Elmesélek egy (édes) történetet.
Úgy alakult, hogy mégsem tudtunk ellátogatni a Lányokkal a Da Mario mai Giornata Siciliana-jára, azaz a Szicíliai Napra. Ó, pedig mennyire készültem a valódi cassatara és a cannolira.. Már láttam magam előtt, ahogy mindenből rendelünk egyet és összegabalyodik a kezünk az asztal felett, miközben jòl kibeszéljuk magunkbòl az elmùlt időszak történéseit. Bepótoljuk.
Mó ezt a vágyamat jól ismeri, ha jól emlékszem, több milliószor elsütöttem egy mély sóhaj kíséretében az "úgy ennék egy cassatat" kezdetű mondatomat. (A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a mondat így folytatódik: "... Szicíliában, a szűk utcácskák legmélyén." Kántálom ezt annak a teljes tudatában, hogy erre valószínűleg évtizedeket is kell várnom.)
Délelőtt érkezett két e-mail, két fotóval, Mótól. Az egyiken az olasz tircolor színeiben pompázó, marcipànbevonatù tortácska, a másikon pedig ott sorakozott három cannoli. Mó korábban felkelt, hogy mielőtt munkába menjen, bevásároljon nekem belőlük. Ez Mó. Az én Móm. Ti aMó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése