Giniszföldi időutazás

Nagyjából egy éve fogtunk egy pofás kis papírdobozt, és elkezdtük gyűjteni a 200 forintosokat. "Visszajutni Derry-be" jeligére dobáltuk bele a fémkorongokat. Abban állapodtunk meg, hogy amint összejön az arra elegendő "vagyon", visszatérünk Észak-Írországba, oda, ahol először találkoztunk, és ahol közös életünk első hàrom hònapjàt töltöttük. A baj csak az, hogy egy kakaós csiga is pont 200 forintba kerül a pénteki piacon.. Így hogy-hogy nem, de a dobozban lévő, amúgy tetemes súlyú fémhalom pont a reptéri taxira volt - épphogy- elég.

Dublin esővel, széllel és 10 fok mínusszal várt bennünket, és az egész olyan furcsán indult.. De helyreállt a lelki békém, amikor egy ír fiúcska szájából meghallottam a hamisítatlan ír akcentussal elsütött "Hojudujin"-t (How are you doin'?), és megpillantottam az első, babakocsit toló, kiskorú leányanyát, vagy a két hölgyet, akik hajnalban, kisszoknyában, ujjatlan pólóban, magassarkú platószandálban, -természetesen harisnya nélkül- üldögéltek a földön (a betonon, értitek), míg mi Móval győztük kipréselni kettőnk közül a legutolsó oxigénmolekulát is, elkerülve ezzel a fagyhalált. Ekkor visszatért a régi érzés, és tudatosult, hogy újra itt vagyok. /Félreértés ne essék, eszem ágában sincs kritizálni az öltözködési szokásaikat, egyrészt, mert akinek sikerül a jó ízlés határain belül maradni, kifejezetten vagány a stílusa, másrészt pedig lehet, hogy már rég ír punk lennék, ha 3 éves koromtól én is iskolai egyenruhában lettem volna kénytelen tengetni hétköznapjaim nagy részét./  

Időutazás volt ez, teljes egészében. Régi helyek, régi pubok, régi ízek és illatok, ismerős arcok és tájak. Gyönyörű földek, ahol a tejnek tej íze van, a fű tényleg zöld, ahol az út egyik oldalán szakad az eső és fekete az ég, míg a másikon hét ágra süt a nap, a kettőt pedig egy szivárvány köti össze, és a Guinness valóban Guinness, nem pedig valami olcsò barnasörrel felcserélt és ginszként eladott, halovány mása.

Az eltelt három és fél év persze nem csak bennünket formált, de az otthagyott ír otthonunk is nagyot változott. Felidéződtek régi emlékek, pillanatok, dallamok, és rájöttem, hogy még mindig nagyon nevetségesnek és butácskának érzem magam, amikor megkérdezik, hogy "How are you", de a választ már nem várják meg, nyilván, mert ott más a mondat funkciója és a legkevésbé az érdekli őket, hogy én hogy vagyok. /Mó iránymutatása alapján erre mindig azt feleltük, hogy "Thanks". A visszajelzésekből ítélve, nem ez lehetett a korrekt válasz./

Első napunkat Dublinban töltöttük, elsőszàmù célpontunk a Guinness Storehouse volt. Végigkóstoltunk mindent, ami csak egy csepp Guinnessel is találkozott, így ismerkedtem meg a barna nedűvel készített marha raguval, kenyérrel és csokoládé mousse-szal is. Voltak olyan kedvesek, és receptkártyákat bocsátottak a látogatók rendelkezésére, amiket, amint magam is teszteltem és kipróbáltam, meg is osztom majd.  

Másnap elbuszoztunk Londonderry-be, nosztalgiáztunk, romantikáztunk, na és persze mélyre ástuk magunkat a gasztronómiában. Igazából mindhármat, egyszerre. Reggelire a jó öreg angol fajtàt választottuk, ami bár nem épp könnyű, de kivált akár két főétkezést is, a maga sült kolbászkájával, tükörtojásával, babjával, grillezett gombájával, véres hurkájával, és olajban megpirított soda -és potatoe breadjével. Hogy a sült angolszalonnát el ne felejtsem! 

