz divatot nem kell bemutatni, másrészt Móapuka munkahelye világhírű olasz divatcégeknek is gyártó anyag- és textilüzem. Becsukott szemmel, tapintásra felismeri az anyagokat, megmondja, hogy hol készült, hány százalékban műszál, mennyibe kerül métere, és megjósolja, hogy hány mosást fog túlélni az adott kelme. Összességében a magyar divat és különleges termékei kellemes meglepetést okozva, abszolút pozitív benyomást tettek rájuk.)    

Most végre sikerült becsempészni az olasz ételek és éttermek mellé is valami mást, valami újat. Ezen a téren (is) nehéz dolgom van. Az olaszok nagyon szeretnek enni, de leginkább olaszt. Legyenek a világ bármely pontján. Biztosan ezért hemzsegnek mindenfelé az olasz éttermek. Olyannyira ragaszkodnak az ízeikhez, és annyira hisznek az olasz konyha mindenekfelettiségében, hogy miután nagy nehezen beletörődnek, hogy a magyar halászcsárdában bizony nem szerepel az étlapon tiramisu, gondolkoznak egy kicsit, adnak egy ùjabb esèlyt az étteremnek és profiterolt (!?) rendelnek. Ezt követően màr csak otthon kèszìtett olasz-magyar mixekkel pròbàlkoztunk, több-kevesebb sikerrel.

Budapesten van pár bejáratott olasz helyünk, de mindenképp szerettük volna Móval, hogy a szülők nyissanak egy kicsit. Első vizsgafeladatként bevetettük a spanyol tapast. Bevált. /Köszönjük, sangria!/ 

A második fázisban már bátrabbak voltunk és elvittük őket az egyik 'szívünkcsücskébe', a MÁK Bistroba. Mindenképp ajánlom kipróbálásra, garantált a szerelembeesés. Már első alkalommal elbűvölt bennünket a hangulat, az ételek és az, hogy bár fine diningról beszélünk, abszolút fesztelenül fogyaszthatjuk el az elénk tálalt költeményeket. Nincs ugyanis más szó rájuk. Anno Mó ötlete volt, hogy kipróbáljuk, bár én először elleneztem. Nem tudtam elképzelni ugyanis, hogy kis hazánk -akkor- negyedik legjobb éttermében, mi, egyszerű földi halandók is felhőtlenül el tudunk tölteni egy ebédet. Végül rákaptunk. Úgy intézzük, hogy néha beleférjen. 

A MÁK is átment a rostán. Végtelen öröm és ujjongás! (Megsúgom, hogy a fent említett két -nem olasz- helyet két napra terveztük, a terhelést egyenletesen eloszlatva, nehogy besokalljon a család. A fennmaradó étkezések természetesen itáliai eredetűek voltak.) 

Sok MAK-fotò jön, figyelem! Nem tudtam dönteni.

Továbbra is naivan és rendületlenül bízom benne, hogy egyszer talán a szülőkkel is eljutunk arra a pontra, amire Móval már sikerült. Alkalomadtán megkér, hogy csináljak neki csirkepaprikást. (Meggyőződésem, hogy csak a nokedli miatt, de azért nem rossz eredmény egy olyan Mòtòl, aki 3 éve még fintorgott a pirospaprika hallatán.) 

Mó előtt szinte sosem jártam étterembe. Valahogy a kultúráink ezen a ponton teljesen különbözők. Nyilván ebben szerepe van a foglalkozásának is, szomjazza a tapasztalatokat és az új ízeket. Alapvetően azonban náluk ez is sokkal jobban megy. Először is megfizethető árú és nagyon jó minőségű ételeket kínálnak az éttermek. Másrészt nem divat a borravaló. Egészen pontosan nincs. Ha a pincér kedves veled és beszélget, nem kell, hogy hátsó szándékot sejts mögötte. Nem szeretem, amikor lesütött fejjel kell bekanalaznom középszerű ételeket, és azt éreztetik velem, hogy nem vagyok odavaló. Azt sem csípem, amikor kedvesek velünk, ha angolul vagy olaszul beszélünk, de hirtelen elmegy a kedvük a felszolgálástól, amint megneszelik, hogy magyarra váltunk. Az elmùlt időszakban viszont szerencsére sok pozitìv ellenpéldàval is talàlkoztunk, olyanokkal, ahol még tisztàban vannak a vendéglàtàs szò jelentèsèvel.

