Húsvétra

Áldott Húsvétot és kellemes ünneplést kívánok egy képpel, '89-ből, nagymama konyhájából! 

/Kérdés: Mi a fotó legstílusosabb komponense? 

Válasz: Neeeeem, nem a nyuszik. A szőrös mamusz ismerős?/

K.

Game over

A tegnapi volt az utolsó pizzám "prosciuttino" nélkül, chinottoval. Ismeritek a chinottot? Kólaszínű, furcsa ízű olasz üdítő, pizzához kötelező! Olaszország-íze van.. (Függőség nr.4) 

 

Véget vetettek a "böjtömnek" (talán inkább böjtölgetésemnek), nekilátok számot vetni. 

/A böjtgyilkos Apu volt, aki közölte, hogy megfuttat az esőben, ha az otthonunk ajtaján való belépéssel egyidejűleg nem vetek véget a húsmentes időszaknak, Anyu ugyanis baconbe göngyölt kacsmájat sütött, baconbe tekert gombával./ A vége előtt így kényszerültem rövidre zárni a dolgot.

Muszáj leszögeznem, amit már a legelején is: csak egy dologban hasonlított a 40 napos nagyböjthöz, a hús elhagyásában. (Igen-igen, eleinte még az édesség száműzése is ringbe szállt, de technikai kiütéssel győzött a függőség.)

/Csak egy kis kitérő, a jobb érthetőség kedvéért:

3-4 éve koromból van egy magnófelvétel, amin a következő párbeszéd hangzik el:

A: "Kislányom, mit kérsz?"

Én: "Csokit kéjek, az jó!"

A: "Nem kérsz gyümölcsöt?"

Én (egyre indulatosabban): "Csokit kéjek, az jó. Meg CUKOJT."

De volt ott még "tújó judi" és társai.. Így kezdődött minden. /

A böjt eredeti, lelki vonatkozásait abszolút mellőzve, elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy mit jelent az amúgy is elég gyengécske szervezetemnek, ha nem kap húst 2 hétig.

A legmegdöbbentőbb, amit megfigyeltem, hogy kicsit sem hiányzott. Nem voltak elgyengülések, sem édes kísértéseket követő bűnbeesések. Ellenben rákaptam a tonhalra és a főtt tojásra.     

Kétségtelenül nem lett belőlem vegetáriánus, Mó és Apu kezelésbe is vennének. De lehet, hogy a jövőben kevesebbet eszem majd különböző "denemtudodmivanbenne!"- felvágottakat, és többet gondolok az "hústermelés ökológiai költségességére" (köszi Wikipédia!) Mindenféle fórumon utánaolvastam a húsmentes életnek, annak összes előnyével és hátrányával együtt. Valószínűleg ezek markánsan csak hosszabb időtávokban mutatkozhatnak meg, mert nálam gyakorlatilag se hírük se hamvuk. Pedig azt gondoltam, hogy olyan lehet ez, mint a fogyókúrák esetén: az első hetekben látványos a változás az elraktározott víz eltávozása miatt, aztán később belassul a folyamat. Lehet, hogy itt ellentétes a dolog.      

Nem lett fényesebb a hajam, sem erősebb a körmöm. A bőrömről ne is beszéljünk. (A késésben lévő meteorológiai tavaszt megelőzve ugyanis rügybe borult a vidék...) A közérzetemben sem vettem észre semminemű változást, sőt az energiáim sem sokszorozódtak meg. (Talán, mert meggyőződésem, hogy ahhoz két hét egyfolytában alvás sem lenne elegendő.)

Valahogy idén a főböjtölő kollegina is sokkal jobban bírta, sőt, ha időnként nem sorolt volna fel egy egész étlapnyi húsfogást egy levegővétellel- még azt is mondanám, hogy egész kiegyensúlyozott volt. Gratulálok B! [Következő terve egy édességmentes hónap. Nos, ne haragudj B, de ezúttal nem ígérhetek semmit.] 

A hímes tojások már pihennek a hagymahéjak között. Évek óta így készítjük, éljen a természetesség! Általában kiszanált harisnyával szorítjuk a felületükre a különböző leveleket, virágokat. Idén csipkével is megpróbálkoztunk. Reggelig pihennek a vörös lében. Meglátjuk, hogy lesznek-e csipkés tojásaink!

Most megyek, ingerel Apu kövesztett sonkájának az illata. (Amit persze szigorúan holnap kóstolunk majd meg. Persze.)

Jó készülődést!

Pénteki gyors

Nem is olyan sokára a vidéki levegő fogja -ezúttal- csípni az arcomat, és gumicsizmában tapicskolok majd az udvaron. De otthon még az eső is jobb, a borult ég is szebb és a hideg is elviselhetőbb. Can't wait.

Nagypéntek alkalmából szerettem volna valami elmélyültet, elgondolkodtatót és léleképítőt írni, de ehelyett inkább az elcsendesülést választom.

...és könyörgöm, ne "Boldog nyuszit" kívánjunk egymásnak!

/Képforrás: parokia.hu/

Dolcettini

Elmesélek egy (édes) történetet.

Úgy alakult, hogy mégsem tudtunk ellátogatni a Lányokkal a Da Mario mai Giornata Siciliana-jára, azaz a Szicíliai Napra. Ó, pedig mennyire készültem a valódi cassatara és a cannolira.. Már láttam magam előtt, ahogy mindenből rendelünk egyet és összegabalyodik a kezünk az asztal felett, miközben jòl kibeszéljuk magunkbòl az elmùlt időszak történéseit. Bepótoljuk.  

Mó ezt  a vágyamat jól ismeri, ha jól emlékszem, több milliószor elsütöttem egy mély sóhaj kíséretében az "úgy ennék egy cassatat" kezdetű mondatomat. (A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mondat így folytatódik: "... Szicíliában, a szűk utcácskák legmélyén." Kántálom ezt annak a teljes tudatában, hogy erre valószínűleg évtizedeket is kell várnom.) 

Délelőtt érkezett két e-mail, két fotóval, Mótól. Az egyiken az olasz tircolor színeiben pompázó, marcipànbevonatù tortácska, a másikon pedig ott sorakozott három cannoli. Mó korábban felkelt, hogy mielőtt munkába menjen, bevásároljon nekem belőlük. Ez Mó. Az én Móm. Ti aMó!

Bűz és bűzölgés..

A fentiek közös eredője ez esetben nem más, mint a tonhalkrém. Egészen pontosan a lilahagymás tonhalkrém. Jobb napokon fokhagymás paradicsomsalátával. 

Nagyon szeretem, csodássá fejlesztettem. Olyan csodássá, ami még a légfűrészporízűbb extrudált vagy puffasztott szeletet is ehetővé, mi több, élvezhetővé varázsolja.

De nem csűröm-csavarom tovább, jöjjön a recept. Rémesen egyszerű, talán receptnek titulálni is túlzás.

Kell hozzá:

1 konzerv tonhal (az olajban úszkáló verzió)

1 fej lila hagyma

 2 ek krémsajt

1-2 ek. majonéz

citromlé (ízlés szerint)

só, bors

...és a hős botmixer.

A fentieket összeturmixoljuk. Kész. Ennyi. Mó csak majonézt ad hozzá, a sajtkrémes verzió az én szabadalmam. Sokkal kellemesebb, ha nem majonézízű az egész. Ha van otthon mascarpone, akkor azzal készítem, de tegnap pl. metélőhagymás Cserpes sajtkrémből tettem hozzá egy picivel többet, mint a majonéz. Az utóbbi akkor a legjobb, ha házi. Mint ahogy àltalàban a legtöbb alapanyag. Na de kinek van kedve egy húzós nap után házi majonézt kevergetni, habverő híján? A hagymának csak a felét pépesítem, a másikat kis (néha bénácska) kockákra vágva teszem bele, hogy legyen valami ropogós összetevő is. Az arányok persze változhatnak a konzerv beltartalmának mennyisége, illetve az ízlésünk szerint.   

Tegnap nem volt kedvem puffasztott bizgentyűket Mó fülébe ropogtatni (azt csak olyankor, ha Mó nincs otthon. Sem a füle.) Most enyhén édes, friss kiflikarikákra pakoltam, olyan módon, hogy a tonhalkrém vastagabb volt, mint maga a kifli.. Ha lett volna otthon, a tetejére aprítottam volna még egy kis fekete olívabogyót. 

Böjt, én nem értelek! 

Mintha nem is lenne. Rákészültem, hogy sóvárogni fogok a hús után, előre elterveztem, hogy mivel fogom kezelni az elvonási tüneteimet, de sehol semmi. Kihalt belőlem a hús iránti vágy. (Azért egy-két szelet sült szalonna lecsúszna, de ha jobban belegondolok, nem remegek érte. Apu, ugye ezt nem olvasod?! Ne haragudj.)

Az időjárás tréfát űz velünk. Március 27-én havazik. És nem is akárhogy. Tollkabátomban, gazellaként szökellek át minden kereszteződésen, megfelelő stratégiai pontokat keresve, nehogy bokáig megmerítkezzek a lucsokban. Elég kiábrándító. Tegnap délután a Vörösmarty tér felé vitt az utunk Móval. Már épp' összezavarodtunk a téren álló szabadtéri vásár láttán, amikor belénk hasított az érzés: "De hiszen mindjárt itt a ... Karácsony!" Minden adott hozzá, a hóesés és a kürtőskalácséval keveredő tél-illat. Na igen... Két sarokba is telt, mire megbarátkoztunk a ténnyel, hogy ez bizony egy forralt bor-szagú húsvéti vásár. 

Gyertek turisták, akciós budapesti last-minute karácsony!

Szerencsére azonban a Hùsvétot nem az időjàràs teszi azzà, ami. Nem is a kiscsibék, plàne nem a hùsvéti nyùl. 

Parmigiana di melanzane

A lustálkodós szombatot tevékeny vasárnap követte. Dacolva a hideggel kidugtuk az orrunkat, szellőztünk, bevásároltunk, beiktattunk egy lazàbb kultùrprogramot is, majd a nap fénypontjaként főztünk. 

Szeretem a padlizsánt. Minden formában. Tésztában, pizzán, rántva, grillezve, vagy krémsajttal töltött padlizsántekercsként. Hogy a màrtogatòs krémről meg ne feledkezzek! Egy időben a görög moussaka volt az abszolút kedvencem. Mígnem Mó révén megismerkedtem a Parmigiana nevű, olasz testvérével. Valójában nem is egyenesági rokonok. Sőt, inkább csak messzi unokatestvérek. Ez is rakott étel, de hiányzik belőle a húsos ragú, ilyenképp jól illeszkedik a böjtömbe.

Eredetileg a lisztben megforgatott padlizsánkarikákat bő olajban hirtelen kisütjük, majd paradicsomszósszal és mozzarellával rétegezzük.

Mi tegnap, a 46 négyzetméterünkből soha ki nem szellőztethető, tömény olajszag elkerülése és a könnyebb emészthetőség érdekében (elvégre böjt van) másik oldaláról közelítettük meg. Mó a varázskésével meghámozta a padlizsánokat (ő ragaszkodott a héj eltávolításához, én kifejezetten szeretem), majd kb. fél cm-es vastagságú, hosszanti szeletekre vágta a tojásgyümölcsöket. Lesózta, majd miután kiengedte a levét (a padlizsàn, nem Mò), papírtörlővel leitatta a nedvességet róluk. Sütőpapírral kibélelt tepsibe fektettük a szeleteket, olívaolajjal megkenve. Majd irány a 200 fokra előmelegített sütő, 20-25 percre, pirulgatni.

Ezalatt én elkészítettem a paradicsomszószt, amit a tiramisu krémjéhez hasonlóan, simán elkanalazgatnék egymagában. Amikor paradicsomos tésztát készítünk, Mó tudja, hogy nálam 3:1 az ideális szósz-tészta arány. Kvázi tésztás paradicsom. Jó, ha több a pörkölt, mint a nokedli. Vagy vastagabb a feltét, mint a pizzatészta. És hasonlók..

Nos, felvágtam fél fej hagymát (csodák-csodájára, könnyek nélkül, gyönyörű, apró kockákra, nem félve az óriáskéstől). Még ezt megelőzően fokhagymát pirítottam olívaolajon, egészben hagyva a gerezdeket, hogy majd könnyen el lehessen őket távolítani, vagy -esetemben- bekapni. Erre mehet a hagyma, amit most kivételesen nem pirítunk meg. Még mielőtt elkezdene arannyá válni, nyakon öntjük a paradicsomkonzervekkel. Ezeket Mó előzetesen összeturmixolta (a botmixerünk még működik). Sóval, borssal, illetve egy csipet kristálycukorral ízesítjük. Jó, ha van otthon friss bazsalikom. Sajnos nálunk a friss fűszernövények átlag élettartama 1 hét, ezért már nem is vásárolunk cserepest, hacsak nem olyasmit (pl. pestot) készítünk, amihez rögtön felhasználjuk az egész növényt. 

