Polentavacsora

Jön a hideg, nincs mese. Ezt nem feltétlenül a hőmérséklet csökkenéséből tudom, hanem valami egészen más súgta meg: tegnap zsíros kenyeret vacsoráztam. Lilahagymával, ahogy kell. Egy harapás visszarepített a nagymama konyhájába, a viaszos vászon terítős asztal mellé, 20 évvel ezelőttre. /Legközelebb katonákat gyártok, Papa után szabadon. Egy kocka kenyér, egy karika házi kolbász és/vagy füstölt szalonna, hagyma, és jöhet a hadsereg totális leverése./

Valószínűleg a testemnek szüksége van a nehezebb ételekre, hogy felkészüljön a zimankóra. /Mennyivel jobban hangzik ez a magyarázat, mintsem, hogy gyakorlatilag már csak a zsír maradt, amit még -büntetlenül- a kenyeremre kenhetek. Még a legtöbb margarin is tartalmaz tejet. Bár azt Mó egyébként is kitiltotta a hűtőből./ 

Az utóbbi időben valahogy nem kívánom a húst. /Na igen, attól tartok, hogy fenti elméletem a hidegről és a testem "testes" ételigényéről ezen a ponton meg is dőlt./

A következő fogás laktató, egyszerű, gyors, és nem mellesleg őrületesen finom.

Korábban nem igazán ettem polentát /avagy puliszkát/, de aztán, ahogy akklimatizálódtam az észak-olasz gasztronómiához, úgy lett szerves része az életemnek. Ők főként ragukhoz fogyasztják köretként. 

A mi ragunk ez esetben gombákból állt, ezt halmoztuk a tetejére.

Polentából érdemes /és messzemenőkig bölcs döntés/ a pár perc alatt elkészülő, előfőzött /csúnya szóval instant/ verziót választani, hacsak nem szeretnénk egy órán át harcolni egy dühös, puffogó és adott esetben égető lábostartalommal. /Az élvezeti értéke nyilván más, de én inkább elkerülöm az égési sérüléseket./

Mó - a szíve , és az én szívem szerint- hozzáadott volna egy jókora darabka vajat is, hogy még krémesebb legyen, de mivel tilos, és épp van itthon szarvasgomba olaj, ezzel cseleztük ki a rendszert és tettük még gombásabbá az ízhatást.

20 dkg kukoricakását, folyamatos kevergetés mellet adjunk hozzá nagyjából 8 dl, forrásban lévő, sós vízhez. Forró vízzel, tetszés szerint higíthatjuk a masszát. Legyünk résen, mert hamar bekövetkezik a pöfékelő vulkán állapot. Ilyenkor csak húzzuk le a tűzről, és ha a polenta is és mi is megnyugodtunk, mehet vissza, de csakis folyamatos keverés mellett. Mi legutóbb, amikor már majdnem késznek éreztük, beledobtunk egy marék -előzetesen melegvízbe áztatott, majd felaprított- szárított vargányát.

Jót teszünk magunkkal, ha a végén nem csak némi zsíradékkal, de jókora adag reszelt parmezánnal is gazdagítjuk. /Merthogy a parmezán az parmezán, nem pedig sajt. Ilyenképp pedig tejfehérje sem lehet benne. Na igen, az önámítás nagymesterét olvassátok./

A friss gombákat - jelen esetben fehér és barna csiperkét, illetve laskát- felaprítjuk, majd a serpenyőben előzetesen felforrósított olívaolajra és fokhagymára dobjuk. Miután megpirultak, jöhet a só, bors, valamint, ha van, egy kis kakukkfű.

Másnap, a megmaradt polentát másfél-két centis szeletekre vágtuk, és serpenyőben, olívaolajon megpirítottuk. Hivatalosan köret, szerintem önállóan is megállja a helyét.

***

Végre megnéztük Móval a La Grande Bellezzát, kedvenc Puskinunkban. Nos, átrohant rajtam, mint egy gyorsvonat. Kerestem, de eddig még nem találtam rá illő, jó szót. Egyáltalán nem vagyok híve a skatulyáknak, de azért eddig mindig sikerült legalább egy odaillő jelzős szerkezetet találnom az aktuálisan látott filmre. De ez? Életszagú is, meg nem is. Sokkoló is, meg nem is. Elgondolkodtató, de néhol könnyed. Provokatív? Szürreális? Hatásvadász? Realista? Vagy mindez, együtt? Róma talán nem is örök.