Kedvenceim odakint a családi vállalkozások, kis családi trattoriák. A legutóbbi étteremélményemet Olaszországban, egészen pontosan Verona egy eldugott kis utcácskájában, egy abszolút egyszerű, leginkább menzára hasonlító helyen szereztem. Három generáció együtt vezeti. Nevetségesen alacsony árak, elrettentően hatalmas adagok. Sokat elmond a dologról, ha elárulom, hogy csordultig volt helyiekkel, és legalább 20 percet álltunk sorba asztalért. A tulaj fel-alá rohant, 'O sole mió'-t áriázott, néha ráüvöltött a vendégekre, hogy ha nem lesznek türelemmel, nem kapnak enni. Nem hozott étlapot, hanem az asztalunk fölé hajolva, venetoi akcentusban elhadarta a menüt. Én egyetlen szót értettem az ötperces nagy monológból: padlizsán. Mint kiderült, az étlapon nem szerepelt semmiféle padlizsán. De nem hiszem, hogy tudtam volna rosszul dönteni. Mennyei volt az összes étel. Nem érdekelt, hogy hangzavar volt, hogy nyikorgott a székem, hogy áriázott a tulaj. Csoda volt az a 2 óra, amit ott töltöttünk. (Azèrt sokat köszönhetnek a ház ajándékának, az étkezés végén felszolgált kedvencemnek, a limoncellonak és a búcsúzóul kapott kézcsóknak. Még azt is feledtette velem, hogy az önjelölt Pavarotti többször szőkének szólított. Mit szólított?! Körbezengte vele az éttermét.)

Senki nem fog meglepődni, ha elárulom, hogy a családi vállakozás neve "Ropeton", azaz  "Idegesítő". 

Cukkini a négyzeten

Szeretnék megosztani pár -az elmúlt időszakhoz kapcsolódó- gondolatot, élményt. 

Nem tudok elég hálás lenni azoknak, akik megnyitják 1-1 írásomat, és vissza is térnek időnként. Hihetetlenül jó érzés, hogy napról-napra növekszik az olvasottság, annak ellenére, hogy 1) most kezdtem;  2) ebből kifolyólag szegény blogom elég kezdetleges még; 3) a legelején szándékosan nem osztottam meg a nagy nyilvánossággal, kíváncsi voltam, hogy enélkül miként terjed, vagy terjed-e egyáltalán. 

Megszámlálhatatlan bátorítást kaptam, olyanoktól is, akiktől egyáltalán nem számítottam rá. Külön örülök az építő kritikáknak, igyekszem megfogadni a tanácsokat. Arra is törekszem, hogy ne tűnjön kérkedőnek és legfőképp ne okoskodásnak az amit- és ahogyan írok. Dicsekedni sosem szerettem, a kioktató stílus pedig engem is kifejezetten bosszant. (Feljogosítok bárkit, hogy szóljon, ha elszaladna velem a ló.)   

Sokan megkérdezték, hogy miért árulom el Mó konyhai titkait, titkos hozzávalóit, fortélyokat. Egyrészt megbeszéltük, nem volt ellenére, sőt! Másrészt nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, valószínűleg 90%-ban megtalálhatjuk ezeket a recepteket egy olasz szakácskönyvben. Mó titka nem a receptjeiben rejlik. Bárki elkészítheti az adott ételt, azonos alapanyagokból és mennyiségekkel, lépésről-lépésre ellesve azt, de olyan sosem lesz, mint az övé.  

A sok-sok pozitívum között muszáj megemlítenem, hogy lett egy blogbarátnőm, akiről kiderült, hogy épp az érem ellenkező oldaláról vezet internetes naplót: kőkemény fitnesz, ömegtartòztatò életmód, megvonások, spártai diéta, még spártaibb edzések. Minden tiszteletem az övé, és elszégyellem magam, ha belegondolok, hogy tegnap mi volt a vacsorám.. 