Fedő alatt, kis lángon, nagyjából fél órán keresztül rotyogtatjuk. (És sűrűn "minőségellenőrzünk".. Ez csak az én javaslatom, Mót idegesíti a fedőemelgetés-kóstolgatás.) Ezalatt a padlizsánok is szépre pirulnak. 

Utána már csak az összeállítás marad. A hőálló üvegtál, vagy kisméretű tepsi alján 1-2 kanál paradicsomszószt oszlassunk el, jöhetnek a padlizsánszeletek, majd ismét paradicsom. Rátépkedünk (rétegenként) egy mozzarellát és megszórhatjuk reszelt parmezánnal. Ezt folytassuk, amíg van elegendő alapanyag. A tetejére paradicsomszósz kerüljön, természetesen sajtokkal meghintve. Gazdagon meghintve.

180 fokra visszavesszük a hőmérsékletet, és mehet sülni, kb. fél órára. 

Jó, ha a sütőből kivéve pihenni hagyjuk 10-15 percig. (Türelmes és fegyelmezett embertársaim előnyben! Nem nekem való recept, de ha egyszer olyan finom?!) A tegnapi pihenőidő ebből kifolyólag kerek 5 perc volt. Nem tagadom, tudok olyan hangfrekvencián beszélni, amit Mó sem bír sokáig elviselni és beadja a derekát, ideális fogyasztási hőmérséklet ide vagy oda.

A felhasznált összetevők és mennyiségek:

• 2 padlizsán (kb. 500 gr)
• 3 db, 100 gr-os mozzarellagolyó
• 2  paradicsom konzerv 
• hagyma
• fokhagyma
• só, bors, bazsalikom
• parmezán
• olívaolaj

Nálunk ez most 3 réteget jelentett, és nagyjából 3 adagot. Kétharmadàt vacsorára fogyasztottunk el, ami magába foglalta a repetát, köszönhetően a padlizsánt kísérő olasz borocskának..

A mai ebédem is ez volt és sajnálom, hogy vacsorára nem maradt.

Bár nem hivatalos, de cukkinivel is pompa lehet!

Apropò. Mi varàzsolhatnà napsütésessé ezt a kislàbujj-fagyasztò hideget, ha nem règi baràtunk, a likőrös tojàs?! Szeni baràtnőmmel ezt pontosan tudjuk, ìgy ezekèrt, a ma délutàni hòfùvàsok közepette sem voltunk restek kutatni. Siker! Màr majdnem napsugarak.

Szabad szombat

Reggel a kívülről beszűrődő ’nyitnikékre’ (szegény cinegék teljesen megzavarodtak) és a belülről kiszűrődő gyomorkorgásra ébredtem. Ehhez társult még a hasogató fejfájás is. Hogy Mó szavaival éljek: „FÁJFEJEM volt”. Nem láttam más lehetőséget, visszafeküdtem aludni. Szombat van, nemde? Mama telefonhívására riadtam pár órával később, aki feltette a rettegett kérdést, vagyis: „Mit főztél, kislànyom?” Különleges képessége van ahhoz, hogy ezt mindig akkor szögezze nekem, amikor vagy még nem főztem, vagy egyáltalán nem is terveztem, hogy főzök. Merthogy ilyen is van. Valahogy akkor sosem faggat erről, amikor háromfogásos, ünnepi ebédet rittyentünk. Csak úgy, minden különösebb apropó nélkül.

Olyannyira nem készültünk ma ebédfőzésre, hogy miután Móval összeszedtük magunkat, meglátogattuk a közeli M betűvel fémjelzett gyorséttermet. (Tudom, fúj és szégyelljük magunkat. Csak mama meg ne tudja.) Nagyon ritkán fordul elő ilyen, talán fél éve, ha utoljára mekiben intéztük az ebédünket. Felpillantva a halas szendvicsemből, megdöbbentő látvány tárult elém. A gyorsétterem tömve volt kisgyerekes családokkal, szüleiket játékért zsaroló gyerekekkel és a derekukat beadó, következetlen felnőttekkel. Szerettem volna azt hinni, hogy ez náluk is csak egy egyszeri alkalom, egyetlen ellustálkodott ebéd volt, de erre teljes mértékben rácáfolt a szemünk előtt lejátszódó jelenet, ahol az anyuka a következőket közölte a két (azaz kettő) gyerekmenüs dobozt vadul bontogató kisfiával: „Most két hétig nem kapsz tőlem semmit ezért a hisztiért!”

Lehet, hogy velem van a baj, de én úgy gondolom, hogy inkább az kellene, hogy legyen a büntetés, hogy nem otthoni, főtt ételt kap a gyerek. Nyilván, ha az anyuka fogná a fakanalat és minden szeretetét belefőzné az ebédbe, a gyereknek meg sem fordulna a fejében a műételért hisztizni. Móval például a tökélyt megkörnyékező szintre fejlesztettük az otthoni és egészséges hamburgervacsoráinkat.

Hálás vagyok a következetes és sziklaszilárd elveket valló Anyukámnak, hogy anno maximum egyre korlátozta az éves gyorséttermezések számát. És akkor sem ő vitt el.

Elkeserítő belegondolni, hogy ha ezek a családanyák hétvégén nem főznek, akkor vajon mikor van idejük rá? Merthogy a zsúfolt és rohanó hétköznapokon nem, abban biztos vagyok.

Kiborultam, erre Mó visszavágott: de hiszen mi is itt ülünk. Valóban. A lehető legritkábban. Továbbá mi felnőttek vagyunk, megdolgozunk azért a pénzért, amit erre költünk, és felelősséget vállalunk azért a döntésünkért, hogy adott esetben műanyagot eszünk. (Mert nem tagadom: néha kifejezetten erre vágyik az ember.) De abbahagytam a hőbörgést.

Elintéztük a bevásárlást, majd a délutánt Marlon Brandoval és Al Pacinoval töltöttük. Miutàn àtfagytunk, nem volt kedvünk  tovàbbi kimozdulàshoz.

Vacsorára a risottót választottuk. Az alap verziót, a parmezánost.

(Nem mindenki kedveli. A szüleimnél nem aratott sikert. Bébiételnek titulálták. Az biztos, hogy köze sincs az àltalunk köretkènt hasznàlt, pergős rizshez.)

Mindenesetre nekem az egyik kedvenc olasz fogásom lett. Mó ezzel, -vagyis ennek egy vàltozatàval- vett le a lábamról. Az első randinkon vargànyàs risottòt készítettünk. (Igen… Főztünk az első randevún.) De erről majd egy másik alkalommal.

Nálunk ez tipikus „férfias” fogás, az ő előjoguk a konyhánkban. Mó és az apukája is isteni risottòkat művészkednek össze.

Mint, ahogy már írtam is, ma az alapreceptet választottuk.