Mindenesetre azt gondolom, hogy életem legjobb periódusában láttam, és bár a konklúzió még mindig dolgozik bennem és formálódik, a film rövid távú hatásairól sokat elmond, hogy a végén bizony nehezemre esett felállni a székemből. 

/Külön személyes sikerélmény, hogy annak dacára, hogy a főszereplő -a narratív részeket kivéve- olyan cifra, ámde bűbájos dél-olasz dialektusban beszélt, hogy győztem zoomolni a feliratra, egyébként sikerült a szövegből való puskázást minimálisra redukálnom./

Krumpli, te édes!

Végre megismerkedtünk, az édesburgonya és én. Régóta kerülgettem már és csak nem hagyta nyugodni a kìváncsiságomat. 

Gondoltam, most, hogy "itt van az ősz, itt van újra", félreteszem a jó kis testes téli receptjeinket, és bevetem legújabb kedvencemet, az édesburgonya krémlevest. 

Hasonlìthatnám a sütőtökhöz, de nem mondanék igazat, mert a szìnén kìvül ÉDESkevés a közös pont.

A burgonyàkat meghámoztuk, és apró kockákra vágtuk. /Füllentettem a királyi többessel, ugyanis ezt mind a kés-zsonglőr Mó vitte véghez./ A kis narancs kockákat egy tálban összeforgattuk néhány gerezd fokhagymával /itt léptem én a képbe/, nagyobb darabokra szeletelt vöröshagymával, sóval, borssal, illetve olìvaolajjal, majd egy sütőpapìrral borìtott tepsiben, nagyjàbòl 20 percre, 200 fokos sütőbe tettük. Miután szépen összekaramellizálòdtak, nekiestünk a botmixerrel, közben pedig fokozatosan adagoltunk hozzá forró vizet. Mivel a tejszìnnel való bűnös viszonyomnak véget kellett vetnem, -a krémleves pedig mi mástòl lenne kémes, mint a zsìrdús tejszìntől-, kénytelen voltam új alternatìva után nézni. Dobpergés és tapsvihar a kókusztejnek! Legszìvesebben egy húzásra kikortyolgatnám a konzervdobozból /vállalva minden esetleges vágási sérülést/. A kókusztejnek van egy olyan jó /vagy rossz/ tulajdonsága, hogy főzés közben elveszìti kókuszosságát, ìgy semleges sűrìtőként /selymesìtőként, hmmm.../ viselkedik. Az ára egy kicsit valóban szìvbemarkoló, na de egy ilyen téli -akarom mondani őszi- kényeztető vacsora megérdemli néhanap.

A sózással ne spóroljunk, az édesburgonya neve nem véletlenül az, ami, tehát valóban elkél a sós ellensúlyozás.

Tetszőleges sűrűségűre higìtható. 

Az ott a tetején nem parmezán /vagy valami nagy huncutság tortént/.

Új év, tiszta lap

/A szándékosan közhelyes cím leírása alatt körülbelül teljesen el is felejtettem, hogy mit össze nem bűnöztem az elmúlt másfél hétben, már ami a táplálkozást illeti./

Bár az olaszok is esznek lencsét az újév első napján, szerintem titkon mégis jobban bíznak a tésztában, mint pénzhozó csodaételben. Alapozom ezt arra, -amit talán már említettem is- hogy a tészta mindenre jó és mindenre gyógyír. 

/-"Mó, fáj a gyomrom és hányingerem van." 

-"Rendben, ne aggódj, főzök neked egy kis tésztát."/

Különleges tésztarecept következik, több okból. Először is, mert maga a pasta saját kezűleg gyúrt, a nagymama tyúkjainak tojásaiból, és saját tésztanyújtó géppel nyújtott, ami az elmúlt évek legkreatívabb, leghasznosabb és legmenőbb karácsonyi ajándéka. /Kösz szülők!/ 

Másodszor tökéletes példája a maradék újrahasznosításának, lévén, hogy a raguhoz a szentestére készült fácánleves fácánja szolgáltatta az alapot. 