A további reggeliket illetően Mó kitartott a bőséges angol mellett, én áteveztem könnyedebb vizekre. A szervezetem meglehetősen furcsállta a belezúduló reggeli koleszterinsokkot, a megszokott 2-3 keksz helyett. Az én napindítóm ezután a régi kedvencem, a fruit scones volt, semmivel sem összehasonlítható ízű, puha, sós ír vajjal. /Szándékomban áll itthon is kipróbálni az édes, pogácsára hajazó, mazsolás süteményt, szóval a recept majd érkezik. Magamat ismerve, nem is olyan soká./

De volt még ott fish & chips, és ír marhasteak is, ciderrel leöblítve. /Előző nap egy kissé besokalltunk giniszből./

Mindamellett, hogy minden betervezett nevezetességet sikerült meglátogatnunk, külön attrakció volt a Tesco, vagy a Super Value, ahonnan legszívesebben 10 kg shortbread, legalább ugyanennyi Cadbury csokoládé, 10 liter Hellman's majonéz, több liter tej, temérdek üveg narancsdzsem, sok-sok zacskò scone, néhàny mázsa csípős cheddar és egy hatalmas kupac friss sausage társaságában távoztam volna, ha nem lennének a gonosz reptéri korlátozások. /Azért a Cadbury-hadművelet -bár nem 10 kilóval, de- sikerült./ 

A harmadik napon az áhított (és igen fukar) napsütés erejével hatott ránk a délelőtti, szabadtéri piac és a kínált portékái. Csupa organikus kistermelő családok a csodaszép zöldségeikkel és gyümölcseikkel, bio házi sajtok és tejtermékek, friss hentesárú, hal és osztriga, és elképesztő kenyérválaszték. Szöget ütött a fejembe a kérdés, hogy ha az írek ennyiféle friss pékárú közül választhatnak, mégis miért ragaszkodnak annyira a szeletelt, csomagolt tartós kenyerekhez. A választ persze tudom. Ott, ahol mindent megkapsz készen, és háromfogásos vacsorát teremtesz az asztalra 10 perc alatt, egyenesen a fagyasztóból, nincs ebben semmi meglepő. Emlékszem, hogy anno az ír kollégáim egy közös ebéd alkalmával alig tudták abbahagyni a sírva-nevetést, az elképedt arckifejezésem láttán, amit a menüjük megpillantása eredményezett: két vastag szelet fehér kenyér, egyenesen a zacskóból, mindkettő megkenve vastagon vajjal, megszórva chipsszel (a zacskós, sós verzióval), meglocsolva HP-szósszal, összefordítva, két harapással elpusztítva. De előfordult, hogy a munkahelyemre beérve egy gőzölgő lábost körülálló tanácstalan nősereg fogadott, könyörögve, hogy kezdjek valamit a sótlan vízben forrdogáló, egész csirkemellel.. "Készlín", a megmentő főtt ebédet készített nekik. Komolyan megfordult a fejemben az az eshetőség, hogy még sosem volt dolguk friss csirkehússal. Halkan hozzáteszem, hogy 5-6 gyerekes családanyákról beszélünk. Egy dolgot tudtak főzni, de azt profin: fekete teát. Napjában ötvenszer, tejjel és jó sok cukorral.

Mindezek tudatában tényleg üdítő volt látni a kosaraikat friss áruval telepakoló dubliniakat.  

Megkóstoltuk az Irish stew-t, ami a neve ellenére, inkább volt egy sűrű, gazdag, zöldséges leves, mint pörkölt vagy ragu. A zöldségeken kívül volt benne bárányhús és árpaszemek.