Amit használtunk hozzà:

Vaj

Hagyma

Rizs (carnaroli, vialone nano, vagy arborio)

Fehérbor

Parmezán sajt

Zöldség-, vagy csirke alaplé

Legjobb, ha friss levesünk van, de a kockás verzió is abszolút járható út. Fontos, hogy végig gyöngyözően forrjon. Kèt adaghoz nagyjàbòl 1,5-2 literre lesz szükségünk.

Vajon megpirítjuk az apróra vágott hagymát, majd mehet rá a rizs. Mértéket azért nem írok, mert nem méricskéljük, egy erre bejáratott bögrét használunk. (Mó szerint 80-90 gramm rizs ideális, fejenként. Mint ahogy tésztából is. Egy adag tésztaétel általában 100 g tészta/fő, amiből 80 gr a tészta, 20 g pedig a szósz.)

A hagymára mehet a rizs. Addig forgatjuk, míg át nem melegednek a kis rizsszemek. Ezt tapintással ellenőrizzük. Következő lépésként nyakon öntjük kb. 2 dl száraz fehérborral. Amint nem érezzük tovább az alkohol erős illatát, elkezdhetjük a leves merőkanalankénti adagolását. Ha elfő a leve, mehet rá az újabb és újabb kanál. A folyamatos kevergetést sajnos nem lehet ellustálkodni. Nagyjából 20 perc, mire megfelelő állagúra fő a rizs. Nem szabad szétfőzni, és kiszàrìtai sem. Fontos, hogy krémes legyen. Akkor tökéletes, ha a fazekat mozgatva, „hullámzik” a tartalma. All’onda, mondják az olaszok.

Levesszük a tűzről, hozzáadunk 1-2 mogyorónyi vajat és sok reszelt parmezánt, amit csak pár perc pihentetés után keverünk bele.

Mivel a hűtőben árválkodó gorgonzolának vészesen kevés ideje volt hátra, az enyémbe belepottyantottunk egy kis kékpenészest is. Ízlés kérdése.

A tetejére plusz parmezánt szórni ér!

Tirami sù!

4. nap /csütörtök/

Csodás nap volt. Tényleg. Sok-sok munka, köztük egy különösen kényes ügy, nagy kihívás, amit talán sikerült megoldanom. 

Munka után Mó jött értem, és elmentünk pizzázni. Életem első margherita pizzája. Komolyan. Nekem a pizza minimum a sonka-gombánál kezdődik. Legjobb azonban, ha van rajta némi szalámi is. És pancetta.  

Mennyei volt, és azt kell, hogy mondjam, hogy ha Mó nem szeletenként habzsolja be a sonkáját a sajátjáról, eszembe sem jutott volna a hús. Aztán megosztoztunk egy sütin is. Davide, a DaMario cukrászának a millelfoglie-ja mellett ugyanis nem lehet szó nélkül elmenni. Szerelmes vagyok a krémjébe. (Jövő csütörtökön Szicíliai Napot tartanak.) Davide keze munkàjàt dìcséri egyébként felnőtt életem legpompàsabb születésnapi tortàja, a pöttyös csoda. Tökéletesen lekèpezi azt, amit egy tortànak  tudnia kell: csokolàdé mousse vèkony keksz alapon (mèg csak nem is piskòta- egy àlom), amit lényegèben a csokibevonat tart össze, rajta marcipànpöttyök. /Apropò, marcipàn... sok gyengém kozül az egyik. Emlékszem, Szeni baràtnőm lànybùcsùs, pink csodatortàjàra. Mindenki marcipànmaradèka hogy, hogy nem, de az én tànyèromon landolt./

Összességében kezdem azt hinni, hogy valami baj lehet velem, mert egyáltalán nem hiányolom a husikát. Semmilyen formában. Három napig furcsa volt, de már nem ingerel. 

Este mesebeli programunk volt. Vagy inkább filmbe illő. Egy hollywoodiba. Ellátogattunk Móval a Fashion Corner Showroomba, az Andrássy útra. Szemrevételeztük a vadonatúj és csodàs Zoe Phobic ruhákat, lenyűgöző környezetben, mennyei sütemények társaságában. Leesett az állunk. Sosem jártam ilyen gyönyörű lakásban, és nem tudom, hogy valaha fogok-e még egyáltalán. (Azért az idilli képet cseppet megzavarta az, hogy miközben fotózni próbáltam, magamra borítottam a pezsgőt, de...ugye nem én lettem volna, ha..) Mindenesetre a lehető "legstílusosabb" kiegészítővel távoztam, ami nem más, mint a süteménynyuszik nyakéke, egy kis piros szaténszalag, amit hazaérkezésünkig, szigorúan az ujjamra húzva viseltem. A sütit persze Mó ette, én...én csak a nyúl fejét. DE az volt a legkisebb testrésze.

Na igen..édesség-fronton gyengélkedik a böjt. Mónak van egy olyan szokása (Isten tartsa meg!), hogy ha épp szabadnapos és ő intézi a bevásárlást, vesz édességeket és elrejti őket a ruhásszekrény különböző pontjaiban, meglepetés gyanánt. Úgyhogy, amikor kihúzok egy ruhadarabot, jön vele egy csomag gumimaci, keksz, vagy bármi, ami édes, ami a kedvencem és ami potenciális ellensége a böjtömnek.

5.nap /pèntek/

Ma reggel nem sok energiát pazaroltam a sétára, a szél konkrétan berepìtett a munkahelyemre. Már hajnalban többször felébredtem arra, hogy odakint iszonyú szélvihar tombol és csak egyre erősebb lett az elhatározásom, hogy nincs más út, csak a tolldzseki. Mégpedig a bkv-s kabátkám. Azért bkv-s, mert a színei azonosak a bkv -ellenőr egyenruháéval. Kék, a bélése pedig zöld. Sajnos erre csak a megvásárlását követően ébredtem rá, a riadt tekintetekből, amiket a tömegközlekedésen rendre bezsebeltem. Most már nem annyira zavar, de pontosan tudom, hogy kik az aktuális bliccelők.

/Amúgy valaki elmagyarázhatná, hogy miért van az, hogy a kislányok, akik miniszoknyában, sál nélkül, derekat nem fedő kabátkában jönnek szembe az utcán, miért nem lesznek betegek sohasem? (Nem kívánom nekik, félreértés ne essék.) De akkor hogy lehet, hogy én két hétre kikerülök a forgalomból, ha véletlenül kicsúszik a nadrágomból az egyes számú pulcsim, az éppen viselt három közül?! /

Annyira szeretném már érezni a nyári, ázott aszfalt illatát!!!