A friss tésztához, alaprecept szerint /Mó szívesen kísérletezik plusz tojássárgákkal, a színe miatt/ 100 gramm liszthez egy egész tojás szükségeltetik, valamint egy csipet só. Mi, ennek a négyszereséhez használtunk egy kevéske olívaolajat is. Mivel én tekertem a járgányt, nem volt kérdés, hogy mi készüljön. /Egyértelműen a kedvencem, a tagliatelle, vagyis szélesmetélt./

A raguhoz, olìvaolajon és hagymán megpirítottunk felkockázott bacont, majd szépen sorban jöhettek az otthon fellelhető zöldségek, így a apróra vágott répa, gomba, paradicsom. Amikor már láthatóan nagy volt a buli a serpenyőben, beledobtuk a felaprított, főtt fácánhúst. Kis együtt-pirítás után felöntöttük egy bőséges adag vörösborral, majd hagytuk, hogy az alkohol elpárologjon, a szósz pedig egy darabka vaj segítségével besűrűsödjön. /Előre szóltam, hogy bűnöztem./

Természetesen a só, bors és friss rozmaring elmaradhatatlanok.

Káprázatosan finom lett, gyaníthatóan ebben a friss tésztának és a tésztanyújtó debütálásának nem kis szerepe volt.

Mértékegységeket nem véletlenül nem írtam: bár meghurcolt kifejezés az "ízlés szerint", de itt tényleg erre volt szükség. Vonatkozik ez mind a mennyiségekre, mind a hozzávalókra. Valószínűleg finom lehet darált marhával is, vagy más, épp rendelkezésre álló hússal, de kakukkfűvel, angol zellerrel is csavarhatunk egyet a bajszán.

Egy csudajó szilveszter este után, -aminél szebben nem érhetett volna véget az előző év és nem kezdődhetett volna jobban az új- /többek között majdnem megtanultam pókerezni, én, aki hivatalosan és köztudottan is antitálentum vagyok mindenféle kártyajátékban/, tehát ilyen új képességek birtokában, egy tál lencsesaláta és egy olasz nyelvtankönyv- és szótártorony mellől kívánok mindenkinek boldog pillanatokkal, meglepetésekkel teli, az elképzeléseivel és álmaival harmonizáló évet!

2014-gyel kapcsolatban valami jót és izgalmast szimatolok a levegőben. /A testvérem szerint ez semmi jót nem jelent. Vagyis, ha az én megérzéseim irányítanák az univerzumot, lehet, hogy 2015 már nem lenne része az időszámításnak./

Milyen megnyugtató hinni és tudni, hogy ez nem így van...

Nagy disznóság

Most, hogy -remélhetőleg- mindenki túl van az éves beiglievőversenyen, karácsonyfáról szaloncukorvadászaton, Grincs-, Reszkessetek betörők-, Mary Poppins-, és A muzsika hangjai adagján, hadd legyek ünneprontó a következő, meglehetősen nyers és naturalisztikus bejegyzéssel.

Kronológiailag megelőzte ugyan a karácsonyt, de most jutottam el a feldolgozásnak ama szintjére, hogy elsápadás nélkül tudjak ìrni róla.

Nem bìrom a disznóvágásokat. Sohasem bìrtam. Már akkor sem, amikor életkoromnál fogva nem voltam alkalmas a részvételre, de még mindig emlékszem, hogy semelyik reggeli rajzfilm nem tudta elnyomni az udvaron visìtó, és épp haláltusáját vìvó disznó hangját. /Ne tudjátok meg, micsoda erőfeszìtésembe és manőverekbe került, hogy minden évben megússzam valahogy./

Most -bemelegìtésként a januàri "igazi" akciòra- egy fél disznó érkezett nagymama darabolóasztalára, egyetlen célból: elfogyott a tavaly töltött házi kolbász. 

Nem tartom magam egy kényes gyereknek -vidéki lány ne is legyen az-, de a szagokkal hadilábon áll a falusi orrom. Tökéletesen megértem, és indokoltnak tartom a disznóöléseken elfogyó, ipari mennyiségű pálinkát. Jómagam is megittam egyet /többet nem mertem, nem lett volna fair az igazi munkás emberekkel szemben/, egészen pontosan egy meglehetősen hirtelen és határozott mozdulattal, remegő kezeimmel a még remegőbb gyomromba juttattam, majd holtsápadtan visszavonultam. /Nem sokat segìtettek rajtam a csendet megtörő, "Ekkora vesét még életemben nem làttam!", vagy a "Fogd meg a húst, még meleg!" tìpusú felkiáltások sem./ A fennmaradó időben, szigorúan az üvegajtó mögül integettem és próbáltam mosolyogni Móra, aki profikat megszégyenìtő módon, csillogó szemekkel trancsìrozta a még gőzolgő állatot. /Hálát adok az Égnek, hogy Mószülőket -akik talán még sosem vettek részt hasonló eseményen- nem a húsdaraboló-, nyers bőrevő-, bélmosó-, vércsorgató képességeimmel kellett megnyernem magamnak, háziasságomat bizonyìtandó./ 