Mó nagyon lelkes, 4 napon át tartó, non-stop kiképzést tartott nekem a marha különböző részeiből, a steak érlelési módjaiból és idejéből, zsírtartalmából, rostirányából. /Azóta sem mertem elárulni, hogy a 'térìtés' nem sikerült, még mindig irtózom a nyers/véres húscafatok elfogyasztásától./ 

Utolsó vacsoraként belefért egy újabb adag fish & chips, amiből -a hely falára kiakasztott tábla szerint- a U2 és Sandra Bullock is falatozatott már. 

A "maradékról" meséljen inkább a temérdek fotó!

/Én pedig megyek, és keresek egy pofás kis papírdobozt./ 

Pizzabaleset (...és bumm! Így lett a calzone!)

Nincs is jobb annál, mint a kezdődő nyárban, a már most forró lakást felmelegíteni a sütőből kiáradó hővel, pizzasütés ürügyén. 

/Nálam, aki télen nyári ruhát hord és fagyit eszik, a tikkasztó nyári hőségben pedig csülkös bablevest kíván és torokgyulladása van, nincs ebben semmi meglepő./

Szóval pizza, házilag. A legjobb móka, és terápia. És feszültséglevezető. /Ez bizonyìtott, ugyanis Mó élete legjobb tésztáját most alkotta meg, minden dühét belegyúrva, miutàn az olasz jégkorong válogatott vereséget szenvedett a kazahoktól./

A receptet az egyik kedvencemből, Antonio Carluccio és Gennaro Contaldo Két éhes olasz című szakácskönyvéből lessük el újra meg újra. Tőlük tudtam meg azt a megdöbbentő információt is, miszerint Olaszországban naponta 7 000 000 pizza fogy. 

Történetének megszámolhatatlan verziója létezik. Az első olasz nyelvkönyvemben arab gyökereket tulajdonítottak neki, ami Móból csak nehezen csillapítható felháborodást váltott ki, így én is maradok egy számomra  -főleg a gyakorlatiassága miatt- szimpatikus anekdotànál, természetesen Itáliából. Régesrég a kenyérsütés fontos eszköze volt, a lapos kenyértésztát a sütő hőmérsékletének ellenőrzésére használták.  

Íme a 'ricetta':

• 500 g liszt
• 10 g friss élesztő
• 10 g só
• 325 ml langyos víz 

A langyos vízbe morzsoljuk az élesztőt, elkeverjük. (Jò, ha teszünk hozzá 1-2 ek. olívaolajat is, elkerülendő mindenféle letapadásokat. Rossz emlékek.) Ezt hozzáöntjük a sós liszthez, összegyúrjuk. Ha túlságosan ragacsos, adjunk hozzá még lisztet. Miután összeállt, 5 percre félretesszük pihenni, nedves konyharuhával letakarva. Ezt követi egy újabb gyúrás-blokk, mintegy 8-10 percig, majd a könyv szerint 2- szerintünk 3- egyenlő bucit formázunk a tésztánkból, amiket meleg helyre téve, szintén nedves ruhával letakarva kelni hagyunk. Könyv alapján 30 percig, Mó szerint akár a végtelenségig. /Közvetlenül a végtelenség előtt azért majd tegyük hűtőbe./

Legutóbb négyesben csaptunk pizzapartit. Minden jól indult, az első buci volt a soron. Szép vékonyra nyújtottuk, majd gondosan, negyedenként, mindenki a maga ízlése alapján rápakolta a feltéteket, bőkezűen bánva azokkal. Volt gombamentes negyed annak, akit még a gomba gondolatától is kiráz a hideg, és volt kukoricamentes az olasznak, aki a kis sárga gyöngyökkel van hasonlóképp, mondván, hogy náluk ez szentségtörés. A maximális ropogósság érdekében a sütőlapot forróra melegítettük, a feldíszített pizza 'rácsusszantása' előtt. Rövidesen egy ígéretesnek induló pizza halálának lehettünk szemtanúi. A feltétek mennyiségével egy kicsit elszámoltuk magunkat és nem ment olyan könnyen az a rácsusszantás. Vagyis nem ment. Pont. Kénytelenek voltunk a műgonddal megpakolt tésztakorongot összehajtani, így elkészült az első, házi calzonénk. Őrületesen jó lett. Móval közös nyelvünkön: finomissimo. Éljenek a szerencsés balesetek és a rám (még) nem jellemző spontaneitás!