De péntek van, ami a kakaós csiga nap. Minden pénteken kistermelői piac van a Kossuth téren, ami pont útba esik.. Így a pénteki reggelimet általában ott szerzem be.

Még mindig nem kell a hús. 

Ha már tegnap az édességek megtorpedózták, majd uralták a napomat, jöjjön a kedvenc, a TIRAMISU. Csupa-csupa nagybetűvel.

A szò jelentèse 'dobj fel!' /tirami sù/. Mégis mi dobhatna fel, ha nem ez?!

Múlt hét szombaton készítettük legutóbb, természetesen még a böjt kezdete előtt. (Valami olyasmi volt nekem ez a last minute tiramisu, mint a vasárnap esti sült bacon.)

Megismerkedésünk előtt is ez volt az egyik kedvenc süteményem, na de ez a verzió...?! Felülír mindent. Semmi felesleges összetevő, "csák ámi kell". 

Ez az, "ámi kell":

• 250 g mascarpone
• 3 tojás
• tojásonként 2-3 evőkanál cukor 
• frissen főtt kávé (az instant kávés verzió nem az igazi)
• babpiskóta (Mó kedvéért: savoiadri)

Legelső lépésként főzzünk egy adag kávét, hogy eléggé kihűljön, mire közvetlenül találkozna a bőrünkkel. (Tudom, miről beszélek.) A tojássárgákat a cukorral összehabosìtjuk, majd hozzáadagoljuk a mascarponét. 

A tojásfehérjét keményre verjük, és adagonként beleforgatjuk a sárga krémbe. 

Ezután már csak a babapiskóták kávéban való megmeritkezése és a rétegezés van hátra, tetszés szerint. (Az én tetszésem szerint lehetőleg minél kevesebb szilárd összetevővel.) A krémjét simán elkanalazgatnám a piskóták nélkül is, na de..ha az a piskóta magába szívja a legtökéletesebb kávé és a legtökéletesebb mascarpone krém keverékét, mégsem fogom kipiszkàlni.

Aki esetleg òdzkodik a tojàs nyers elfogyasztàsàtòl és fél a gonosz mikroorganizmusoktòl, az egész tojàsokat gőzfürdő felett habosìtsa fel a cukorral.

Mivel az elektromos habverőnket nemrég felrobbantottam (meglepődik még valaki?!), Mó, a hős habverő vállalta a dolgot (nem emlékszem, mondtam-e már, de örülök, hogy a nagymamám nem olvassa az interneTTet), és pillanatok alatt gyönyörű krémet kevert. (Ilyenkor egy kicsit enyhül a bűntudatom a kifüstölt habverő miatt.)

Mehet pohárkákba, kelyhekbe, de akár nagyobb üvegtálba is. Cukrozatlan kakaóport szòrhatunk a tetejére. Én nem különösebben kedvelem. Úgy vagyok vele, mint a porcukorszórással. Az első lendületes falatnál fulladási roham jön rám, mert beszippantom.

Mi négyszeri nekifutásra tüntetjük el a fenti mennyiségekből készült, extra adag boldogságot. 

3. nap

ÉHES vagyok. Non-stop. Ehetek bármiből bármennyit, "nem hat".. 10 perc, és mintha semmit sem vettem volna magamhoz. Mennyivel könnyebb a fénnyel táplálkozóknak?! Lehet, hogy nemsokára én is a fotoszintetizálást választom..Azért az irodában végzett, mini-közvélemény kutatásom megnyugtató eredménnyel zàrult. Kiderült, hogy sokan vagyunk éhesek, egész nap..A tavasz a hunyó. És én még a húshiányt vádoltam..!?

Reggel, munkába menet láttam Jeremy Ironst a 2-es villamoson.. Az első gondolatom az volt, hogy azért a húselvonási tünetek biztosan nem járhatnak hallucinációval, úgyhogy megvártam, amíg az úr felém fordul (erősen fixíroztam szegényt..), de sajnos csak profilból volt Jeremy. ..Ááá. Aztán bedugtam a fülembe az Írországot idéző playlistemet és tovább zötyögtem. Nemsokára Móval visszatérünk megismerkedésünk színhelyére, Londonderry-be. Az eredeti úti cél Dublin, de én négykézláb kúszva is eljutok Derry-be, ha már egyszer olyan közel leszünk. Erre hangolódom. Folyamatosan. Ezzel a gondolattal kelek és fekszem. Ez a gondolat pedig jó alternatívája a többi, egyre erősödő, bűnös társának a húsról. 

A zenék jót tettek. Csupa-csupa Derry-t eszembe juttató szám, country- és ír népzenei betéttel.. Pont olyan dalok, amik hallatára, 2-3 Guinness után a pubban (én már egy után is) azt gondoltuk a magyar lányokkal, hogy született, profi ír néptáncosok vagyunk, mohazöld ruhában, jobbunkon Michael Flatley-vel. A jobbunkon valójában mindig egy pityókás és vörös James, Seamus vagy Sean ropta, na de ez nem zökkentett ki a lendületből. Hiányzik, és most, hogy karnyújtásnyira van minden élmény, íz, emlék, illat és esőcsepp, ez a hiàny csak egyre jobban fokozódik. 

Kellett már valami pozitív gondolat, mert így visszaolvasva, a tegnapi bejegyzésem elég depresszívre sikerült. 

Azért ma is voltak nehézségek. Például szembesülni reggel azzal, hogy kár volt húselvonás miatti gyengeségre hivatkozva ellustálkodni a tegnap esti hajmosást, vagy papírral elvágni az ujjamat ugyanott, ahol tegnap a konzerves dobozzal is elvágtam. De aztán Szeni barátnőmtől pont jókor jött egy üzenet, amiben leírta a hírt, amit ő is csak nemrég tudott meg: ma van a Boldogság Nemzetközi ENSZ Világnapja. :) 

A Macaron Napról letettem, lesokkolt a tény, hogy belépős a dolog, és nem is olcsó. Ehelyett elhatároztam, hogy ha hazaérek munka után, rettentő előrelátó és takarékos leszek és elkészítem a holnapi ebédemet, a gorgonzolás-tejszínes-diós gnocchit. Olyannyira előrelátó voltam, hogy ehhez ebédszünetben beszereztem a piacon házi tejszínt. Hm.. Mó nagyon büszke lesz rám! 

Eközben főböjtölő kolléganőm àtsurrant a közeli cukrászdába. Azt hiszem, átbillent a böjt hedonista oldalára..