Pizza, egyébként, Mó szüleivel. Tegnap megérkeztek. Pár órával korábban a vártnál, aminek (és az ebből fakadó hisztérikus pániknak) köszönhetően megteremtettem a 20 perces nagytakarítás műfaját. Na jó, túloztam, de volt némi teendőm, ami valahogy átcsusszant az előző napról. 

Nagyon szeretem amikor jönnek, vagy mi utazunk hozzájuk. Ha itt vannak, pár napra átlényegülök idegenvezetővé, házi-és konyhatündérré, programszervezővé és perczsonglőrré. Jelen esetben tanácstalan turistakalauzzá, akinek elfogytak az aduászai. Mindent kilőttünk. (Még szerencse, hogy megszületett Asha, a kiselefánt!)

Ezért a jó öreg célpontra, a lakásunkra invitáltuk őket ebédre, mint első attrakció. 

A menü tésztabundában sült cukkinivirág, cukkinis tagliatelle és a jó öreg tiramisu volt. Hiába, nagymama friss tojásai nem végezhették másként.  

A cukkini virága kábulatosan finom. Első találkozásunk Rómában történt. Fél tenyérnyi virágok, mozzarellával töltve, tésztabundában kisütve. 

Mi, ezúttal egyszerűsítettünk a dolgon, elhagytuk a sajttölteléket. Megtisztítottuk a virágokat, majd a lisztből, tojásból, és tejből -palacsinta tésztánál valamivel sűrűbbre- kevert masszába pottyantottuk őket. Óvatosan beleforgattuk, mert a szirmok nagyon könnyen szakadnak. Innen egyenes út vezet a forró olajba. Gyorsan megpirulnak. Majd jön az olajban sült ételeknél szokásos protokoll, papírtörlőstül, sózásostól, forrón elfogyasztásostól. Cukkinivirághoz a nagyobb piacokon juthatunk. Érdemes rákérdezni az eladòknàl akkor is, ha esetleg nem látjuk kitéve őket, nálunk ugyanis leginkább végtermékként, a kukában végzik szegények. (A cserepes növény a fotòra kìvànkozott, a bundàs cukkiniviràg nem tùl dekoratìv ètel.)

A tésztafogáshoz elsőként a vizet tesszük fel, majd ha már gyöngyözően forr, mehet bele egy jókora adag só, és a kívánt tésztamennyiség. Fajtáját tekintve most a tagliatellére (szélesmetélt) esett a választásunk. A cukkinis "betétnél" mi sem egyszerűbb?! (Főleg, ha Mó készíti és előtte felkockázza a hagymát. Tized-milliméteresre. Onnan már megy, mint a karikacsapás.) 

Amire szükségünk lesz:

• hagyma
• cukkini
• olìvaolaj
• fehérbor
• só, bors
• tejszín
• tészta
• parmezán

A hagymát olajon megpirítjuk, erre jöhet a tetszés szerinti formákra darabolt cukkini, plusz só és jó barátom, a bors. Hagyjuk őket összepirulni. Jót tesz neki egy löttyintés fehérbor. Amint az alkohol elpárolgott, ráöntjük a tejszínt, még pár percig forraljuk, majd beleszedjük a fogkeményre főtt tésztát. (Ha a tejszínes mártás ijesztően besűrűsödne, néhány evőkanállal a tészta főzővizéből lazíthatunk rajta.) Picit együtt is rotyognak. Kész. Ennyi. Basta. A tetejére mehet a reszelt parmezán, főként, ha Mó szülei (a parmezánbeszállítóink) egy jókora darabbal érkeznek. 

Ez a menü most "cento percento" (100%) olasz volt. Amikor több időnk van a logisztikára (értsd: nem 20 perc alatt kell csillogóvá varázsolnom a lakást és szimultán villámebédet készítenünk), bevetünk olyan különböző fúziós trükköket, mint például a "nokedli alla bolognese", és egyéb magyar csavarok. Most muszáj volt biztosra mennünk.

Ezzel kezdetét vette egy újabb, négy napig tartó evésmaraton. Négy nap dolce vita, amíg nem gondolunk a következményekre. Sebaj, majd segítségül hívom fitneszversenyző blogbarátnőmet. Mire valók a blogbarátok, ha nem arra, hogy alkalomadtán jól gatyába rázzák egymást?! 