A szószhoz szükségünk lesz paradicsomkonzervre, fokhagymára, bazsalikomra, sóra, borsra és olívaolajra.

Most 2 doboz paradicsommal dolgoztunk, előrelátóan, hogy maradjon majd szósznak is, amit a gőzölgő pizzára kanalazgatunk. A ketchup tiltólistán van. Vagyis az olaszoknál egész egyszerűen nem létezik. /Legalább annyira nem, mint a milánói makaróni. Mó döbbenten hallgatta, amikor először meséltem neki az általam olasznak hitt ételről. A mi makaróni tésztánk náluk bucatini néven fut, Milánót pedig csak a kereskedelemnek köszönhetően ismeri, tipikusan római tésztafajta lévén. Ja..és lehetőleg hawaii pizzát se emlegessünk egy olasz szakács jelenlétében./

A feltét alá kerülő szószhoz nem aprítjuk a fokhagymát, csak ráütünk egyet a megtisztìtott gerezdekre, az íze így is tökéletesen fog érvènyesülni. A friss bazsalikomleveleket tépkedjük bele, sózzuk, borsozzuk és löttyintsünk hozzà olívaolajat, érzésre. Elrontani nem tudjuk. Mint ahogy a tésztának, a szósznak is szüksége van pihenőidőre a bevetés előtt.

Amit nem használunk fel tésztakenegetésre, turmixoljuk össze (immár fokhagymástul, bazsalikomlevelestől), és a világ legfinomabb pizzakísérő öntetét kapjuk. 

A feltéteket tekintve biztosan mindenkinek vannak kedvenc kreációi. Nàlam a sonka-gomba az alap, ami akkor a legjobb, ha némi hagyma, olasz szalonna és szalàmi, és salsiccia (olasz friss kolbàsz) is megbùjik a mozzarellaborìtàs alatt.  

200 fokon sütjük, -ha papírvékonyra van nyújtva a tészta, a sütőlap pedig előzetesen felforrósítva- a feltét megpirulásáig. /Fatüzelésű kemence híján, sütőpapír használata erősen javallott./ Nagyon finom lesz, ha  a sütőben tartozkòdàsa utolsò pàr percében parmezànt reszelünk rà.

Még egy jó tanács! Ha épp nincs szerencsénk, és nem találunk pizzamozzarellát, csak a lében úszkáló testvérét, mindenképp nyomkodjuk ki az utolsó csepp nedvességet is a gombócokból, nem sajnálva, nehogy eláztassa a remekművünket! Nem baj, ha szétmorzsolódik, úgyis az a legegyszerűbb, ha majd a kis kezünkkel tépkedjük rá a pizza tetejére. 

Buon apetito! 

Mivel négyen két bucival tudtunk csak leszámolni, a harmadikra másnap várt a beteljesülés. 

A 'no leftover'-elvemhez tartva magunkat, minden maradékot felhasználtunk. Az előző nap feleslegesen felaprított gombát, hagymát, és a megmaradt mozzarellát kettévágott virslibe töltöttük, amit tésztacsíkokkal csavartunk körbe, majd forró sütőben pirosra és ropogósra sütöttünk. 

És van itt még valami. Valaki.

Pà' Dolce!