Volt azonban öröm a szàmomra is, ugyanis nagymama megtanìtott töltött káposztát készìteni, amit két hete kìvántam meg, életemben először. /Gyanìtom, hogy a tiltólistára került tejföl miatt./ 

Mama egyébként ez alkalommal, egèszen szolidan "csak" kétféle süteményt sütött a kolbásztöltés ünnepére. 

A nap végére be kellett látnom, hogy elhamarkodott kijelentés volt a részemről, amit reggel, a légmentesen szigetelő üvegajtó mögött, pálinkáspohárral a kezemben tettem, nevezetesen, hogy mostantól vega leszek. Ahhoz túlságosan szeretem a sült szalonnát és a kolbikát. Na meg addigra meg is éheztem.

/A nyugalom megzavarására alkalmas fotók (is) következnek./ 

Kiskarácsony

Túl az idei mézeskalácssütésen, /-először fordult elő az, hogy nem 'kóstolgattam' meg a nyers tészta felét, ugyanis kőkeményen betartom a diétát-,/ csomagoláson, visszafogott lakásdíszítésen, felkészülve az otthoni terülj-terülj asztalkámra, egy recepttel /micsoda meglepetés?!/ kívánnék kellemes készülődést és boldog várakozást.

Móval elhatároztuk, hogy mielőtt hazautaznánk, kettecskén ünneplünk. Kiskarácsonyozunk. A menüt illetően nem voltak kérdőjelek. /Nem, ezúttal semmiféle tészta!/ Egyöntetűen megszavaztuk a Guinness ragut, aminek az ízét azóta a számban érzem, hogy legutóbbi dublini utunk alkalmával megkóstoltuk. A Guinness kenyér után épp itt volt az ideje ezt is összeismertetni a konyhánkkal.

Hozzávalók:

• fél doboz Guinness (nagyjából 3 dl)
• 400 g marhahús
• 1 fej vöröshagyma
• 1 répa
• 1 szál angol zeller
• 1 l marhahús alaplé
• só, bors
• friss rozmaring és kakukkfű

A műveletnél mi sem egyszerűbb /főleg, ha a 'szakács szabadnapos' és van ideje otthon ténykedni, míg a konyhai kisegítő -én- dolgozik/. Olajon megpirítjuk a a húst, sózzuk, borsozzuk. Ezt követően kerülnek bele a felaprított zöldségek. Ha karamellizálódtak, és az általuk kiengedett víz elpárolgott, hozzáöntjük a Guinnest, és megvárjuk, míg a felére redukálódik. Hozzáadunk egy liter marhahúslevest és magára hagyjuk egy-másfél órára rotyogni, nagyon halk lángon. /Akár hosszabb ideig is főzhetjük, csak jót teszünk vele./ Természetesen, ha olyan kíváncsiak -és leginkább türelmetlenek- vagytok mint én, egy-két kevergetés, fedőfelemelés és belekóstolás megengedett. /Tökéletes alkalom erre például, ha a Milan lő egy gólt. Az ezt követő másfél perces eufóriában Mó azt sem venné észre, ha megcukroznám az ételt./ 

Köretként tökéletes a fantasztikusan tömör, omlós, édes-sós Guinness kenyér és tejszínes-parmezános-répás-vajas burgonyapüré. /Allergiásoknak a sós, főtt burgonya./ 

A legfontosabb, amit a Guinness gyárban beszerzett receptkártya is a lelkünkre köt: másnaposan a legfinomabb. /Főleg, ha a szakács szabadnapos.../

Mindenmentes

Száraz recept következik, már ami a bejegyzés küllemét illeti. /Maga az étel igencsak szaftos./

Semmi bevezetés, semmi mesemeskete. Túl friss az allerigás-élmény, és egy darabig még dagonyáznék az önsajnálatban, hisztérikus nagyjelenetekkel tarkítva. Mindenki másnak jobb, ha ebből kimarad. 

