Szabad szombat

Reggel a kívülről beszűrődő ’nyitnikékre’ (szegény cinegék teljesen megzavarodtak) és a belülről kiszűrődő gyomorkorgásra ébredtem. Ehhez társult még a hasogató fejfájás is. Hogy Mó szavaival éljek: „FÁJFEJEM volt”. Nem láttam más lehetőséget, visszafeküdtem aludni. Szombat van, nemde? Mama telefonhívására riadtam pár órával később, aki feltette a rettegett kérdést, vagyis: „Mit főztél, kislànyom?” Különleges képessége van ahhoz, hogy ezt mindig akkor szögezze nekem, amikor vagy még nem főztem, vagy egyáltalán nem is terveztem, hogy főzök. Merthogy ilyen is van. Valahogy akkor sosem faggat erről, amikor háromfogásos, ünnepi ebédet rittyentünk. Csak úgy, minden különösebb apropó nélkül.

Olyannyira nem készültünk ma ebédfőzésre, hogy miután Móval összeszedtük magunkat, meglátogattuk a közeli M betűvel fémjelzett gyorséttermet. (Tudom, fúj és szégyelljük magunkat. Csak mama meg ne tudja.) Nagyon ritkán fordul elő ilyen, talán fél éve, ha utoljára mekiben intéztük az ebédünket. Felpillantva a halas szendvicsemből, megdöbbentő látvány tárult elém. A gyorsétterem tömve volt kisgyerekes családokkal, szüleiket játékért zsaroló gyerekekkel és a derekukat beadó, következetlen felnőttekkel. Szerettem volna azt hinni, hogy ez náluk is csak egy egyszeri alkalom, egyetlen ellustálkodott ebéd volt, de erre teljes mértékben rácáfolt a szemünk előtt lejátszódó jelenet, ahol az anyuka a következőket közölte a két (azaz kettő) gyerekmenüs dobozt vadul bontogató kisfiával: „Most két hétig nem kapsz tőlem semmit ezért a hisztiért!”

Lehet, hogy velem van a baj, de én úgy gondolom, hogy inkább az kellene, hogy legyen a büntetés, hogy nem otthoni, főtt ételt kap a gyerek. Nyilván, ha az anyuka fogná a fakanalat és minden szeretetét belefőzné az ebédbe, a gyereknek meg sem fordulna a fejében a műételért hisztizni. Móval például a tökélyt megkörnyékező szintre fejlesztettük az otthoni és egészséges hamburgervacsoráinkat.

Hálás vagyok a következetes és sziklaszilárd elveket valló Anyukámnak, hogy anno maximum egyre korlátozta az éves gyorséttermezések számát. És akkor sem ő vitt el.

Elkeserítő belegondolni, hogy ha ezek a családanyák hétvégén nem főznek, akkor vajon mikor van idejük rá? Merthogy a zsúfolt és rohanó hétköznapokon nem, abban biztos vagyok.

Kiborultam, erre Mó visszavágott: de hiszen mi is itt ülünk. Valóban. A lehető legritkábban. Továbbá mi felnőttek vagyunk, megdolgozunk azért a pénzért, amit erre költünk, és felelősséget vállalunk azért a döntésünkért, hogy adott esetben műanyagot eszünk. (Mert nem tagadom: néha kifejezetten erre vágyik az ember.) De abbahagytam a hőbörgést.

Elintéztük a bevásárlást, majd a délutánt Marlon Brandoval és Al Pacinoval töltöttük. Miutàn àtfagytunk, nem volt kedvünk  tovàbbi kimozdulàshoz.

Vacsorára a risottót választottuk. Az alap verziót, a parmezánost.

(Nem mindenki kedveli. A szüleimnél nem aratott sikert. Bébiételnek titulálták. Az biztos, hogy köze sincs az àltalunk köretkènt hasznàlt, pergős rizshez.)

Mindenesetre nekem az egyik kedvenc olasz fogásom lett. Mó ezzel, -vagyis ennek egy vàltozatàval- vett le a lábamról. Az első randinkon vargànyàs risottòt készítettünk. (Igen… Főztünk az első randevún.) De erről majd egy másik alkalommal.

Nálunk ez tipikus „férfias” fogás, az ő előjoguk a konyhánkban. Mó és az apukája is isteni risottòkat művészkednek össze.

Mint, ahogy már írtam is, ma az alapreceptet választottuk.

Amit használtunk hozzà:

Vaj

Hagyma

Rizs (carnaroli, vialone nano, vagy arborio)

Fehérbor

Parmezán sajt

Zöldség-, vagy csirke alaplé

Legjobb, ha friss levesünk van, de a kockás verzió is abszolút járható út. Fontos, hogy végig gyöngyözően forrjon. Kèt adaghoz nagyjàbòl 1,5-2 literre lesz szükségünk.

Vajon megpirítjuk az apróra vágott hagymát, majd mehet rá a rizs. Mértéket azért nem írok, mert nem méricskéljük, egy erre bejáratott bögrét használunk. (Mó szerint 80-90 gramm rizs ideális, fejenként. Mint ahogy tésztából is. Egy adag tésztaétel általában 100 g tészta/fő, amiből 80 gr a tészta, 20 g pedig a szósz.)

A hagymára mehet a rizs. Addig forgatjuk, míg át nem melegednek a kis rizsszemek. Ezt tapintással ellenőrizzük. Következő lépésként nyakon öntjük kb. 2 dl száraz fehérborral. Amint nem érezzük tovább az alkohol erős illatát, elkezdhetjük a leves merőkanalankénti adagolását. Ha elfő a leve, mehet rá az újabb és újabb kanál. A folyamatos kevergetést sajnos nem lehet ellustálkodni. Nagyjából 20 perc, mire megfelelő állagúra fő a rizs. Nem szabad szétfőzni, és kiszàrìtai sem. Fontos, hogy krémes legyen. Akkor tökéletes, ha a fazekat mozgatva, „hullámzik” a tartalma. All’onda, mondják az olaszok.

Levesszük a tűzről, hozzáadunk 1-2 mogyorónyi vajat és sok reszelt parmezánt, amit csak pár perc pihentetés után keverünk bele.

Mivel a hűtőben árválkodó gorgonzolának vészesen kevés ideje volt hátra, az enyémbe belepottyantottunk egy kis kékpenészest is. Ízlés kérdése.

A tetejére plusz parmezánt szórni ér!