Emlékszem, nem is olyan rég, cirka 5-6 éve, alig vártuk Szeni barátnőmmel, hogy hó elején megérkezzen az ösztöndíj banki átutalásáról szóló üzenet, és az aznapi utolsó előadás után (vagy többnyire helyett) rohantunk a szokásos, már-már szeánsszá fejlődött bevásárlókörutunkra. Mert mindig FELTÉTLEN szükségünk volt valamire. Hiányoznak azok az idők, bár így visszagondolva lehet, hogy azt a borzalmas kantáros farmert nem vettem volna meg. Szenivel a legjobb vásárolni még mindig, de már jóval megfontoltabbak vagyunk. Érett nők. Haha. /Tényleg Szeni, akkor mikor legközelebb?/ 

Az elején bevallom, nagyon elszaladt velem a ló, és vannak olyan darabok, amiket azóta sem viseltem.  Egyetlenegyszer sem. (Tudom anyu, te megmondtad.) Némiképp talán érthető a dolog: a nagyvárost szomjazó kislány a vidék után belecsöppen a nagy, színes forgatagba, szinte törvényszerű, hogy az beszippantja. 

Az érem másik oldala, hogy az ember lánya azon spórolt a fenti kilengések ellensúlyozásaként, amin csak lehetett. Ezt tanúsítja a jegyzetfüzeteim utolsó oldala, elsőéves egyetemista koromból, amiben ilyesmiket jegyeztem fel:

2009. szeptember 21.

1 db kakaós csiga: 135 Ft

1 üveg ásványvíz:   45 Ft

1 alma                  32 Ft

1 doboz tea:         250 Ft

Diákbérlet:            2800 Ft (basztikuliii)

Alkotmányjog könyv (használtan) : 2500 Ft

1 szendvics a büfében:       200 Ft

 Összesen:   5962 Ft (tarthatatlan!!!)

Az azóta eltelt néhány évben, a kezdeti elvakulás és a rózsaszín köd után a ruhatáram kevésbé kaotikus, a mérete lecsökkent, és listát sem vezetek a napi kiadásokról, bár mindig megfogadom. Vannak persze esztelen szerelembeesések, amikor nem számítanak az észérvek, de szerencsére Mó és az öltözködési szabályai  sokszor megóvtak már szerelmi csalódásoktól. (Úgy tudja feltenni a "De biztosan szükséged van erre?" kérdést, hogy lepereg előtted életed filmje, átértékelsz mindent, és inkább egy fagyit kérsz.) Mó ruhái, amiket első alkalommal, az ideköltözése után alig mertem kimosni, és a program lejártáig a mosógép előtt ülve őriztem, az én gardróbomba is minőségi változást hoztak. Igyekszem megfogadni Vivienne Westwood tanàcsàt: "Buy less, choose well and do it yourself!" Az utolsó részét én a szuperkreatív és ügyes barátnőimre, Szenire és Brigóra hagyom, akik ellátnak szebbnél szebb alkotásaikkal. A mondat első, vásárolj kevesebbet, viszont minőségit-része a lényeg. Na, ebben egyetértünk kedves Vivienne. 

Móval felfedeztük a magyar divatot. Arra gondoltam, hogy annyira nagyra van az ő guccsijával, frenkimorellójával meg dolcsegábbánájával, hogy muszáj nekem is mutatnom valamit. Tökéletes véletlen (és revans) volt az első találkozásunk az OURSTYLE BOUTIQE-kal. Csupa magyar tervező, csupa szépség, kellemes, nem feszengős hangulat, ahol megérinthetsz és felpróbálhatsz olyan darabokat is, amikért lehet, hogy fél évig is keményen dolgoznod kell, mindenféle gyanakvó és "tudom, hogy úgysem veszed meg (mert tényleg nem), ne túráztass" eladói tekintet nélkül. /Egyszer talán minden hazai üzlet összes eladója rájön a titokra, miszerint az ő célja furcsamód pont az eladás lenne./ 