Mély tenger és bő olaj

Mó egyik éjszaka 2 kg tengeri finomsággal tért haza a munkából. Vásárolt nekem egy zsák garnélát és tintahalacskát. (Mó a földkerekségen a legjobb ajándékozó.) Felébresztett -ezúttal épp sikerült-, de lesokkolt szegény tintahalak dobozból rám meredő szeme, úgyhogy rövid úton visszatámolyogtam aludni. Reggel azért leellenőriztem a fagyasztó tartalmát, ott sorakoztak szépen, sorban. 

Tegnap végre szabadnapos volt, így nem is lehetett más a vacsora, mint fritto misto, vagyis forró olajban, hirtelen kisütött és előtte sós lisztben meghempergetett tintahalkarikák és jó barátaik, az óriásgarnélák. Annyira szeretem, hogy könnyen megbarátkoztam a tudattal, miszerint vacsora után legalább fél órán át didergünk majd a nyitott ablakok tövében, mire az olajszag némiképp kiszellőzik a lakásból.

Nem kell hozzá más, csak fejenként 2-3 tisztított tintahal és szabad belátáson alapuló rákmennyiség. (Az én belátásom elég szabad, ha rákról van szó.) Az utóbbit nem feltétlenül kell pucérra vetkőztetni, azaz a páncél maradhat, mert ha jól átsül, finom ropogós lesz, vagy sütés után is könnyen eltávolítható. Viszont a fekete emésztőcsatornát egyesével ki kell húzni. Kötelező. Egyrészt teljesen elnyomja a rák- önmagában édes ízét, másrészt nem túl kellemes homokot rágcsálni. (Gondoljuk azt, hogy homok!)

A tintahaltisztítás...na igen. Most valószínűleg bizonygatnom kellene istenadta tintahalpucoló képességemet, és, hogy játszi könnyedséggel kitépem, lenyisszantom, kinyomom... De nem szépítem a dolgot. Mint ahogy a hagymaaprításnak, ennek is Mó a felelőse. Csukott szemmel megpucol percenként ötöt, míg ha én csinálnám, a fekete tinta mindenfelé spriccelne, az állat szemei pedig szerteszét gurguláznának a lakásban. 

    

A lisztben elkeverünk egy kis sót, ebbe beleforgatjuk az állatkákat, és az 1-2 centis karikákra vágott tintahalat, majd a felforrósított olajban (napraforgóban, ehhez kész pocsékolás lenne olívát használni) kisütjük őket. Pár perc elegendő, hogy aranyszínűek legyenek. Az egyetlen szabály, hogy egyesével, nagyon óvatosan pottyantsuk a serpenyőbe. Papírtörlőre szedjük, hogy a felesleges olaj lecsepegjen, a lelkünk pedig megnyugodjon. Citromlevet facsarhatunk rá. 

Ez alkalommal alioliba mártogattuk, ami nem más, mint fokhagymás majonéz. /Mó szerint -esetemben- majonézes fokhagyma./ A majonézbe a reszelt fokhagymán kívül került még pár csepp citromlé és bors.

 

A fenti receptet elsőként B-nek (a böjtfőhősnő kolléganő) ajánlom, -aki mindig gyorsfagyasztott és panírozott tintahalkarikákat habzsol-, gyors és egészségesebb alternatívaként. Példàul a csarnokban, a Fővám téren könnyen hozzá lehet jutni friss tintahalhoz, és tengeri tàrsaihoz, és ami a legjobb, hogy előre megpucolják nekünk. A közhiedelemmel ellentétben nem vészesen drága (a gyorsfagyasztott verziónál biztosan nem drágább), és ha szeretnéd B, szívesen elkísérlek!  

Pár nap múlva érkeznek Mó szülei, szokásos látogatásukra. Nekik is biztosan készítünk belőlük. 

[Más..Ha már kalandok.. Lejárt a személyi igazolványom. Ezt most kimondottan sajnálom, mert az egyetlen olyan okmány volt életem során, amelyen vállalható és beazonosítható a fejem.  Na, tegnap az ügyintéző úr (nevezzük Gézának) egy jókora lyukat hasított bele.. Mondanom sem kell, hogy az új képem rettenetesen groteszk, úgy festek, mint egy jóllakott rágcsáló. (Ludwig úr, hörcsögfiúnk büszke lehet a mamira.) 