Bár a vacsora vàlasztékomat bekorlátozza a hűtőben bűzölgő tonhalkonzerv maradéka (ma tehát adott a menü), de azért hadd osszam meg azt a receptet, amit úgy igazából ennék este. Ez nem más, mint az egyik legegyszerűbb, legkönnyebb és legfokhagymásabb tésztaétel.

AOP  (Aglio, Olio e Peperoncino)

Amire szükségünk lesz:

1. olívaolaj
2. sok-sok fokhagyma
3. chillipaprika
4. só, bors
5. tészta (leginkább spaghetti)

A tésztát, lobogó vízbe dobjuk. 

Közben egy serpenyőt forróra hevítünk, majd mehet bele az olaj (bőségesen), rá az aprított, friss, és húúúúdefinom fokhagyma. Vigyázzunk, gyorsan megég, és akkor kíméletlenül megkeseredik. (Ezt elkerülhetjuk, ha a tészta főzővizéből àtkanalazgatunk egy keveset.) Dobjuk rá az apróra szeletelt chillit, sót, borsot, majd ismèt a főzővizből 5-6 evőkanálnyit. Erre szedjük a majdnem megfőtt spaghettit. Célszerű 1-2 perccel korábban kimenteni a főzővízből, mint a teljes főzési idő. Magába issza a serpenyőben fortyogó, fűszeres "öntetet", ha ott fejezzük be a főzést. Mó a végén mindig ad hozzá még egy kis olívaolajt, hogy az egész igazán krémessé váljon. Majd felemeli a serpenyőt és dobálja a tatalmát. Ütemesen, kecsesen, csuklóból. A spaghettik pedig engedelmeskednek neki. Azt nem mesélném el, hogy hogy nézett ki a tűzhely és a fal az én első serpenyődobáló akcióm után. Mondjuk, lehet, hogy nem egy paradicsomos szósszal kellett volna kezdenem.. Azért mostanra már Mó is meg-megdícsér. 

A képen szereplő fogás az én kedvemért készül általában így, extra paradicsomkupacokkal. Megrögzötten szeretem ugyanis a bruschettát. A paradicsomos feltét pedig a tésztán is szenzációs. Ez semmi extra. Paradicsom kockára vág, só, bors, olívaolaj, fokhagyma és friss bazsalikom, ha épp van otthon. Ha időben eszünkbe jut a paradicsomos agymenésem, Mó keresztvágást ejt az egész paradicsomok bőrén, és pár pillanatra bedobja őket a tészta mellé. Ez elég is, hogy utána könnyedén, akár egészben is lejöjjön a héja. De nincs gond, ha ez kimarad. Én kifejezetten szeretem a paradicsomot, szőröstől-bőröstől. A lényeg, hogy fokhagyma legyen! :) 

Egy alternatív böjt margójára

Egyik kedvenc kolléganőm böjtöl. Minden évben elkezdi és vallási meggyőződésből végig is szenvedi a Nagyböjtöt. Húsfaló, egyébként. (Apukám örülne, ha a lánya lenne..) Emlékszem, tavaly az íróasztalán elhagyatva álldogáló és alig használt naptárba ő a Húsvét környéki napokhoz nem a "szabadság" szót írta, ahogyan többek is, hanem óriási, nyomtatott betűkkel azt, hogy "HÚS". Konkrét elvonási tüneteket produkált, és órákon keresztül képes volt vallatni arról, hogy Mó éppen milyen húsételeket készített az elmúlt időszakban. És végighallgatott minden receptet, csillogó kutyaszemekkel, a hús említésénél pedig nagyokat nyelt. De végigcsinàlta, mi pedig büszkèn asszisztàltunk.

Az a meredek ötletem támadt pár hete, hogy -főleg szolidaritásból- én is belevágok, persze lájtosabban, csak két hetet előirányozva a 40 napos időszakból. Azért nem túl kellemes füstölt csülköt enni, miközben szegény kollégàd kanalazgatja a puliszkáját. A szolidaritáson kívül, egyrèsz kìvàncsi vagyok,  ès már egy ideje érzem, hogy jól esne a testemnek egy nagytakarítás. Üdvözöllek tehát Böjt, bízom benne, hogy magaddal hozod a testi és szellemi megújulást! Szándékosan nem lelkit írtam. Nem gondolnám ugyanis, hogy lelkiekben megerősítene az, ha valamit megtagadok magamtól, bár az akaraterőmet kétségtelenül erősítheti.

Remélem, hogy legùjabb magànakciòmat a bőröm is hálásan fogadja, és hogy valóban kitisztul az elmém és sikerül elkerülnöm, hogy pont ennek az ellenkezője következzen be, vagyis a végére a gondolataim csak egy fogalomkör köré csoportosuljanak, és ne beszéljek másról, csak a szaftos, ropogós, cupákos, átsült...hm...na de állj!

Mivel eddig sem voltam húsfüggő, azaz észrevétlenül is eltelnek napok anélkül, hogy hús kerülne a tányéromra, arra gondoltam, hogy ez nem kihìvàs. Muszáj volt bekeményíteni. Beismert csokoládé- és édességfüggőségem okán döntöttem amellett, hogy két hétre lemondok róluk is. 

Mó - katolikus olasz létére- nem lelkesedett az ötlettől. Mondhatnám azt is, hogy felháborodott. Először megnyugtattam, hogy neki nem kell követnie ès igen, tudom, hogy ő nem kecske. Aztán elkezdtem a kompromisszum-hadjáratomat. (Mérleg vagyok, nincs mit tenni.) Tudtam, hogy ha valami, na a PASTA az aduászom lehet. Bingo! Megígértem, hogy rettentően sok tésztát eszem majd. Ez megnyugtatta Mót. Az Ő megdönthetetlen hipotézise a tésztával kapcsolatban nem más, mint hogy az embereknek tésztát kell enni, ha betegek, ha egészségesek, ha fogyókúrázni (!) szeretnének, ha rossz a gyomruk, mert a tészta MINDIG, MINDENRE gyógyír. Gondoltam, a böjthöz miért ne lenne tökéletes?!

Én: "Ma este vacsorázzunk valami könnyűt, jó, Mó? Ebédre nehezet ettem."
Ő: "Rendben, valami tészta jó lesz, ugye?" 

Ilyen ès ehhez hasonlò pàrbeszèdekből születnek a tejszìnes-szalonnàs-sajtos "könnyed" tèsztavacsoràink...

A másik jolly jokerem a párizsi volt. Vagyis annak megfogadása, hogy nincs több párizsi az elkövetkezendő két hétben. Mó utálja, ha párizsit eszem. Kitiltotta a hűtőből. Mert nem tudom, hogy mi van benne.  De nem is akarom. Igy is tùl sokat tudok màr..

Végül áldását adta újabb hajmeresztő ötletemre. 