Mindig van akciós részleg is, így nem nehéz egyedi, és gyönyörű darabokat a Zarák és H&M-ek tömegtermékeivel azonos-, ha nem kedvezőbb áron megkaparintani. (Mindazonáltal nem szeretnék képmutatónak tűnni, hiszen a szekrényem polcain az előbb említett helyekről is szép mennyiségű darab található. Sőt, vannak olyan termékek, amiket csak ott szerzek be. Bár a Zarából egyre kevesebb ilyen szàrmazik. Eléggé elszálltak az áraik, amivel lehet, hogy nem is lenne baj, ha a minőséggel nem fordított arányban kúsznának az egekig. Bàr, ha jobban belegondolok...de igen, akkor is baj lenne.)

A legnagyobb vételem az Ourstyle-ban egy Abodi Dóra-öv, ami a szivárvány minden színében pompázik, attól függően, hogy miként éri a fény. Elég feltűnő darab, és félelmetes, hogy milyen hatással van az emberekre. Vicces nézni az arcokat, amikor viselem. Erre egyébként először Móanyuka hívta fel a figyelmemet, Milánó utcáin sétálva. /Làtod, Mò? Tudtam én, hogy bombabiznisz volt a vétel./

De itt szerettem bele a Zoe Phobic márka egy darabjába is (azóta gyakorlatilag mindegyikbe), bár akkor még nem sejtettem, hogy ki van a ruha mögött. Erre egy szombati napon derült fény, amikor bátran (szemtelenül és tudatlanul), mindenféle előzetes egyeztetés nélkül, egy olasszal rárontottam szegény Szimon Ágnes Nórára, aki ennek ellenére végtelen kedvességgel fogadott bennünket. Elbűvölt a letisztultság, a színek, a formák és az anyagok. De leginkább Ágó nyitottsàga és hozzáállása: nincs lehetetlen kívánság, mindent rád alakít. Olyan hosszúságúra, ami neked jó, olyan szűkre, ami jól áll. Tényleg jól. 

A ruhák minden viszonylatban megállják a helyüket, a hétvégi lazulástól az irodai merev elvárásokig. Vagy merev elvárások elleni lázadáshoz. (Ezt persze csak hallomásból tudom...) Mindegyikben van valami csavar, de az összhatás mégis egységes. A színek pedig a kedvenceim: szürkék, bézsek, feketék, pasztellek és néha csodás, élénk árnyalatok. Külön kiemelendő, hogy Mò csőlàtàsàt is kezelésbe vették és szépen kitàgìtottàk, fogékonnyà téve màs nemzetek divatjàra is. (Bocs, Domenico és Stefano!) 

Nagyon jó példa ő arra, hogy ilyen fiatalon is járhatja az ember a saját útját, lehet profi és sikeres, bár nyilvánvaló, hogy itthon még nagyon nehéz felvenni a versenyt a félreprogramozott agyakkal. Pontosabban hosszú időbe telhet átprogramozni őket.

Zárásként a legjobb, ha elhallgatok és Ágó legújabb kollekciójához írt üzenetét idézem. /Vagyis ellopom és jól ideillesztem az utólagos engedélyével./

Primavera?

Tegnap, 17:00-kor megérkezett a tavasz. Nem, nem a meteorológiai, az múlt pénteken jött, és 1 napig tartott. Azóta nyár van.

Az én időszámításom szerinti tavasz a világ leggyönyörűbb tavaszi kabátjának átvételével köszöntött be. Ágó újabb remekműve, és nem csak olyan, mintha rám öntötték volna, hanem ezt valòban rám öltötték. Nagyon vagány, egyedi és az első kabát, amiben nincsenek terminátorvállaim. Olyannyira csak az enyém, hogy a cipzárját is én járattam be ma reggel, Ágó tanácsára szappannal, aminek következtében problémás bőrre való kézműves szappan illatú kondenzcsíkot húztam magam után a városban. Hogy a megszáradt és lehulló szappantörmelékekről ne is beszéljek. /Lehet, hogy valamit nem jól csináltam./ A 23-as buszon zsebeltem be az első elismerő tekinteteket, és bár a 23-as busz tipikusan az a hely, ahol jobb észrevétlennek maradni, ezeknek a pillantásoknak most kifejezetten örültem. Mindenesetre a tàskàmat a szokàsosnàl erősebben szorìtottam magamhoz.