Mó kiokoskodott egy tésztareceptet, -azóta már több százat-, amit bátran ehetek. /Bevallom, hogy a gnocchi összetevőit nem vizsgáltam meg nagyítóval. Na de... nehogy már a nyúl vigye a puskát!/

Sonkás, paradicsomos gnocchetti

Hozzávalók:

• gnocchi (vagy kisebb mértű "gyöngy-barátai", az aprócska gnocchettik)
• datolyaparadicsom
• olívaolaj
• fokhagyma
• sonka
• parmezán
• só, bors

Olívaolajon megpirítjuk az apróra vágott fokhagymát, majd a félbevágott paradicsomokat. Néhányukat egészen nyugodtan szétnyomkodhatjuk villával. 

A főzővízből -amit ugyebár sosem felejtünk el első lépésként feltenni forrni- kanalazzunk át a serpenyőbe néhány evőkanállal. Ha az időközben belepottyantott gnocchettik felbukkannak a víz felszínén, szedjük őket a szószba. Kis idő múlva adjuk hozzá a csíkokra vágott sonkát -mi serranót használtunk, de valami azt súgja, hogy szalonnával sem lehet utolsó-, majd forgassunk bele reszelt parmezánt is. /Hetente egyszer szabad. Köszi. Igazán köszi./ Néhány serpenyőzsonglőr Mó-mozdulat, ès tálalhatjuk is.

Még mielőtt kifejteném, hogy mennyire haragszom a rizstejre és a keserű étcsokoládéra, jöjjön egy kis zene, ezt dúdolom szünet nélkül. Érdemes volt érte végigülni a Hobbitot. Kicsit visszahozza a nagyon hiányzó ír hónapokat.

Szép hétvégét!

Tolerálni vagy nem tolerálni: az itt a kérdés...

Múlt héten, meglehetősen szkeptikusan vettem részt egy mindenre kiterjedő allergiavizsgálaton. Egy ideje már éreztem, hogy valami nincs rendben. Sem gyomorilag, sem közérzetileg, az energiaszintemről és a takaréklángon pislákoló immunrendszeremről meg ne is beszéljünk. Aztán egy órával később a szkeptikusságom mély letargiába fordult. /Tudom Anyu, te megmondtad./

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon ez a téma megosztható-e itt, de végül úgy döntöttem, hogy elmesélem, mert az azért mégiscsak óriási képmutatás lenne, ha ötvenféle ételallergiám és intoleranciám ellenére továbbra is áradoznék a /kissé valóban végletes/ kávé-, csokoládé- és tejfogyasztási szokásaimról. Igen, -ugyanis számos másik cimborájuk mellet- ők a fő mumusok. Táplálkozásom alapkövei, védőbástyái, megrendíthetetlen várfalai. A kedvenceim. Voltak. Eddig. 

Miután a vizsgálatot végző, végtelenül kedves hölgy /pedig úgy haragudnék rá, a francba/ közölte velem, és nem kevésbé silány eredményeket produkáló testvéremmel az ítéletet, nevezetesen, hogy a bélflórá(i)m gyakorlatilag kipusztult(ak) /vajon ők többen vannak, vagy magányos a bélflóra?/ a folyamatos gyulladástól, amit a koffein, a tejfehérje és a csokoládétól való leterheltség okoz, és hiába 'lövöm magam' nagy dózisú vitaminokkal, azoknak emiatt esélyük sincs felszívódni -, nos csak ültem a zötykölődő buszon hazafelé, és bámultam magam elé. Még fázni sem volt kedvem. 

Sokat segített a hétvégi, olaszországi Mószülőlátogatás, /előrehoztuk az idei karácsonyt, a venezuelai elnök után szabadon/, a visszatérésünkig ugyanis haladékot adtam magamnak. Túl nagy lett volna a kísértés a világ legjobb eszpresszóinak, sajtjainak és édességeinek földjén, ahol a landolás után mindig tárt karokkal vár egy óriási habos cappuccino és legjobb barátja, a vaníliakrémes cornetto. Azért lelkiekben már készültem a nagy váltásra, így előkészületi intézkedés gyanánt beszereztük a kedvenc kávénk koffeinmentes változatát /még a csomagolása is visszataszítóan világoskék/, csokoládét már nem hoztunk szuvenírként magunknak, Móanyukától pedig kaptam egy szupercsinos, tűzpiros, egyszemélyes 'kotyogós' kávéfőzőt, koffeinmentes magánakcióim infrastrukturális megtámogatásaként. 