Jöjjön villámnaplóm az eddigi eredményekről:

1. nap /hétfő/

A reggeli kávém elfogyasztása után (tudom...borzasztó dolog a kávé, reggelire, reggeli előtt plàne..) tudatosítottam magamban a célt, a szabályokat és a tényt, hogy nincs husika. (Ezt megkönnyítendő, még előző este sütöttem egy kis bacont..) És édesség sincs. Kár volt. Mármint tudatosítani...

Ebédre tésztasalátát készítettem, gombával, brokkolival, koktélparadicsommal, articsókával, mozzarellával és zellerrel. Gondoltam, hogy gazdag és laktató lesz.. (Ezt amúgy virslivel szoktuk enni, mellé pedig olasz felvágottakat csipegetünk..) Megettem. Elég is volt és nem kifejezetten hiányzott a virsli. Nagyjából egy óra múlva olyan korgásba kezdett a gyomrom, hogy győztem az irodában torkot reszelni, hogy meg ne hallják szegény kollégáim ès hàlàs voltam a radiàtor hònapok òta szűnni nem akarò, monoton zajàért.. Állítom, hogy soha életemben nem éreztem még ilyen mértékű éhséget. Nem volt mit tenni (tényleg nem..), az automatás csoki aranyára sem rettentett vissza, megmentette az életemet. Miután 14 óra telt el a böjtből, és már megszegtem a szabályokat, sürgősen újra kellett, hogy fogalmazzam őket. A legújabb felállás szerint csak az étkezések közötti nasi és a rendszeres jelleggel, vacsora után rám törő édességfalás tiltott gyümölcs. 

Vacsorára Mó brokkoli krémlevest készített, nagyon finom lett, nem is hiányzott belőle semmi állati eredetű összetevő. Azért nem mondom, hogy nem gyengültem el annak a látványától, ahogy ő a sajátjára halmozza a sült bacont, de az automatàs incidens utàn nem lèphettem ùjra fèlre.

(Töredelmesen megvallom még egy "bűnömet".. Ez nem más, mint a kioperált mogyoró Móki csokijából, amit desszertként majszolgatott vacsora utàn..(Ooo.azok a règi, szèp idők!?) Na de tényleg figyeltem, hogy ne kerüljön a számba egyetlen csokimorzsa sem. Az olajos magvak pedig...egészségesek, nemdebár? Ő ezek után még szépen, komótosan bekanalazgatott egy pohár tiramisut. Sziklaszilárdan álltam a sarat.

2.nap /kedd/

Reggeli a szokásos kedvenc, tejeskávé Oreoval.

De hogy kicsit a közérzetemről is beszéljek.. Ritka rossz napom volt. Olyan rossz nap, amikor semmi sem sikerül, ami igen, az katasztrófába torkollik. Jaj. Nem akarom a húshiányt okolni, de ha nem ez a hunyó, akkor mi?! Vagy lehet, hogy hússal még a rossz napok is elviselhetőbbek? 

Miután kedvenc kolléganőnket mostanra ketten követjük, ebédszünetben betámadtuk a szemközti Hummus Bárt. Szeretem. Rövid ismerettség a miénk, de ösztönző. Már otthon is készítettem humuszt és nagyon finom lett. A kiszolgáló fiúk pólóján a következő felirat szerepel: "Hummus is sexy". Nos..amíg a pitáinkra vártunk, az éhségtől kopogó szemeim mögött elgondolkoztam: irtó szexi lehetek, amikor szétreped a pita (teljes kiőrlésű, ofkorz) a kezemben (az enyém mindig szétreped), a zöldséglével keveredett humusz pedig végigfolyik az arcomon, a fekete felsőmön és végül a fekete nadrágon landol az utolsó csepp (humusz-napokon, valahogy mindig fekete nadrágot viselek..)

Ma, a délutàni munkahelyi megbeszélésen korgott a gyomrom. Most màr határozottan állítom, hogy engem az tudat tesz éhessé, hogy nem ehetek húst, nem is maga a húshiány. Akárhogy is, ez borzasztó..

De hogy fogok szendvicset vacsorázni párizsi nélkul? Unalmas perceimben ez a gondolat környèkezett meg ùjra ès ùjra..

Délutàn ellàtogattam a KNIT Showroomba, Ágòhoz ès elhoztam a gyönyörű tunikàmat. Tőle mindig fulig èrő szàjjal jövök el ès nem csak a ruhacsodàk miatt. 

Miutàn energiàim megsokszorozòdtak, ràvettem magam egy bevàsàrlàsra, beszereztem egy tonhalkonzervet vacsoràra. Pàrizsi-dilemma kicselezve és megoldva.

Semmi bűnözés. 

Egy örökkèvalòsàgnak tűnik ez a két nap.

Holnap màr szerda.. 

CSOKOLÁDÉ SZUFLÉ

Forrò. Folyòs. Édes. Csokis. Egyszerű. Gyors. Kihagytam volna valamit?

Ja, igen.. Alig van szilàrd, piskòtàra hajazò rèsze. Pontosabban ez csak rajtunk mùlik, ès azon az 1-2 percen, amivel esetleg tovàbb időzik a sütőben.

Bocsànat a piskòtamester nagymamàktòl (ìgy az enyéimtől is), ès a meggyes piskòta szerelmeseitől, de engem kifejezetten bosszant a piskòta egy sütemènyben. Tiszta helypocsékolàs. És krémspòrolàs. Mièrt nem lehet minden torta szilàrd alap nélküli?! (Valòjàban tudom a vàlaszt butàcska kérdésemre. De szerencsére Mò mindig szìvesen bevàllalja desszerjeim tészta részét. Én pedig az ő krémjét...) 

Leìrhatalanul hàlàs vagyok a crème brulèe, a csokolàdè szuflè, vagy a mousse megàlmodòjànak. (Mò szerint ők mind olaszok voltak. Ràhagyom. Franciàkkal nem viccelünk..)

Itt van ezek közül az egyik, mivel 1) megìgértem, 2) ő a leggyakoribb vendég a konyhànkban. 

Mi - a szintèn kìsérletező kedvű, gourmand kishùgomnak ès konyhai eszközbeszerzéseinek hàla- kis, erre teremtett keràmiatàlkàkban sütjük.

Voilà, a 4 tàlkànyi összetevő, ahogy nàlunk a legjobban bevàlt:

10 dkg vaj (Szigorùan vaj. Mò kitiltotta a hűtőből a margarint.)