Konkrét vészforgatókönyv van kidolgozás alatt a fejemben arra az esetre, ha netán 3-4 fokkal megemelkedne a hajnali órák átlaghőmérséklete és a kabátom elvesztené létjogosultságát. Végtelenül hàlàs voltam, hogy ma délutàn beborult az ég.

A minap egy kereszteződésben álldogálva a következő üvöltés jött ki egy piros lámpánál várakozó furgonból: "A dzsekid mentette meg az életedet, Tündérke!" Tündérke a furgon előtt álló, dübörgő Harley-n ülő, igencsak erős testalkatú, kopasz úriember volt, egyébként. Na, az én kabátom is biztosan életet mentene, ha ebbe a helyzetbe kerülnék. Csak én Vespán száguldanék. Almazöldön. 

/A szupertehetséges Ágóról és gyönyörű Zoe Phobic ruháiról most szándékosan nem írok, és bár nagyon vissza kell fognom magam, mégis egy későbbi bejegyzést szeretnék szenteli nekik. Már ha egyetlen iromány elegendő lesz../ 

Ha már tavaszi kabát, jöjjön egy tavaszi vacsora! (Belátom, ez elég gyenge volt, de szerda van, a hét legközepe, nézzétek el.)

Hideg tésztasalátára gondoltam, aminek végtelen számú verziója létezik, rajtunk àll a dolog. Mi általában pennéből, farfalléből (közönséges nevén masnitészta), vagy hasonló típusú tésztákból készítjük. Miután kifőtt a pasta, szétterítjük egy tepsiben, vagy nagyobb tálban, olívaolajjal meglocsoljuk, és hagyjuk kihűlni. A belevalóknak tényleg csak a fantáziánk szab határt. Miután kihűlt, mehet bele koktélparadicsom, mozzarellagolyók, olívabogyó, pirított gomba vagy cukkini, illetve bármilyen zöldség. Nagyon finom például előzetesen leforrázott, de még ropogós spárgával. Létezik tonhalas, vagy garnélás verzió is. A fenyőmag sem rontja el. Jó alkalom a tésztasaláta készítése arra, hogy felhasználjuk a hűtőben felhalmozódott maradékokat, megelőzve a bűntudatot, amit az étel kidobása okozna. Így karikázunk bele néha virslit, ami nem túl autentikus, de mindketten szeretjük, és sokszor van is otthon. Fűszerezését tekintve a só és bors mellé jól illik hozzá a friss, aprított bazsalikom, vagy menta. Nagyon finom és letisztult az ízvilága, ha fogyasztás előtt csak olívaolajjal öntözzük meg, bőségesen. De ha öntetet szeretnénk rá, keverjünk össze olívaolajat, balzsamecetet és egy kevés mustárt. Biztosan a "nagykönyvben" szerepelnek a pontos mennyiségek is, én csak érzésre, és Mó instruálására öntögetem össze őket, sűrűn kóstolgatva. 
Krémesìtés gyanànt a pesto is tökèletes vàlasztàs lehet.

Mó szerint pár óra kell a hűtőben, hogy összeérjen, de én nem értem, mi gond lehet abból, ha azonnal behabzsoljuk..

Vásárnap

Végre egy hétvége, amikor mindketten szabadok voltunk, és kettesben tölthettünk. Nem sűrűn van ilyen, úgyhogy megbecsüljük. 

Szándékosan elkerülve a kuponos őrület Mekkàit, a túlzsúfolt bevásárlóközpontokat -hála az időjárásnak- nagy részét szabadban töltöttük. 