A szemüvegem párás, mert megérkezésemet követően 3 másodpercen belül már a fotófülkében ültem, és könyörögtem a néninek, engedje meg, hogy legalább a tolldzsekimet levegyem. A szemüvegtörlés kérdését inkább nem feszegettem. A teremben 40 fok, sikoltozó kisgyerekek, rosszul kiadott sorszámok, fejetlenség. Végre az én számom következett, de egy hölgy ablaka felett villogott. Nyilvánvalóan nem lehetett Géza. Merthogy már a telefonos időpontfoglalásnál megtudtam, hogy majd Géza lesz az én emberem. A hölgy a tévedést, -miszerint ő nem Géza- nemes egyszerűséggel oldotta meg: átüvöltött a három ablakkal távolabb ülő úriembernek, aki visszaordított, végül sikerült beazonosítaniuk, a teremben ülő 200 állampolgártársam pedig megtudta a nevemet, és fontosabb személyes adataimat. A hölgy egy felettébb "bájos" (gonoszboszorkaa) arckifejezéssel elzavart Géza ablaka elé, aki még vagy 10 percig üldögélt egymagában, nem szólított, mert azt gondolta, ha már a kolléganő hívta a sorszámomat, biztosan el is intézte az ügyet. (Hozzáteszem, Géza helyében én is ezt gondoltam volna.)  Sajnos a tarzani ordítások során nem tisztázták, hogy kié is vagyok. Végül Géza, a kimért, lenéző és nagyon hivatalos ügyintéző, maga a hatóság, aki -meggyőződésem, hogy- önmagát Max Weber földi helytartójának gondolja, nyögvenyelősen, de kiállította a szükséges iratokat.

Totàl 'bürokrata vs. bürokràcia' érzésem volt. 

Ennek ellenére csak mosolyogtam magamban, és titkon egy picit büszke voltam a kollégáimra és jómagamra, pontosabban a hozzáállásunkra az ügyfeleinkkel kapcsolatban. Mert amit tegnap tapasztaltam, az minden volt, de nem ügyfélcentrikusság, sem problémamegoldó ügykezelés. Jobb volt azzal a tudattal lefeküdni, hogy nálunk ilyesmikre nincs és nem is lehet kifogás, és bár a rendszerben mindig vannak hátráltató tényezők, ezek alapvetően rajtunk kívül-, és persze felettünk álló okok.]  

De vègre itt a péntek este! Az enyém most ilyen lesz.

 / Leszàmìtva, hogy nem vagyok Cameron, plàne nem Cameron, aki egy angol kisvàrosban nyaral. Sajnos. A többi talàn stimmel. /

Visszatérés az "édenbe"

Visszatértünk a nagyvárosba. Jaj, de nem hiányzott! Mostanában nem vagyunk jóban, Budapest és én. Vannak ilyen időszakok. Amikor nehezen toleràlom, hogy csípi a szmog a szememet és hetekig nem tudok friss levegőt szippantani, amikor egy nap öten eltaposnak és lelöknek a metróról, vagy amikor hullafáradtan esek haza, és a tömegközlekedés sem könnyíti meg a helyzetemet. (Kivéve persze, ha a "bkv-s" kabát van rajtam.)

Pénteken, hazafelé még mindent hó borított és/vagy szakadt az eső, de magàt az utat gyorsan túléltük. Nézelődtünk és felelevenítettük Móval a Zöld erdőben jártam c. örökzöldet. 

Visszafelé már jóval ijesztőbb volt a helyzet, ugyanis a sínpáron kívül -amin a kanyarban erősen bedőlő vonat egyensúlyozott-, csak a bokrok és fák csúcsa látszott ki a vízből. Szegény őzik! Azért szerencsére sokat láttunk. Mármint őzit és nyulat, meg mindenféle vadat. Mindig őket lessük, ezzel ütjük el három óra jelentős részét. Amúgy is csodás helyeken kanyarog a vonat, és kell is ez a kikapcsoló bámészkodás, a budapesti betontenger és szmogfelhő előtt és után.