10 dkg étcsokolàdè

8 dkg cukor

1,6 dkg liszt

2 tojàs

Az elkèszìtèsènèl pedig mi sem egyszerűbb! Gőzfürdő felett összeolvasztjuk a csokolàdèt és a vajat. Kihűtjuk, majd egyesèvel hozzàkeverjük a 2 tojàst, majd beleszitàljuk a kevèske lisztet. Mehet is a kivajazott formàkba, majd 8-9 percre a 180 fokra előmelegìtett sütőbe.

Bùcsùzòul itt egy kis Amèlie, aki szereti feltörni a crème brulèe szilàrd karamellrètegèt. 

Szèp vasàrnap estèt! 

Bonsoir! Azaz..akarom mondani: Buona serata!

Il nostro ragù

Kompromisszumos vacsora. Amikor először kèszìtettük Mòval, a lakàsban rekedtünk a hètvègère. Màr nem emlékszem pontosan, hogy ennek időjàràsi, egèszsègügyi okai voltak, vagy egèszen egyszerűen az aktuàlis lustasàgunk miatt zàrtuk magunkra az ajtòt. Mindenesetre abbòl kellett gazdàlkodnunk, ami èpp otthon volt. Mint ahogy tegnap is, a nemzeti ünnep, ès - sajnàlatos mòdon - a katasztrofàlis időjàràs miatt. Mivel elèg ritkàn kèszìtjük, tulajdonkèpp ünnepi ètelnek szàmìt. Tegnap pedig ünnepeltünk egy picit: hàrom ève, màrcius 15-èn volt ugyanis Mò első magyarorszàgi munkanapja. 

Ennek örömére megosztom az egyik kedvenc ragureceptemet. (Előrebocsàtom: garantàltan elèg sok "egyik kedvencemet" fogom megosztani, de ha egyszer annyian vannak..!? A szìvem nagy...ehhez jön mèg a torkossàg. Az szintèn òriàsi. Sok kedvencnek van tehàt hely.)

Sziklaszilàrd meggyőződésem, hogy ahol bacon (vagy hàziszalonna..hhmm..), fokhagyma ès tejszìn van, ott tùl nagy katasztròfa nem èrhet bennünket. Nàlunk pont akadt. Mivel ezek az èn szìvem csücskei, Mònak is kellett valami kedvère valòt talàlni a vacsorànkhoz. Kompromisszumok. Mintha màr emlìtettem volna. Nos, ő odavan a vèkonyra szeletelt, sütőben ropogòsra sült krumplièrt, ìgy a krèmes ragu ès a ropogòs sült burgonya hàzasìtàsàbòl született meg a kinèzetre rusztikusnak mondhatò, ès àltalunk "Il nostro ragù - A mi ragunk" -nak keresztelt ètel.

Jöjjenek a hozzàvalòk! 

Ragù

• olìvaolaj ès vaj keverèke
• 1 fej hagyma
• 1 rèpa
• 1 szàl zeller
• kockàra vàgott bacon (inkàbb több, mint kevesebb)
• 25 dkg daràlt marha-, vagy sertèshùs (legjobb, ha mindkettő)
• fehèrbor
• sò, bors
• 200 ml tejszìn

Köret

• pàr fej burgonya
• sò, bors
• olìvaolaj
• rozmaring
• sok-sok fokhagyma

Mialatt Mò szempillantàsnyi idő alatt, miniatűr mèretűre aprìtja a zöldsègeket a gigantikus nagysàgù, félelmetes séfkésével, èn megpucolom a krumplikat, legyalulom oket (az "ez mindenre jò, kislànyom", nagymamàtòl kapott szerkezettel), majd hideg vìzben àtmosom, ezt követően pedig papìrtörlővel leitatom a szeletekről a vizet. Igy ropogòsabban intenek majd bùcsùt a sütőnek. Olìvaolajat öntök rà, megsòzom - ès borsozom, beleszòrom a fokhagymagerezdeket, illetve ìzlès szerint tovàbbi fűszereket Jòl összeforgatom, ès mehet a sütőpapìrral bèlelt tepsibe, majd a 180 fokra előmelegìtett sütőbe.

(Azèrt elàrulom, hogy a valòsàg nem ilyen idilli..A fenti műveleteket nem kisimult arcù, làgy dallamokat dùdolgatò, nyolckezű Sìva- ès konyahistennőkènt vittem vèghez.. Törtènt ugyanis, hogy a gyalulàs hevèben (magam sem èrtem, hogy mikèpp..oOo..) lekevertem egyet az asztalon àllò, nőnapi mimòzacsokromnak. Felborult, a vìz kiömlött, a vàza összetört. Nem is èn lettem volna... Tehàt a köret összeàllìtàsa- ès sütőbe kerülèse közötti holtidőt üvegszilànkgyűjtèssel töltöttem ki.)

A ragu- ès alapvetően a hùsok- Mò reszortja. Szenvedèlyesen ès hatalmas àtèlèssel keveri, ìzesìti, nèzegeti, vizsgàlja a rostirànyt ès effèle hùstulajdonsàgokat. Ilyenkor nèma csend van, nem tanàcsos megzavarni. Nekem àltalàban csak a kòstolàs  ès a "figyeld, hogy nem èg-e le" feladatok jutnak. Hozzàteszem: kòstolgatni kifejezetten szeretek. 

Olaj ès vaj keverèkèn megpirìtjuk a bacont, majd az apròra vàgott zöldsègeket. Ha màr van egy krèmes zöldsègalapunk, mehet rà a hùs. Sò, bors. Amikor megpirult ès minden leve elpàrolgott, jöjjön egy löttyintès (naaagy löttyintès) fehèrbor. Ez egyrèszt feloldja a letapadt ìzeket ès zamatokat- elhessegetve ezzel az önvàd legkisebb csìràjàt is, miszerint èn ègettem le a dolgokat-, màsrèszt nagyon-nagyon kellemes ìzt ad a ragunknak. Addig kevergetjük, amìg èrezzük az alkohol illatàt. Amint màr nem, mehet bele egy kis doboz főzőtejszìn. Mò szerint minèl zsìrdùsabb, annàl jobb ès kémesebb. Ezzel egyet kell, hogy èrtsek. 

Kb. 20 percig, fedő alatt, kis làngon rotyoghat. 

Ezalatt a krumpli is aranybarnàra ès ropogòsra sül. Nem beszèlve a kis fokhagymagerezdekről.. Ezen nem veszünk össze. Ràjuk csak èn vadàszom a tepsiben. A megszàllotjuk vagyok.

Tàlalàskor reszelhetünk a tetejère egy kis parmezànt, ès pillanatok alatt behabzsoljuk. Garantàltan. Engem az égési sérülések sem rettentenek el. 

Néhàny òra múlva lesz csak hely a desszertnek...