Meglátogattuk adoptált tapírgyerekünket, Gézát az állatkertben, majd a WAMP felé vettük az irányt. Mint megtudtam, a design vásárnak mostanában a Váci1 (szerintem 'soha meg nem nyíló') üzletház ad otthont, minden vasárnap, más-más tematika alapjàn. Ez alkalommal 'fashion' témakörben. Egy veleszületett divatmániás olasszal pedig mi sem szórakoztatóbb program?! Valahogy a vérükben van a szépérzék, a stílus és a divat, kortól és nemtől függetlenül. Külön örömmel tölt el, amikor Mó vitathatatlan minőségű olasz designerdarabjait kiütik a gardróbból a magyar tervezők munkái. (Előre is elnézést kérek azoktòl, akinek semmi újat nem mondok a következő sorokkal, mert már meglátogatták a WAMP-ot.)

Csodás dolgokat láttunk és eszméletlen kreatív alkotókat ismertünk meg. Merthogy ez is nagy különbség a viszonteladónál megvásárolható portékához képest: személyesen a készítőtől kaparinthatjuk meg azt, egy kis betekintést nyerve a kulisszák mögé. Nos, tegnap én olyannyira betekintettem, hogy -többek között- egy szupervidám, újrahasznosított újságpapírból készült karkötővel távoztam. A mű nagyon kedves készítője azt állította, hogy töntkretehetetlen, elronthatatlan. Ez varázsige volt a füleimnek. Olyan fülek gazdájának, aki egy pillantásával elront, leblokkol, felrobbant, széttör, elporlaszt bármit.. (lásd habverő. A családom bizonyára számtalan más és meghökkentő példával szolgálna.) Visszatérve a fenti összehasonlításhoz, igazán kellemes -és nem elhanyagolható- pozitìvum továbbá az is, hogy tervezői áron tehetünk szert mindenre.

Szerelembe estem Phaidra màrka fürdőruháival. Olyan gyönyörűek, hogy nem is tudom, le lehet-e szimplán "fürdőruházni" őket. A vásárlásig azonban nem merészkedtem el, mert sajnos az elmúlt két év gyakorlata azt mutatja, hogy ha újat veszek, biztosan nem jutok el a strandra. Azaz 2 forró és irodában töltött nyár, 2 vadiúj, avatatlan fürdődressz a mèrlegem.

Külön fénypont volt a gasztro-részleg, talán ott időztünk a legtovább. Igazi ínyenc különlegességekre lehet bukkanni, ezek közül személyes kedvencem a chillis vajkaramella volt. De a kézműves csokoládéktól a teakülönlegességeken át a lekvárokig nagyjából MINDEN kapható és megkóstolható. 

Mó valószínűleg észrevette a gyermeki csillogást a szememben, miután kipróbáltuk a fent említett, könnyfakasztóan erős édességet, mert meglepett egy zacskóval belőle. Receptre írnám fel minden szomorú embernek, mert utána csak úgy röpködnek az endorfinok! A vacsoránkhoz is vásároltunk egy apróságot, méghozzá a "kicsi a bors, de erős"-kategóriából: füstölt, egész chillipaprikát, ami igazán egyedi ízt adott az AOP- vacsoránknak. Egyedit és megismételhetetlent. Úgy döntöttünk, hogy jobb helye lesz a füstös ízű fűszernek legközelebb pl. egy bográcsgulyásban.

A kiállítók színesebbnél színesebb standjai között andalogva (valójában egy óriási és félig üres papírzacskóval verekedtük át magunkat mindenen és mindenkin) -képzeletben- csodás kerámiatálkákkal töltöttük fel álmaink konyhájának polcait. 

Mindenkinek ajánlom. Igazán kikapcsoló, üdítő és inspiráló vasárnap délutáni program. 

(Én legközelebb egy lakattal zárható pénztárcával megyek, aminek a kulcsát előzetesen lenyelem.)