A visszaút mindig kalandosabb, a szó nem feltétlenül pozitív értelmében. Mindig van pár régi ismerős, akinek a földszint már három emelettel magasabban van, aki valahogy, egyszer csak nem ismer meg és nem pazarolja az energiáit a visszaköszönésre. No problem. (Mó szerint a bkv-s dzseki miatt van.)

Aztán ott vannak, akik elfoglalják a helyedet, majd eszük ágában sincs visszaadni, mondván, hogy az ő helyükön is ül már valaki. Lehet, hogy én vagyok ilyen kis naiv, de lenne egy kérdésem. Miért nehéz összehangolni az ember agyában azt a 2 pirinyó információt, amit a HELYjegyen, illetve a székek felett található számok mutatnak? Jelen esetben az illető még hozzátette, hogy "szerintem felesleges a számokat nézni, mindenki oda üljön, ahol helyet talál." Mondod ezt úgy nyuszikám, hogy a helyemen ülsz.. Kár, hogy ilyen és ehhez hasonló frappáns gondolatok mindig csak később jutnak eszembe, amikor harmadjára pörgetem le magamban az eseményeket../Nem baj, csak idő kérdése és egyszer majd én is dörzsölt nő leszek!/ Mó még egy kicsit harcolt a helyekért, de aztán sikerült kivonszolnom a kocsiból, át egy másikba, még mielőtt minden mediterrán temperamentumát rázúdította volna szegény helybitorlóra. 

Somogy megye legelő őzeinek leltárba vétele kb. 40 percre terelte el a figyelmünket a 38 fokra felfűtött kocsiról, aztán elkezdtük érezni az izzasztó hőséget. Képzeljünk el egy konzervdobozt a 40 fokos nyárban, amiben a változatosság kedvéért pirosra pirult paradicsomok üldögélnek a szardíniák helyett.. Ezen a ponton végtelenül hálásak voltunk, amikor a konzervdobozunk begurult az állomásra, és a nyárból újra a télbe érkeztünk meg. 

Na, de még mielőtt úgy tűnne, hogy panaszkodom, első áprilisi bejegyzésemnek ezen az abszolút nem ideillő pontján, hadd osszam meg az egyik tavaszi kedvencemet, a tojásos nokedlit, ahogy Dédimamánk ránk hagyta. 

Lehet, hogy sokak ìgy készìtik és nem lesz ùjdonsàg, de aki esetleg még nem-, vagy nem ìgy ismeri, érdemes kipròbàlni. Ha nem ìzlik, hozzàm elhozhatja a maradékot. Nem pénzvisszafizetési garancia, de jòl hangzik, nemde?

Gyakorlatilag pörkölt alapot készítünk, azaz lereszeljük a vöröshagymát, amit olajon kezdünk pirítani, megsózzuk, majd lehúzzuk a tűzről és rászórjuk a pirospaprikát. Mehet vissza, bár már alacsonyabb lángra. Folyamatosan, kevés vizet adagolunk hozzá, egészen addig, míg a hagyma elolvad és egy krémes alapot nem kapunk. Ekkor ráöntjük a felvert tojásokat és rászedjük a nokedlit, amit egész gyakran készítünk Móval, ez ugyanis az egyik magyar kedvence. (Gondolom, nincs meglepetés, ha elárulom, hogy az egyensúly kedvéért, általában olaszos raguval készítjük! De üresen, vajon megpirítva is rajong érte.) 

A tojásos verziónak a saláta természetesen elengedhetetlen kísérője. 

Az arànyokròl, mennyiségekről ennél a receptnél sem tennék emlìtést, maradjunk inkàbb az "ìzlés szerintben". 

(A mellékelt fotó tökéletes iskolapéldája annak, hogy miként NE fogjuk a kést, miközben szeletelünk. A "mutatóujjtámasz" ugyanis tilos. Én is csak akkor használom, ha Mó nem látja. Ha észreveszi, kezdetét veszi a véget nem érő szeletelési gyakorlat. Akàr századszorra.

 

Rohanok, várnak a vezeklő tornagyakorlataim.