Az egész faramuci helyzet olyan, mintha a Micimackó sztoriból hirtelen kihullana méz-komponens, vagy a Gilmore görlök kezéből Luke egy kegyetlen mozdulattal kiragadná a kávésbögrét. Örökre. Vagy még közérthetőbben: csoki nélkül mégis mi lenne Gombóc Artúrral? 

Na persze a felnőtt énem felfogja, hogy ez nem a világ vége, és abban is megállapodtam vele, hogy nem dramatizálom túl a dolgot, valamint a hisztik számát, intenzitását és mértékét is minimálisra redukálom, de iszonyú nehéz, mert amikor becsukom a szemem, bevillan egy /egyébként meglehetősen perverz/ kép, amint egy fürdőkádban ülök /olyan gyönyörű ívesben, arany lábakon/, természetesen tejben lubickolok, és körülbástyázom magam joghurttal, sajtokkal, kakaóval, túrórudival, tejszínnel /ó, kiszaladt egy könnycsepp/ és kedvemre falatozgatok. Minden vakítóan fehér, már-már megrészegítő.

Persze kiskapuk mindenhol nyílnak, és elviekben tökéletesen lehet helyettesíteni a tiltólistára száműzött élelmiszereket. DE!

Ne ámítsuk magunkat, a mandula-, zab-, rizs-, szójatej NEM tej /mint ahogy a 90%-os étcsokoládé sem tejkrémes Milka, és a tea sem kávé/. De még csak rokonságban sincsenek. Inkább hasonlítanám bébitápszerhez. Kedd reggel, egy korty "bébitápszeres" és koffeinmentes kávé után nem tudtam eldönteni, hogy előbb rohanjak a wc-re, vagy inkább bőgjem ki magam, úgy rendesen. Azóta a kis kotyogóst szépen bepakoltam a szekrénybe, az Olaszországból hazacipelt koffeinmentes kávéval egyetemben. Rizstej sem teszi be a lábát többet az ajtónkon. Végeztünk, hatszáz!   

12 év után, kedd óta nem iszom kávét. Az első három nap maga volt a pokol. Szédülés, lüktető fejfájás, állva elalvás (!). Gyakorlatilag 'végigalvajártam' azt a pár napot. Azóta jobb, de fájót dobban bele a szívem, amikor megpillantom a Mó által kikészített kávésbögrémet reggelente a konyhapulton. /Na igen, a megszokások. Még neki sem sikerült megbarátkoznia az új helyzettel./ 

A vásárlások időtartama a duplájára nőtt, ugyanis nem kis idő, mire az összes élelmiszer összetevőit átvizsgálom, és vádlón keresem a tejport, a tejsavót, vagy még ötszáz különböző, kreatívan elnevezett társukat.

A csokoládé? Életem, gyomrom, lelkem nagy szerelme. Főként vacsora után. Vagy helyett. Furcsa lesz nélküle. 

Azt mondják, ha ezt az időszakot ügyesen, bátran és felnőtt módjára kibírom, kitisztítom a szervezetemet, utána kis mennyiségekben, alkalomadtán újra magamhoz vehetek a kedvenc hármasomból. Annak ellenére, hogy velük kapcsolatosan eddig sem a kis mennyiségeket, sem pedig a 'ritkán' fogalmat nem ismertem, jelen helyzetemben kiegyeznék ezzel az alkuval. /Vagyis baráti jobbomat nyújtom, ha nagy ritkán mártogathatok Oreot a tejeskávémba./ Addig próbálom becsapni magam azzal, hogy avokádót eszem sajt helyett és elfordítom a fejemet, ha a boltban a csokoládés-, illetve a tejtermékrészleghez érek.

Ne aggódjatok, nem fogok önsajnáló fészbúk-csoportot indítani és nem leszek megszállott allergiás, akinek nincs más témája, és a blogot sem fogom ennek szentelni. Majd biztosan újra felbukkannak írásaimban a tejszínek, sajtok, csokoládékrémek és vajas tészták. Csak kell egy kis idő, hogy a testem újra kibéküljön a lelkem kedvenceivel. 

Azért a mindenfelől irányomba érkező segítség, kedves szó, ötletek és odafigyelés igazán szívmelengetőek. Mint amilyen az irodában, az asztalomon, december legcsokoládésabb napján talált gránátalma és mandarin volt, - ez utóbbiban a nevem szerepelt, szegfűszeggel kirakva. Hiába, ez a Mikulás mindenre odafigyel!